(Az alábbiakban Bolyki László viszontválaszát közlöm Monostori Tibor videóüzenetére. Előzmény: Monostori Tibor Decemberi állásfoglalása és Bolyki László válasza. Az én válaszom a Decemberi állásfoglalásra itt olvasható.)

Kedves Tibor!

Köszönöm, hogy reagáltál az írásomra. Többször is meg kellett néznem a videódat, hogy érdemben tudjak rá választ adni. Végül az a történet jutott eszembe róla, amikor egy falu elöljárósága úgy döntött, hogy a törökök elől elrejtik a templom harangját, mégpedig úgy, hogy a faluszéli tó fenekére eresztik azt. Ám amikor leeresztették, arra gondoltak, hogy meg kéne jelölni az elsüllyesztés pontos helyét, hogy majd később, a veszély elmúltával megtalálják a harangot. Így hát rövid tanácskozás után be is jelölték a harang leeresztésének pontos helyét: a csónak szélén. Hogy miért ez a mese jutott eszembe? Mert ha teológiai vitát folytatunk teológiai érvek nélkül, akkor az olyan, mintha a csónak szélén jelölnénk ki az igazodási pontjainkat, így pedig soha nem fogjuk megtalálni a harangot, nem kapunk helyes válaszokat. Az evangélium egy változatlan üzenet egy állandó változásban lévő világban. Vagy ahogy Szent Ágoston mondta: „Forog a világ, de áll a kereszt”. Óriási felelősségünk megkülönböztetni, tisztán látni, hogy az egyháznak miben kell változni, és mi az, aminek a kereszttel együtt mozdulatlannak kell maradnia.

Jelen vita, tudniillik hogy a keresztény egyház változtasson-e az eddigi, cirka 2000 éves gyakorlatán, pontosan ezt a kérdést érinti. Ezért volna szükség teológiai érvekre, a Szentírásra alapozott fix pontokra, hiszen óriási horderejű kérdésről van szó. Ezzel szemben úgy érzem, Te úgy emeled magasba az egyház szexuáletikai reformjának szivárványos zászlaját, hogy szinte egyáltalán nem hozol teológiai érveket, amiket hozol, azok pedig inkább az érzelmekre apelláló tirádák (érzékenyítés), melyeknek nincs teológiai kalóriaértékük.

Ahogy a Decemberi állásfoglalásoddal (továbbiakban Dá) kapcsolatosan, úgy a videóüzeneteddel is az a problémám, hogy teológiai kérdéseket feszegetnek, miközben nincs közük a Szentíráshoz, azaz a csónak szélére húzod a vonalakat. Az előző írásomban kizárólag a Dá első pontjával foglalkoztam, most néhány szóban reagálnék a többire is, utána pedig a videódban elhangzottakra válaszolnék röviden. Igyekszem teológiai válaszokat adni a felvetéseidre.

A Dá második pontjában az „LMBTQI+ emberek szeretetkapcsolatainak megáldására” szólítod fel a keresztény egyházakat, és kijelented, hogy e tekintetben nincs ok tovább várni. Pedig egy 2000 éves gyakorlat megváltoztatása esetében nem az a kérdés, hogy meddig kell várni, hanem azt kéne megindokolni, hogy egyáltalán van-e ok a változtatásra. Ennek ellenére Te semmiféle érvet nem említesz, ami a változtatás mellett szólna. Ha nagyon bele szeretném látni, akkor ez a mondatrész talán lehet teológiai utalás: „A katekizmusok és hitvallások világosan fogalmaznak: az egyház nem más, mint a Krisztusban hívők egyetemes közössége”. Persze ez evidencia, a kérdés csak az, hogy hogyan kapcsolódik a témához. Talán arra gondolsz, hogy nem az a lényeg, hogy mit tesz az ember, hanem hogy hisz-e Krisztusban. Konkrétabban: nem az a lényeg, hogy ki milyen szexuális beállítottságú, és azzal hogyan él, hanem hogy hisz-e Krisztusban, és mivel az üdvösség nem cselekedetekből, hanem hitből származik, ne tessék tovább akadékoskodni, és különböző cselekedetekhez kötni az egyházi áldást. Ha így értetted, és ilyen kontextusban említed a hit és a szeretet jelentőségét, akkor kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az antinomizmus és a Beatles-teológia talapzatán állva érvelsz. Az antinomizmus lényege (leegyszerűsítve) az, hogy a Krisztusban nyert szabadságra, Isten kegyelmére és a hit általi üdvösségre hivatkozva eltűrjük, elfogadjuk és legalizáljuk a bűnt. Ennek abszurditását hadd ne kelljen most bemutatnom, rengeteg igehely figyelmeztet e tévelygés veszélyeire (Róma 6:2, Gal 5:13, 1Pét 2:16 stb).

A Beatles-teológia (“All you need is love…YEAH!”) lényege és felszínessége pedig szintén nem szorul különösebb magyarázatra. Eszerint a „jézusi szeretet” nagyjából azt jelenti, hogy kissé félrebillentett fejjel, önmagunk jófejségétől elalélva, jámbor mosollyal az arcunkon mindenkivel és mindennel együtt érzünk és egyetértünk, nehogy valakit véletlenül megbántsunk.

Ez nem a bibliai „hit” és nem a „jézusi szeretet”, hanem azok – a fogyasztói társadalom és a konzumspiritualitás igényeire fazonírozott – sekélyes utánzatai. E két ivartalanított bibliai fogalom lett a talapzata annak a posztmodern, műanyag fröccsöntött kereszténységnek, amely immár sokkal inkább egyfajta plázavallás, mint valóságos Krisztus-követés. Ennek a kereszténységnek az alapja nem a bibliai értelemben vett hit, hanem a hit, amit a Wish-ről rendeltél.

A bibliai hit szó ugyanis nem pusztán egy gondolat igazságként való elfogadása, és az abból fakadó döntés, hanem sokkal több. Az igazi bibliai hit-fogalom (pisztisz) egyszerre hordozza a hit és a hűség jelentéstartalmait. (A magyar „hív” szó őrzi a szó kettős jelentését, pl „híveim” megszólítás. A „hívek” azok, akik hisznek valakinek, és hűségesek is hozzá. Vida Sándor éppen ezért „hit-hűség”-nek fordította a „pisztisz” szót.) Jézus is ezért mondja, hogy az Isten országába egy szoros kapu és egy keskeny út vezet. A kapu a hit, a belépési pont, az út pedig a hitből fakadó hűség képe. (Ha így gondolunk a hit szóra, érthetővé válik Jakab „hit és cselekedetek” tanítása is). A hit a hűség nélkül nem hit, csak vallásos vélemény. Tehát ha valaki Isten országának szoros kapuján lép be, de egyszercsak – hogy-hogynem – a világ széles útján találja magát, annak sem Jézus, sem Pál, sem pedig Jakab szerint nem valóságos a hite.

A Dá harmadik pontjában ezt írod: „…mivel a keresztény egyházak a 19-20. században méltatlanná váltak Isten országának elsődleges képviseletére, Isten a mandátumuk jelentős részét elvette tőlük és világi szerveknek adományozta.” Valahol említed, hogy szépirodalommal is foglalkozol. Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez a mondatod az irodalmi munkásságodhoz tartozik, annyira nincs semmi értelme, legalábbis teológiai szempontból. Amilyen értelemben a keresztény egyházak méltatlanok Isten országának képviseletére, úgy nem a 19-20. században lettek azzá, hanem kezdettől fogva a mai napig méltatlan. Ám a kegyelem evangéliuma éppen abban van, hogy az egyház méltósága és alkalmassága nem önnön vallásos teljesítményében, hanem Jézus Krisztusban, az ő kiontott vérében keresendő (2Kor 3:5-6). És hogy Isten az egyháztól a „mandátumuk jelentős részét elvette” volna, ráadásul az elvett mandátumokat „világi szerveknek adományozta volna”… Nem tudom, Tibor, ez nekem nem is a csónak széle, inkább a kavargó langyos levegő.

Ám a legérdekesebb az, hogy a 3. pontot így folytatod:

„A szétszórt hívők akkor egyesülhetnek újra Krisztus testében, az egyetemes egyházban, ha visszatérnek a krisztusi parancsokhoz és az apostoli kor tanúságtételeit veszik mintának és zsinórmértéknek.”

Ez önmagában egyébként még tetszik is. Csakhogy a 4. pontban ezt írod:

„Imádságos szívvel kérjük Istent, hogy küldjön vigasztalást és legyen könyörületes mindazokkal, akik azt gondolják, hogy egy bármely korhoz kötött bármely vallásos nézet- és szabályrendszer az egyedüli, örök, tévedhetetlen igazságot tükrözheti és megváltoztathatatlan. Ezzel ugyanis magát Istent fosztják meg szabadságától és kötik gúzsba teremtő, emberfeletti, végtelen, szerető akaratát és szándékait.” Most nem arról van szó, hogy én egyetértek-e Veled, hanem hogy a 4. pont totálisan ellentmond a 3. pontban fölvázolt alapelvekkel. A 3. pontban kijelented, hogy a krisztusi parancsok és az apostoli kor tanúságtétele egy olyan zsinórmérték, melyekhez vissza kell térnie az egyháznak. Aztán a 4. pontban Isten vigasztalását és irgalmát kéred azok számára, akik azt gondolják, hogy létezik egy „bármely korhoz kötött …vallásos nézet és szabályrendszer, amely „az egyedüli, örök, tévedhetetlen igazságot tükrözheti és megváltoztathatatlan”, tehát hogy létezik isteni zsinórmérték.

Így aztán az utolsó, 5. pontod már végképp lóg a levegőben:

„Imádságos szívvel könyörgünk Istenhez azért, hogy adjon világosságot és szabadítást azokban a kérdésekben, amik igazán számítanak: hogyan vessük le bűneinket és függőségeinket…”

Hiszen amíg nem tisztázzuk, hogy mi számít bűnnek és függőségnek, addig hiába „…könyörgünk Istenhez imádságos szívvel, hogy adjon világosságot”, hogy hogyan vessük le azokat.

*

A videóüzenetedre azért nehéz érdemben reagálni, mert az már nyomokban sem tartalmaz teológiai érveket. Az első vázlatpontodban az, hogy szerinted nekem „kriminalizálnom” kellene a “melegek megélt szeretetkapcsolatát”, mert „mindig is így volt a történelemben, egészen 60-70 évvel ezelőttig”, számomra teljesen értelmezhetetlen. Könyörgök: 30-40 évvel ezelőttig maga a világi hatalom kriminalizálta a homoszexuális embereket! (Angliában és Walesben 1967-ben, NSZK-ban 1969-ben, Romániában csak 1996-ban, az USA valamennyi államában csak 2003-ban (!!!) szűnt meg, plusz ma is büntetik még 76 országban, ebből 5-ben halállal. /HVG: https://hvg.hu/itthon/20111215_homoszexualis_meleg_buntetes /) A keresztények amúgy sem „kriminalizálnak” senkit  (hiszen törvényi úton bűncselekménynek nyilvánítani valamit csak világi hatalmak tudnak), maximum teológiai értelemben véve bűnnek tartanak bizonyos dolgokat. De még ha így is lett volna, ez milyen érv az általam föltett kérdésre, mely szerint egy általad jónak tartott keresztény egyház hogyan viszonyulna azokhoz az LMBTQI emberekhez, akik nyitott házasságban, esetleg poliamor kapcsolatban képzelik el a házasságuk „megáldását”?

A második pontodban már megemlíted a konkrét kérdésemet, és szavaid jól tükrözik, mennyire nem a Szentírást veszed alapul, amikor a választ keresed. Hivatkozol arra, hogy nem látsz a jövőbe, hogy még frissek a kutatási eredmények, hogy lehetséges, hogy ha „…a gyerekeknek több szülőjük van, gazdagabb a gyermekkoruk” (bár szerinted inkább jobb a kétszülős kapcsolat, de lássuk meg…), hivatkozol kombinatorikai szempontokra, valamint hogy nem tudod, valaha belezúgsz-e majd az előtted lévő asztalba. Pedig te a keresztény egyházakat szólítottad fel arra, hogy változtassák meg az évezredek óta változatlan teológiai álláspontjukat! Ahhoz, hogy ez komolyan vehető legyen, hiába elmélkedsz ilyenekről, vagy hivatkozol arra, hogy hány spanyol keresztény támogatja a melegházasságot, mert egy álláspont támogatóinak mennyisége – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem hoz létre teológiai minőséget. Isten igéjének igazságai nem azon múlnak, hogy hányan hisznek bennük! Hihetnek valamiben tömegek, mégis gargantuális hülyeségről van szó, és Jézus szerint az utolsó időkben alig lesznek, akik valóságos hittel rendelkeznek majd, mégis nekik lesz igazuk. Éppen ezért hiába hivatkozol arra is, hogy a melegházasság elfogadása kapcsán a spanyol „gazdasági-társadalmi életben egyfajta nagyobb szolidaritás”, sőt egyenesen „Krisztus-központúság” (?!?!) bontakozott ki (jelentsen ez bármit is), mert ezek mind-mind csak a csónak szélére vésett vonalak. Ezeknek a dolgoknak semmi közük ahhoz, hogy az egyháznak vajon dolga-e megáldani a homoszexuális párok házasságát, avagy sem. Az, hogy a videód végén 9x mondod el, hogy „nagyon”, kétségkívül nagyon hatásos, de még mindig nem magyarázza meg azt, hogy amennyiben a közeljövőben tényleg „nagyon” sokan fognak előbújni, és „nagyon”(x 9) sokan fognak egyetérteni velük, az miért jelenti azt, hogy igaz az álláspontotok.

Végül arra reagálnék, ahogy úgy általában minket, evangéliumi keresztényeket látsz. A legőszintébb vágyam és szándékom, hogy jobban megérts, mert írásaidból süt, hogy egy furcsa és torz elképzelés él benned arról, hogy kik az evangéliumi hívők, és mit jelent az evangéliumi hit. Te egy művelt történész vagy, és biztos vagyok benne, hogy sok mindent jobban látsz és értesz a magyar egyháztörténet fejezeteiből, mint én. Sok olyan dologról írsz, amikkel én magam is egyetértek, és én is borzasztónak tartok a kereszténység történetében. Ám miközben azzal vádolsz, hogy én egy ellenségkép elleni harcot bálványozok, érzésem szerint pont Te teszed ezt. Tévútnak tartom, hogy olyan fogalmakat használsz és gyártasz, amelyeket aztán felruházol sötét tulajdonságokkal, majd háborút kezdesz ellenük. A „konzervatív-fundamentalisták”, „posztmodern-konzervatív-populista-fundamentalisták” és így tovább, amolyan modernkori lelki amisok. Olyan hívők, akik a múltban ragadtak, képtelenek haladni a korral, és vallásos szélmalomharcot vívnak a modern gondolkodású testvéreikkel, hogy gyagyás és elavult téveszméiket terjeszthessék. Sötét lelkek, farizeusi szívek és zakkant elmék, akik bibliai verseket idézve verik az amúgy is elnyomott asszonyaikat, és legszívesebben rabszolgákat tartanának otthon. Felemelt mutatóujjal figyelmeztetsz, hogy az ilyeneknek milyen szerepük volt a „mindent elsöprő, pusztító morális összeomlás”-ban, a vészkorszakban. Hadd mondjam el Neked, hogy értelek, biztos voltak ilyenek, de az én tapasztalatom szerint a Te kategóriáid nem kompatibilisek az általam ismert valósággal. Tudom, milyen volt a vészkorszak, de tévesnek érzem az utalgatásodat: evangéliumi keresztény nagymamám édesapját és több testvérét a nácik gyilkolták meg Auschwitzban. Evangéliumi hívő nagypapámat, aki a Miskolci Testvér Gyülekezetet vezette a 20. század második felében a kommunisták gyötörték, mert nem volt hajlandó aláírni nekik bizonyos papírokat. Ugyanennek a gyülekezetnek az egyik alapítója, Róth Ani néni önként ment el Auschwitzba – pedig nem vitték volna el – mondván, hogy „Ki mondaná el az evangéliumot a zsidó testvéreimnek, ha nem én, aki ismerem Jézust?” Ezekben az emberekben egyetlen közös vonás volt: evangéliumi keresztények voltak.

Abban az evangéliumi gyülekezetben, amelyben felnőttem, és amelyhez a mai napig tartozom, ugyanezt tapasztaltam. A gyülekezet tagjai mindig is sokfélék voltak: paraszt emberek, kályhásmesterek, pedagógusok, mérnökök, művészek, buszvezetők és családjaik, akik kéz a kézben, egy élő közösség tagjaiként éltek, és a Szentírás tisztelete volt az egyetlen közös pont az életükben. A Biblia volt életük fundamentuma, ezért soha nem kellett köpönyeget váltaniuk, amikor a történelem forgószínpadán az éppen aktuális ideológiák, izmusok és utópiák váltották egymást. De nem akarom idealizálni az evangéliumi kereszténységet, mert sok hibánk és bűnünk is van. Emberek vagyunk, rengeteg gyengeséggel, alkalmatlansággal, tudatlansággal és erőtlenséggel, ezért is drága számunkra Krisztus vére, amely az egyedüli reménységünk. Ami összeköt minket egymással és a 2000 éves evangéliumi kereszténységgel, hogy ugyanaz a mércénk, ami akkor is óriási biztonságot ad nekünk, és csodálatos egységbe forraszt minket, ha sokszor nem tudunk megfelelni ennek a mércének.

Kedves Tibor! Miközben ezeket írom, remegő szívvel figyelem az orosz-ukrán háborúkról szóló híreket. Lám, mennyire múlandó, esendő a béke, és mennyire ingatagok a biztosnak tűnő pontok ebben a világban! Senki nem tud semmi biztosat, minden megváltozhat pár nap alatt is. (Gondolj bele: egy hete még óriási transzjogi viták zajlottak, hogy a biológiai értelemben vett hölgyek is élhessenek társadalmi nem szerinti férfiként, most, amikor besorozzák a 18-60 év közti ukrán állampolgárságú férfiakat, majd figyeld meg, hogy hány transzjogi szervezet fog azért küzdeni, hogy férfi társadalmi nemmel élő biológiai nők is fegyvert foghassanak!)

Éppen ezért van szükségünk arra, hogy a nehéz időkre felkészülve ne a csónakunk szélén húzzunk vonalakat, hanem horgonyt eresszünk a mélybe. Ez a horgony csakis Isten igéje lehet, „mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpitnál” (Zsid 6:19).

Hidd el, mi evangéliumiak nem az igazunkhoz ragaszkodunk, nem is atyáink hagyományaihoz, hanem Isten igéjéhez. Ebből az is következik, hogy amennyiben bibliai érvek alapján meg tudsz győzni minket a jelen vitánkban képviselt álláspontodról, természetesen meg fogjuk változtatni a véleményünket is. Ám addig maradunk a horgonynál.

Bolyki László