Mi a gond a most következő felsorolással: nők, feketék, latinók, zsidók, cigányok, melegek? Az elfogadott narratíva szerint olyan kisebbségekről (nők esetében többségről) van szó, amelyeket az elmúlt évszázadok során igazságtalanságok értek a többségi (vagy domináns) társadalom részéről. Ezek a kisebbségek jogfosztottak voltak, de a különböző felszabadítási és polgárjogi mozgalmak fokozatosan felszámolták vagy éppen most számolják fel az elnyomás jogi struktúráit. Obama elnökké választása annak idején azt jelezte, hogy Amerikában a feketék hosszú utat tettek meg a rabszolgaságtól a jogegyenlőségig, és Hillary Clintonnak is majdnem sikerült az álom, hogy Amerika első női elnöke legyen. (Ted Cruz vagy Marco Rubio ugyanez lehetett volna a latinók számára.) Obama alatt a melegházasság is keresztülment az amerikai társadalom jogrendjén, és szinte új „elnyomott kisebbség” után kellett nézni, hogy az identitáspolitika ne maradjon „ügy” nélkül. Ezzel vette kezdetét a transzneműekért vívott harc és az öltözőháború.
Identitáspolitika és liberalizmus
A mostani elnökválasztás utáni zaklatott napokban kiemelkedően jó elemző cikkek jelentek meg a tengerentúli sajtóban. Jobb és baloldalon egyaránt. A cikkekben az volt a közös, hogy mindegyik a progresszív oldal nem kalkulált bukásának társadalmi okait próbálta megérteni. Nem azokra a cikkekre gondolok, amelyek a bulvármédia szintjén kutatták az okokat, hanem amelyek mélyebbre akartak nézni, megvizsgálva a társadalomfilozófiai, ideológiai faktorokat is, amik a progresszív ügy váratlan megtorpanásához vezettek. Ezek közül az egyik legérdekesebb és legnagyobb vihart kavaró analízis Mark Lilla liberális politikai elemző „The End of Identity Liberalism” c. november 18-i cikke volt, amely a New York Times hasábjain jelent meg. Ez a cikk mérföldkővé vált a további viták számára, és valóban olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek felvetése Trump győzelme előtt indokolatlannak tűnt, hiszen addig „a történelem” látszólag egy irányba haladt, és – ahogy Obama sokszor elmagyarázta – a jó oldal a progresszív oldal volt.
Lilla a cikkében megpróbálja leszűrni a tanulságokat, hogy utat mutasson a liberális politikai családnak, amelyhez ő is tartozik. Levezeti, hogy az identitáspolitika nem egységesíti, hanem megosztja a társadalmat, és aki ezzel házal, az végső soron bukásra van ítélve. (A Ku-Klux-Klan volt szerinte az első szervezet, amely politikáját az identitásra építette.) Lilla rámutat az identitáspolitika abszurditásaira is, amelyeken tapasztalatai alapján az európaiak is csak nevetnek. Ezek közé sorolja az amerikai liberális campusokon zajló teljesen elrugaszkodott szabályozásokat (pl. hogy kit milyen megszólítással lehet vagy nem lehet illetni), azt, hogy Amerikában sportot űznek abból, hogy „ki volt az első X, aki Y dolgot csinált”, hogy a liberális sajtó fontosabbnak gondolja az egyiptomi társadalom megértéséhez annak a néhány transzszexuálisnak az ügyét, aki ott él, mint mondjuk a vallásokat, de Lilla ide sorolja magát az öltözőháborút is, amit Obama elnökként kirobbantott. Szerinte a liberalizmus utat tévesztett, amikor az identitáspolitika ösvényére lépett. Bernie Sanderst parafrazálva: „Az amerikaiaknak herótjuk van már a liberálisok átkozott vécéitől.”
Identitáspolitika és marxizmus
Lilla cikke rengeteg vitát generált azóta, de én most más oldalról fogom megközelíteni a témát, hogy aztán a végén visszajussak az eredeti kérdésfelvetésemhez. Az identitáspolitika gyökerei valójában nem a liberalizmusban, hanem a marxizmusban (és részben a posztstrukturalista nyelvfilozófiában) vannak. Marx szerint igaza volt Hegelnek, hogy a történelem előre halad, csak azt nem a szellem, hanem a gazdasági érdekek mozgatják. A dialektikus haladást az osztályharc tartja mozgásban, és akkor érünk el a történelem végéhez, ha megszűnnek az osztálykülönbségek. Marx elméletét mi itt Kelet-Közép Európában jól ismerjük, Amerikába viszont nem nyersen (vagy a Lenin által felturbózott formában) érkezett, hanem – ahogy azt sok történész részletesen leírta már – Lev Trockij és Antonio Gramsci közvetítésén keresztül. Trockij lassabb, de még mindig forradalmi úton akarta megvalósítani az osztály nélküli társadalmat (elvtársaitól kapott is egy jégcsákányt a fejébe), az olasz Gramscinak azonban olyan stratégiája volt, amely nyugaton forradalom helyett a finomabb pozícióharcot helyezte előtérbe.
Gramsci szerint a legfontosabb elv a „kulturális hegemónia” megteremtése olyan „historic bloc” összekovácsolásával, amelyben a faji, nemi és gazdasági igazságtalanságok áldozatai saját elnyomott identitásuk képviseletével együtt érnek el áttörést. A fő ellenség a „katolikus” vagy „keresztény” világkép, amelynek egyik legfontosabb pillére a hagyományos, „patriarchális” család. Gramsci gondolatait Max Horkheimer és Theodor W. Adorno filozófiája is katalizálta, akik szerint az amerikai társadalom a hagyományos család modellje miatt van fokozottan kitéve a fasizmus kísértésének. A hagyományos családban lévő tekintélyszemély, az apa, kezdettől fogékonnyá teszi a társadalom fiatal tagjait a hatalom és a hatalommal való visszaélés, az elnyomás struktúráinak elfogadására. Ahhoz, hogy a társadalom elnyomó struktúrái eltűnjenek, annak melegágyát, a hagyományos keresztény család modelljét kell erodálni, és végül eltakarítani az útból. Ez nem valami titkos terv volt, hanem a Kommunista Kiáltványhoz hasonlóan nyíltan megvitatott és propagált stratégia.
Identitáspolitika és homoszexualitás
Az új kulturális hegemónia megteremtésének Gramsci által megálmodott útja az identitáspolitika, amelyben minden olyan új osztálytudatra szükség van, amely valamilyen módon szemben áll a heteroszexuális, „patriarchális” család „elnyomó” struktúrájával. Ez vezetett – Michel Foucault posztstrukturalista narratíváján át, amely a „normativitást” nyelvi és hatalmi kérdéssé tette – a melegjogok megfogalmazásához és azoknak az identitáspolitika részévé tételéhez. A korábban (jogosan!) szexuális devianciának, sőt, pszichiátriai betegségnek tekintett homoszexualitás így politizálódott át és vált egy marxista kísérlet részévé. Létrejött a „meleg” identitás – és kisebbség. A „melegek” (mesterséges) kisebbséggé emelése azt a szándékot tükrözi, hogy a szexuális irányultságot a nemi és a faji identitás mellé kell emelni, erősítve ezzel a koalíciót, amely az új kulturális hegemóniát, és a hagyományos elnyomó struktúrák megszüntetését hozza magával. Ugyanez történt a gender diszfória betegségével is: transzneműségként részévé vált a baloldali identitáspolitikának. Hollywoodon keresztül pedig a tömegkultúrának is. Ebből lett aztán az egyre hosszabb nevű LMBTQI csoportidentitás, amit ma már legtöbben magától értetődőnek vesznek. Pedig egyáltalán nem magától értetődő.
Most következik a cikkem legnehezebb és egyben legfontosabb része. A probléma az első bekezdésben említett felsorolással az, hogy míg a nem és a bőrszín valóban természetes része az identitásnak, addig a szexuális vágyak kificamodását, természetellenes torzulását (amelynek kórtanát a pszichológiai és pszichiátriai tankönyvek leírták, amíg tehették) nem szabadna identitásként kezelni. Ma már nehéz ezt kimondani, de igaz: az a marxista szándék, hogy minél több embercsoport váljon a kulturális hegemóniára törő koalíció részévé, büszkeséggé tett egy problémát, és politikai eszközzé tett egy betegséget. Nem könnyű ezek után meghúzni a határt, hogy milyen szexuális orientációt tekinthetünk identitásnak, és milyent nem. A meleg identitást védők ki szokták kérni maguknak a pedofíliával való párhuzamot, hiszen a pedofília esetében kiskorúak megrontása zajlik, amit minden jó érzésű ember elítél. Valóban van különbség a homoszexualitás és a pedofília között, ugyanakkor nehéz amellett érvelni, hogy ha az előzőből identitáskérdést lehetett csinálni, miért ne lehetne identitáskérdést csinálni az utóbbiból is. (Különösen, ha a normativitás pusztán a hatalom nyelvi eszköze, ahogy Foucault tanította.) Miért ne lehetne idővel az LMBTQI mellé odabiggyeszteni azt a bizonyos P betűt is? (Vagy akár a Z-t és az N-t is. Utóbbit Svédországban már fel is vetették.)
Nem véletlen, hogy sokszor fekete polgárjogi harcosok és utódaik tiltakoznak az ellen, hogy a feketék jogaiért vívott küzdelmüket összemossák a melegjogi mozgalmakkal. Nem azért, mert bármi gondjuk lenne a homoszexuális hajlamú felebarátaikkal, vagy mert tagadnák az őket ért bántalmakat, hanem azért, mert jellegét tekintve egészen más dologról van szó. A fenti felsorolással az a baj, hogy míg a női nem és a fekete vagy barna bőrszín a természettel összhangban lévő, semleges, velünk született vonások, addig a szexuális vágyaink torzulása természetellenes, sokszor nem velünk született, hanem bántalmazás és egyéb szociális diszfunkcióból fakadó sérülés, amely gyógyulásra szorul, nem arra, hogy identitásunkká tegyük. Ha a homoszexualitás nem vált volna a politika foglyává, ma is ott lenne a pszichiátriai betegségek listáján, mert egyébként minden tekintetben megfelel azok kritériumainak. Egyre kevesebben tudják ma már, de a homoszexualitás annak idején politikai, nem szakmai okokból került ki a diagnosztizálható betegségek köréből: „az ügy… sajátos ideológiai, illetve politikai érzékenységeket érint” (dr. Buda Béla).
Az identitáspolitika áldozatai
Ha jó szándék vezet is bennünket, rosszat teszünk embertársainkkal, amikor a szexuális vágyaik bármilyen torzulásával azonosítjuk őket, majd más hasonló problémával küszködő emberekkel összekapcsolva, csoporttudatot adva nekik, bevonjuk őket egy új kulturális hegemóniáért folyó harcba, amelynek sokszor megfogalmazott, de ma már nem mindig nyílttá tett (és gyakran az üggyel szimpatizálók előtt nem is tudott) célja a hagyományos családmodell – mint elnyomó struktúra – szétrombolása. Már majdnem késő ezt kimondani, de abban az értelemben nincsenek „melegek”, ahogy vannak nők, feketék és cigányok. Természetesen vannak homoszexuális hajlamú emberek (nők és férfiak), sokan közülük rendkívül jófejek és kedvesek, de a „melegség” nekik nem az identitásuk, akkor sem, ha így élik meg. Nem ez a valódi, Istentől kapott identitásuk. Sam Allberry anglikán lelkész, az Is God Anti-Gay c. könyv szerzője, aki maga is érintett a kérdésben, rendkívül felszabadítónak nevezi ezt. Másoktól is ezt hallottam, akik ki tudtak szakadni a mainstream narratíva bűvköréből és identitásuk helyett problémájukként tudták azonosítani azt, hogy saját nemük tagjai felé éreznek romantikus és szexuális vonzalmat. Kifejezetten ártunk ezeknek az embertársainknak, ha összedrótozzuk őket a problémájukkal és identitásukká tesszük azt. (Egyébként kegyetlen dolog is.)
Rengeteg pedofil hajlamú ember van a világon, akikkel hasonló logika mentén megtehetnénk ugyanezt. A pedofilok a gyermekek iránt éreznek szexuális vágyat. Ez az ő szexuális orientációjuk. Ez szörnyű, különösen ha az áldozataikra gondolunk, de ettől még tény. Emberek számottevő csoportja gyermekek iránt érez vonzalmat, és beteljesületlennek érzi magát, ha nem elégülhet ki a vágya. Mégsem hiszem, hogy ezeknek az embereknek ezt fel kellene vállalniuk, majd csoportot kellene alkotniuk, hogy akármilyen identitáspolitika részévé váljanak. (Ez egyébként nem is valószínű, hogy megtörténhet, mert beleütközne a baloldali ideológiák másik jellegzetességébe, az áldozatok feltétlen támogatásába és a bántalmazók elítélésébe.) A lényeg: a gyermekek iránt szexuális vágyat érzők valójában nem pedofilok. Nekik a pedofília a problémájuk. A homoszexuálisok sem homoszexuálisok. Nekik a homoszexualitás a problémájuk. Nem ők a probléma, hanem nekik van problémájuk a szexualitásukkal. Akkor is, ha ezt sokaknak ma már nehéz így látni, mert a politikai narratívák és a kultúra kapuőrei teljesen más értelmezési keretbe helyezték a homoszexualitást. (Ebben Foucault-nak igaza volt: a nyelv és a megnevezés számít!) Sokan valószínűleg ezt a cikket is abban a keretben tudják már csak olvasni, hogy a homoszexualitás identitás, és most azt érzik, valamit el akarok vitatni vagy venni a „melegektől”.
Próbáljunk mégis tisztán látni ebben a zavarossá vált kérdésben. A női mivolt önmagában jó. A nimfománia nem jó, mert az az egészséges szexuális hajlam sérülése. A nőiség identitás, a nimfománia nem identitás. A fekete bőrszín ugyanolyan jó, mint a fehér vagy a sárga bőrszín. Ez természetes és egészséges különbözőség. A szexuális orientáció sérülése viszont nem jó dolog, hanem probléma, legyen az homoszexualitás, gender diszfória, pedofília, zoofília, vagy nekrofília. Akiknek sérült az egészséges szexuális orientációja, azoknak ezt nehéz megélni. Megértésre, együttérzésre, világos útmutatásra és ha lehetséges, gyógyulásra van szükségük. Az irgalom és a szeretet azt követelik, hogy ne tegyük rossz irányba fordult szexuális irányultságukat az identitásukká. Az, hogy a homoszexualitásból és a gender diszfóriából a kultúránk mégis identitást csinált, a marxizmus zsákutcája. Politikai hazugságról van szó, ami ellen nagyon nehéz küzdeni, mert egyrészt a kulturális hegemónia lényegében megvalósult, másrészt a hazugság a goebbelsi propagandánál is hatásosabb hordozóeszközökön terjed: nyelvi háborúját a baloldali ideológiák által dominált nyugati egyetemek vívják, a tömegek meggyőzését pedig a sajtó és a hollywoodi filmipar végzi. Elsődleges áldozatai azonban éppen azok, akiket az identitáspolitika oltárára feltesznek.
Gratulálok, nagyon jó, lényeglátó és fontos cikk, mindenben egyetértek!
Gratulálok én is, és köszönöm ezeket a megvilágító erejű társadalmi gondolatokat, amelyekben az Isten akaratának alárendelt, értelmét és szívét is használó keresztény társadalomfilozófusként szólsz!
Tisztességes dolog volt, hogy Buda Béla kijelentette: ez politikai kérdés. És most hányan nemcsak a politikának, hanem már a hisztériának, az őrületnek is áldozatai (Bagdy Emőke szavával, „őrületnek”) !
Már a kiindulás is téves szerintem.
Miért is lennék egyformák, amikor mind a hétmilliárdan különbözőek vagyunk? Innen ered – különbözőségünkből – az identitáskeresés, és akkor sem egy csoport felé, hanem minden ember a legigazibb ÖNMAGÁT keresi: számba veszi képességeit, feladatait, akkor is önmagát, amikor a megtévesztés, divat és a politikai rásegítés hálójában fuldokol. Önmagát, és nem a csoportot. Ha a csoportot keresi, tetten érhető a hazugság.
A cikket méltató két hozzászólással egyetértve kiemelendő erénynek tartom a leírtak követhetőségét, (köz)érthetőségét is. A hegeli-marxi gondolatmenetre a szerző is utal, a Kádár-rendszert megélt generációnak ismerősek is a gondolatok; talán érdemes lenne a posztstrukturalista nyelvfilozófia, illetve Foucault kapcsán is (emészthető, tömör) forrásra utalni (a három rövid megjegyzés alapján csak sejtéseim vannak arról, miről is lehet szó).
Én úgy (is) értem a leírtakat, hogy a bevezető mondatban említett csoportok közül a nők, illetve feketék természetes, valós identitásának része e tulajdonságuk, ezzel szemben a melegeké képzett identitás.
Ugyanakkor a latinók kapcsán erről később nem esik szó, pedig szerintem ez is érdekes kérdéseket vet föl. A wasp (fehér-angolszász-protestáns) Amerikával kiválóan szembeállíthatók, miközben a hagyományos, patriarchális családmodellel való ütköztetésre –úgy gondolom– kevéssé alkalmasak.
Természetesen nem kell erre a témára kitérni, ha a cikk alapvetően az identitáspolitika áldozatairól szól, de már csak saját történelmünk alapján is érdekes kérdésnek, illetve elemzésre méltó témának tartom azt is, hogy a nyelvi-nemzeti identitás (amit én nagyon is természetesnek tartok), konkrétabban például az angolul beszélő New York-i ír, az arabul beszélő párizsi francia, illetve a magyarul beszélő kolozsvári magyar miként illeszkedik a progresszió fenti narratívájába.
De semmiképpen nem akarom a beszélgetést ebbe az irányba elvinni; a felvetés leginkább Ádámnak szól (neki is azért, mert említi a latinókat, akikről később –az elnökválasztástól eltekintve– már nem esik szó).
PS: ha a másodfok már a fővárosban lesz:-(, meglátogatlak:-)
Kedves madas,
köszönöm neked (is) a visszajelzést. Remélem, sokáig ki lehet még mondani ezeket, így a látogatásodra nem lesz szükség.:) A latinókat a rövidség miatt nem említettem már később a cikkben, de a feketékkel együtt ők Amerikában a legnagyobb kisebbség, amely bőrszín alapján különbözik a fehér többségtől. (Latinók kb. 17%, feketék kb. 13%.) A nyelvi-nemzeti-kulturális identitás kérdése sokkal összetettebb, és inkább konzervatív politikai programok számára fontos. A baloldali identitáspolitika a faji és nemi identitásra fókuszál, meg természetesen a gazdasági hátrányokkal élőkre és a heteroszexuálistól eltérő nemi orientációjú emberekre.
Foucault Nietzsche filozófiáját gondolta tovább. Nietzsche szerint az igazság hatalmi kérdés: annak van igaza, aki a történelmet írja. Foucault a nyelvhasználatban igyekezett kimutatni ezt a tézist, elválasztva egymástól a nyelvi jelek rendszerét és a valóságot. Foucault szerint a hatalom dönti el, hogy mi számít normálisnak, és mi nem. A hatalom dönti el, hogy kiket nevezzen őrülteknek és csukjon elmegyógyintézetekbe. A normalitás viszonylagos: az őrültek számára a normális emberek az őrültek. Foucault (aki maga is homoszexuálisként élt) kivetítette ezt a tézisét a szexuális orientációra is: hogy mi a normális szexuális orientáció, azt szerinte a hatalmon lévő heteroszexuális többség döntötte el. Nyelvi eszközökkel viszont fel lehet venni ez ellen a harcot, mondta Foucault, és a normalitásról és devianciáról alkotott korábbi képet át lehet fordítani a homoszexualitás esetében is. Hiszen a normalitást és az igazságot a hatalom határozza meg. Ezen a ponton kapcsolódott össze a Gramsci-féle marxista pozícióharccal és az Adorno-féle frankfurti iskola családellenes ideológiájával.
Kedves Ádám!
Bár ebben a kérdésben nálam bölcsebb és felkészültebb embereknek kellene nyilatkozniuk, de gyakran elgondolkodom azon, hogy az európai filozófia elmúlt ötszáz éve – szakaszosan, lépésről-lépésre – valójában nem a szofisták oldalára való átpozícionálásról szól-e? (Ha jól emlékszem, te is említetted ezt egy régebbi bejegyzésben.)
Mindenesetre mókás belegondolni, ahogy az ókori Hellászban Gorgiasz és Protagórasz vezetik a gender tanszéket! A régi és új szofisták közötti hasonlóság a retorika használatát tekintve is figyelemre méltó: a posztstrukturalizmus és a – Scrutonnal szólva – nonsense machine nem a 20. században szerettek egymásba.
Nem szerettem volna és nem szeretném nagyon félrevinni a polémia irányát, de kíváncsi vagyok a véleményedre. Két dolog van, ami szerintem megnehezíti a küzdelmet ezekkel az iskolákkal szemben.
1. Már a régiek is tudták, hogy az ilyen irányú szkepszis nem egyszerűen rossz logikai következtetésből, hanem tarthatatlan episztemológiai meggyőződésből táplálkozik. Ők nem a jóról és rosszról, helyesről és helytelenről, igazról és hamisról szóló „hagyományos” ismereteinket kérdőjelezik meg, hanem alapjában véve bármilyen ismeretet. A tapasztalatom az, hogy nem lehet őket meggyőzni pusztán azzal, hogy kimutatjuk: ez egy önmagát felszámoló állítás. (Az ember nem lehet egy bolondos csimpánz, mert egy bolondos csimpánz nem tudja magáról sem azt, hogy bolondos, sem azt, hogy csimpánz.) Viszont meggyőződésem, hogy itt nem intellektuális tévedésről van szó, hanem lázadásról. Platón szerint a szofisták csak arra alkalmasak, hogy megrontsák annak az embernek a lelkét, aki felbérelte őket…
2. Van egy olyan gyanúm, hogy a haladás ügyének gályamunkásai – az akadémikustól az aktivistáig – élvezik is ezt az egészet. Alan Sokal mondja az Intellektuális imposztorokban – ha jól emlékszem Lacan kapcsán -, hogy ezek a posztmodern szövegek tulajdonképpen a „szekuláris misztika” műfajába tartoznak. Igaza lehet.
Mit tudunk velük kezdeni?
Soma,
köszönöm a hozzászólásodat. Nagyon érdekes, amit írsz. Egyetértek veled: a hatalomhoz és a normatív igazsághoz való viszony rendkívül problémás ebben az egész kísérletben. A posztstrukturalisták és a szofisták között szerintem is nagyon nagy a hasonlóság. Nyelvi játékot játszanak, és közben lerombolják az igazságot, a tudást, és az emberek lelkét. Nem vagyok biztos abban, hogy őket meg tudjuk nyerni, mert az igazságunkat alapból zsarnoki nyelvnek tartják, ezért tökélyre fejlesztették az üzenetünk dekonstruálását. Isten Lelke őket is meg tudja győzni, de az valódi csoda.
Én elsősorban azokért küzdök, akik a szirénhangjukat hallják. Nekik kell tudniuk, hogy ez csapda. A bölcs hajósok bedugták a fülüket, Odüsszeusz meg az árbochoz kötöztette magát, amikor elhaladtak a szirének mellett. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a mostani korban ne adjuk fel a névadás jogát, és azt, hogy a név és a jelzett között valódi kapcsolat van. Azt pedig tegyük vonzóvá, amiről jóként és igazként beszélünk. Úgy utasítsuk el a tézist, hogy a nyelv pusztán hatalomgyakorlás, hogy amikor az Isten igéjében kapott nyelvet használjuk, szeretünk és szolgálunk azzal.
Ádám, jó a poszt. Sok értékes gondolatot és összefüggést vetsz fel benne.
Azon töprengek, célszerű-e egy az egyben elfogadni az „identitáspolitika” kifejezést. Korábban én is leírtam már, mivel angol közéleti szövegekben sűrűn olvasható, de azzal a halovány rossz érzéssel használtam, hogy vajon mi is az, meghatározható értelmesen?
Ha identitáspolitika alatt azt értjük, hogy egyes kisebbségek úgy küzdenek az egyenlőségért, hogy nagy betűvel kiírják a trikójukra a csoportjuk nevét, és ezt a nevet skandálva követelőznek, akkor az identitáspolitizálás egyfajta „sok különböző színű lúd disznót győz” móka, a kisebbségek összehangolt támadása a többség ellen. Ahogy a gyerekek szoktak pl. „birkózzuk le apát” mozgalmat indítani. Gyermekkorban ez remek ötlet, és jó szórakozás is.
Csakhogy apát nem célszerű tartósan lebirkózni, vagy hosszan a földön tartani, mert rajta múlik a család jóléte. Ha ő nem megy egzisztenciát fenntartani, akkor jön a küszöbrágás.
Néha apa azt mondja, hogy oké, skacok, most elég a mókából, és felkel a földről, hogy a család jólétével tudjon foglalkozni.
Szerintem ez történt Amerikában. Az apaszerepben lévő többség közölte, hogy első a család egzisztenciája, és majd ha az rendben lesz, akkor birkózunk legközelebb szórakozásból, gyerekek. Az apaszerep nem korlátozódik a WASP-okra, mindenki apaszerepben van, akinek fontos a társadalom egzisztenciája. Bármilyen bőrszínnel lehet apa az ember, de bármilyen nemi orientációval már nem lehet, mert abból összeférhetetlenség lesz.
Marxizmus: szerintem jól látod, Ádám, az összehangolt támadást a hagyományos értékrend ellen. A hagyományos értékrend eddig joviálisan tűrte, hogy fát vágjanak a hátán, mert az egzisztencia így is nagyjából rendben volt. Fordulóponthoz értünk, ahol a hagyományos értékrend egy kis szünetet rendel el, hogy rendet rakjon a rakoncátlankodó csemeték között. Ha rendbe jön az egzisztencia, újra lehet apával birkózni.
A fogyatékossággal élők esélyegyenlősége érdekében találták ki az „ésszerű alkalmazkodás” (reasonable accommodation) kifejezést. Azt jelenti, hogy ha egy változtatás nem kerül túl sokba, nem ésszerűtlen megvalósítani, akkor hajtsuk végre a fair play jegyében, egyébként viszont nyugodt lelkiismerettel mondjunk rá nemet. Az identitáspolitizálók követeléseire is ilyen válasz várható.
Én köszönöm, hogy hozzászólhatok! Már évek óta olvasód vagyok, de csak most gyűjtöttem össze a bátorságot. Bár katolikus vagyok, ez pedig okod ad néhány nézetkülönbségre, de mindig úgy gondoltam, hogy a Divinity a józan ész és az élő hit ritka szigeteinek egyike. Az „Erósz nyomában”-ért külön köszönettel tartozom. Az a kis könyv nagy örömömre szolgált – és segítő kezet is nyújtott!
Az általad írtakkal messzemenően egyetértek. Chateaubriand mondja a Kereszténység szellemében:
„Ugyanaz a végzet, mely Julián alatt az álbölcsek részére dönté el a diadalt, most újra mellettök lépett föl. A keresztények védői oly hibába estek, mely egyszer már csaknem vesztöket okozá: nem vették észre, hogy ma már nem egyik vagy másik dogma megvitatásáról van szó, hanem magok a kereszténység alapjai támadtatnak meg. Jézus Krisztus küldetéséből kiindulva s következményről következményre haladva, igaz, hogy minden kétségen fölül bebizonyiták a hit igazságait, de ez a XVII. században, midőn az alapelv fölött senki sem kétségeskedett, igen jó okoskodási rendszer, ma semmit sem ér. Éppen ellenkező irányt kelle venni: következményről az okra mutatva nem azt kellett bebizonyítani, hogy a kereszténység nagyszerű, mert Istentől van, hanem Istentől van azért, mert nagyszerű.
Másik nagy hiba volt. hogy az álbölcsekkel komolyan akartak szóba állani, holott e fajt soha sem lehet meggyőzni, mert soha sincs igazsága. Feledék, hogy ezek nem jó akarattal keresik az igazságot, s rendszerökhöz is csak azért ragaszkodnak, mert zajt ütnek vele, készek lévén azt véleményökkel együtt, bármely pillanatban megváltoztatni. Minthogy pedig ezt észre nem vették, igen sok időt és munkát haszontalanul fecséreltek el. Nem az álbölcseket, hanem az általok elámított világot kelle a vallással kibékéltetni.”
(Egyébként hosszadalmas, romantikus és katolikus mű, egy költő lelkével írva. Csak mérsékelten merném ajánlani.)
De a legfontosabbat – ahogy te is írod – nem szabad elfelejtenünk: nem mi vagyunk azok, hanem Isten és az Ő kegyelme, ami a rosszat jóra fordítja. Non nobis, Domine.
Kedves Soma,
köszönöm, hogy vetted a bátorságot, hogy hozzászólj. Én is katolikus vagyok (ha nem is római), mert az egyetemes hitvallások szellemében hiszek. Kezdettől megtisztelőnek tartottam, hogy római katolikusok is találnak hasznosat a gondolataimban, pedig időnként nyílttá tettem reformált hitem különbözőségét is.
Messzemenőkig egyetértek a szofistákkal való vitatkozás haszontalanságáról szóló idézettel. Ha nem tudunk hatni rájuk az igazság erejével, akkor a nyelvi játékuk labirintusába visznek, ahonnan nem lehet kikeveredni. Én is sokszor tapasztaltam, hogy a véleményüket abban a pillanatban megváltoztatják, amint azzal hatékonyan vitába szállok, és végeláthatatlan, értelmetlen, de számukra mulatságos vitákba ragadok bele.
Nagyon köszönöm, amit az Erosz nyomában c. könyvről mondasz. Fogalmam sincs, hogy csapódik le az emberekben, ezért örömet szereztél a visszajelzéseddel. És itt is igaz: Non nobis, Domine.
Kedves Ádám!
Már a válasz olvasása előtt is feltűnt, és elszégyelltem magam. Könyved címében nem lett volna szabad az eroszt erószra cserélnem. Ezért a vétkes pongyolaságért most bocsánatot kérek!
Ami magát a könyvet illet: az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyjából Lewis The Pilgrim’s Regress-ével egy időben olvastam, ez pedig jelentősen hozzájárult a szellemi-lelki találkozás intenzitásához. Lewisnak a harmadik kiadáshoz írt, tisztázó jellegű előszava pedig különösen hasznomra vált a művek értelmezésében.
Persze sok más is, de Lewis és Eliot szeretete mindenképpen összeköt bennünket. Felekezeteket átívelően. Bár azt is be kell vallanom – félig mókásan, félig komolyan -, hogy a rómaiakon belül én amolyan Chesterton-katolikusnak számítok.
Ennél a posztnál viszont az identitáspolitikát kellene megvitatni, úgyhogy inkább eldugulok és nem siklatom ki a eszmecserét.
A könyvcímben én változtattam az eredeti ó-t rövid o-ra, úgyhogy nem követtél el szentségtörést.:) Chesterton nekem is nagy kedvencem. Az ember, aki Csütörtök volt c. könyve kifejezetten ide is illik. Az egyik legjobb apológia, amit a teremtés rendje mellett valaha írtak.
Ádám, érdekes a gondolatmeneted, és ez az „identitáspolitika” sok szempontból valóban konzisztensnek tűnik Gramsci, Adorno és tsaik filozófiájával. Azonban ha azt állítod – és úgy tűnik, azt állítod -, hogy az amerikai baloldali politikát az elmúlt fél évszázadban pontos ideológiai koncepciók mentén vezérelték a keresztény családra épülő társadalom lerombolása felé, akkor azt is kell állítanod, hogy ezt valakik irányítják, hiszen különben egy ekkora koordinációt igénylő terv megvalósíthatatlan lenne.
Ki az, akinek „szinte új „elnyomott kisebbség” után kellett nézni”? Szerinted az identitáspolitika „nem valami titkos terv volt, hanem… nyíltan megvitatott és propagált stratégia”. Kik vitatták meg, kik az ő örököseik? Azt állítod, Gramsci identitáspolitikája „vezetett… a melegjogok megfogalmazásához és azoknak az identitáspolitika részévé tételéhez”. Ki az, aki Gramsci motivációjából harcol a melegjogok mellett?
Arra próbálok rávilágítani, Ádám, hogy a szöveged feltételez egy szűk, nagy hatalmú és ideológiailag motivált csoportot, ami ennek az identitáspolitikának a megvalósításán fáradozik. Nem intézheted el annyival, hogy „a nyugati egyetemek”, vagy „Hollywood”, hiszen ezeknél sokkal nagyobb szükségre volna szükség ahhoz, amit a cikkben állítasz.
Ezek fényében egyrészt érdekelne, hogy szerinted kikből áll, vagy mi jellemzi ezt a csoportot. Másrészt viszont meg kell jegyeznem, hogy ez összeesküvéselmélet par excellence, és ilyen módon inherensen valószínűtlen.
(Off: A Erosz nyomábant én is olvastam, lenyűgözött az a filozófiailag, művészetileg, esztétikailag érzékeny keresztény Weltanschauung, ami tükröződött belőle. Érettségi után gimnáziumi magyartanáromnak ezt a kötetet ajándékoztam.)
„…hiszen ezeknél sokkal nagyobb szükségre volna szükség ahhoz…”
ez természetesen elírás, helyesen: „hiszen ezeknél sokkal nagyobb egységre/kontrollra volna szükség ahhoz”
Bálint,
nagyon örülök, hogy felhoztad ezt a kérdést. A cikk már így is túl hosszú volt, ezért nem akartam kitérni erre, de gondoltam, hogy talán szükség lesz rá. Nincs szó baloldali, marxista összeesküvésről. Nincs katolikus/keresztény összeesküvés sem, hiába vizionálnak ilyet sokan. Ezek világnézeti keretek, célok, programok, hangsúlyok, törekvések, amelyek rendkívüli erővel hatnak a kultúránkra, akkor is, amikor nem tudjuk, hogy hatnak ránk. Az eszmék terjedése mögött elsődlegesen nem szervezetek, titkos klubok, füstös szobában szivarozó összeesküvők vannak, hanem erőteljes gondolatok. És persze szervezetek is (mint amilyenek például a keresztény egyházak, alapítványok, egyesületek, vagy ezek baloldali, szekuláris, progresszív változatai).
Jézus Krisztus gondolatai kétezer éve hatnak, olyanokra is, akik ezt akarják, és olyanokra is, akik ennek nincsenek is tudatában. Szokták mondani, hogy bizonyos értelemben a marxizmus is egy „keresztény” eretnekség. Marxnak is óriási hatása van a nyugati kultúrára (sőt, világszerte), olyanokra is, akik nem tudják, hogy marxista gondolatokat tettek magukévá. Marx már a bőrünk alatt van. Nietzsche is elképesztően erős hatást gyakorol a nyugati kultúrára, a náci ideológia mellett az egész posztmodern neki köszönheti a létét. Ez a helyzet Foucault, Derrida, vagy a frankfurti iskola (Horkheimer, Adorno, Marcuse stb.) filozófiájával is. A gondolatok önálló életre kelnek és hatnak, nem kellenek ehhez összeesküvések.
A nyugati egyetemek viszont azért különösen fontosak a cikkben leírt folyamatokban, mert egyrészt köztudomásúan baloldali, marxista, progresszív, liberális (és ezek mindenféle keveréke) dominancia jellemzi őket, másrészt aránytalanul nagy hatással vannak a kultúra formálására. Az egyetemek az eszmék keltetői és az indoktrináció legfőbb helyszínei. A baloldali, progresszív dominancia különösen a társadalomtudományok és a művészetek terén igaz. (Egy liberális értelmiségi, Nicholas Kristof a New York Timesban írt nemrég a nyugati egyetemek teljes baloldali dominanciájáról – és az egyoldalúság negatív hatásairól.) A progresszív eszmék legerősebb népszerűsítői azonban nem is az egyetemek, hanem a média és a filmipar. Nem azért, mert a médiamunkások és filmgyártók összeesküdnek, hanem mert meg vannak győződve az igazukról.
Remélem, így érthetőbb a véleményem.
Még annyit, hogy amikor a hagyományos család intézménye elleni „megvitatott stratégiáról” írtam, Gramsci illetve a frankfurti iskola társadalomfilozófiai műveire, illetve a köztük zajlott nyílt vitákra utaltam. Nem volt és ma sincs ezekben semmi titkos. Óriási primer és szekunder irodalma van ezeknek a gondolatoknak és társadalomátalakító stratégiáknak. Azt egyáltalán nem állítottam, hogy a marxista társadalmi programot Amerikában néhány ember vezérelte, irányította. Erre nem volt szükség, ahogy nincs erre szükség a keresztényszociális, kereszténydemokrata társadalmi programok esetében sem. Rengetegen dolgoztak és dolgoznak a marxista, neo-marxista, progresszív társadalmi program megvalósításán, sokan úgy, hogy fogalmuk sincs a kezdetekről vagy a nagyobb képről, csak egy-egy konkrét ügyet látnak maguk előtt, azt segítik a tehetségükkel, lehetőségeikkel, erejükkel, pénzükkel. A pozícióharcnak pont ez volt a Gramsci által leírt stratégiája: ha erős koalíció épül, amely elfoglalja a kultúra kulcspozícióit, magától omlik össze az ancien régime. Ezt a cikket mindenesetre nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek elolvasásra.
És még egy dolog. Obama viszont tényleg nagyon tudatosan építette a politikai többségét az identitáspolitikára. Ennek igazolásába bele sem kezdek, mert ez milliónyi cikknek volt témája az elmúlt években, ő maga is beszélt erről a koalícióról számos interjúban, beszédben, és Hillary Clinton is ezt a koalíciót próbálta megülni – csak nem sikerült neki. Ebből született Lilla elemző cikke – és szó szerint több száz másik elemzés azóta (meg előtte). „Obama’s coalition” – ez kb. olyan közhely, mint Ronald Reagan konzervatív koalíciója volt. Obama Gramsci egyik legstréberebb tanítványa volt.
Ádám:
„a frankfurti iskola társadalomfilozófiai műveire, illetve a köztük zajlott nyílt vitákra utaltam. Nem volt és ma sincs ezekben semmi titkos”
– Talán egy dolog mégis titokban maradt: hogy mi lenne a jó a „hagyományos” erkölcs leküzdésében. Mi jönne ki belőle az emberiség számára, ami kívánatos? Tudtommal ez sehol nincs úgy leírva, hogy érthető és számonkérhető legyen. A „nagy” ötletek alkotóinak senki nem méri a hatékonyságát: mit ígért a figura, és mennyi valósult meg belőle, milyen áron. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk Gramscit és társait, akkor arra juthatunk, hogy nem egyszerűen hatékonytalanok, hanem kontraproduktívak.
Mire jó pl. a melegek elfogadása? Oké, a heteró monogámia társadalmi konstrukció… is, de nem csak. Hanem egyben biológiai és evolúciós konstrukció is, e három dimenzió összhangja. Lebonthatjuk a melegség ellen ható társadalmi konstrukciót, viszont attól még ott marad a biológia és az evolúció melegség ellen ható mechanikája, és ki vállalja, hogy ezeket is lebontja? (Ha ép ésszel egyáltalán szeretnénk lebontani a biológiát.) Senki, mert ezek felett az embernek nincs hatalma. Ergo a melegek elfogadása senkinek sem használ, viszont mindenkinek árt, még a melegeknek is. Akkor pedig mi a probléma a „hagyományos” erkölccsel? Alapvetően semmi, legfeljebb némi keresztény fairséggel finomhangolható az évezredek során organikusan kifejlődött rendszer, hogy ne legyünk ésszerűtlenül kemények, se ésszerűtlenül puhák.
Kedves Ádám!
Köszönöm az írást 🙂 Lényegre törően fogalmaztad meg, amit én csak éreztem, de nem feltétlenül tudtam szavakba önteni, amikor a férfiszeplősítők önjelölt védelmezőivel vitatkoztam vagy a propagandájukkal találkoztam. Elszomorít az a jelenség, ami a mindenkis posztod alatt bontakozott ki: keresztény vezetők/hangadók gyalázzák a biblikus értékrendet és törnek lándzsát nyilvánvaló bűnök érzelmi és tapasztalati alapon történő kanonizálása mellett.
Úgy látom, hogy ezekben a vitákban a másik oldal sokkal inkább érzelmi, mintsem intellektuális húrokat penget. Keresztény köntösbe bújva Isten szeretetét próbálják kijátszani Isten igazságossága ellen és önhittségükben nem veszik észre, hogy bár „vallják, hogy Istent ismerik, de cselekedeteikkel tagadják, mivelhogy útálatosak és hitetlenek és minden jó cselekedetre méltatlanok.”
Mire jó pl. a melegek elfogadása?
László, a saját nemük felé vonzódó embereket a keresztény gyülekezetek például remélem be akarják fogadni, ha ők Krisztust szeretnék követni! És remélem, a gyülekezetek közben a házasságról és szexualitásról szóló bibliai tanítást is világosan és egyértelműen képviselik, amely a homoszexuális életmódot ugyanúgy helyteleníti, mint a házasságtörést, bálványimádást, nyerészkedést, lopást. Pál ír arról, hogy a korinthusi gyülekezetben voltak saját nemük felé vonzódó emberek, akik ezeket a vágyaikat is Krisztusnak adták: „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem μαλακοὶ (homoszexuális aktusban a női szerepet betöltő fél), sem ἀρσενοκοῖται (homoszexuális aktusban a férfi szerepet betöltő fél), sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. Pedig ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.”
Ezt azért írtam, László, mert a keménységünk a homoszexualitásnak szól, nem a saját nemükhöz vonzódó embereknek. Őket éppen a keresztény gyülekezetek tudnák a legjobban befogadni. Nekünk örömhírünk van ezeknek az embertársainknak, nem kirekesztjük őket. Az evolúciós narratíváddal mélyen nem értek egyet. Szabadságot és valódi szeretetet kínálunk a vágyaikban megsérült embereknek, amikor nem azonosítjuk őket azokkal, hanem bevonjuk őket a megszentelődés folyamatába, amiben mi is Krisztus kezei alatt átmegyünk. Jézus a bűnösök irgalmas barátja (csak nem így), nem meritokrata Messiás, ahogy sokszor beszélsz róla.
Az „identitáspolitizálás” csődjéről: Amerika akkor érthető meg, ha belátjuk, hogy egyfajta részvénytársaság, amelyben önkéntes befektetők vesznek részt. És aki nem önkéntes befektető, az sokféle módon és eszközzel ki van rúgva, fel is út, le is út. Évszázadok óta az önálló, aktív, felelősségteljes emberek mennek oda, és akinek nem jött be a kemény részvénytársasági kultúra, az sietve hazamenekült. Kivéve a feketéket – az eredmény magáért beszél. Ők többnyire nem tekintik magukat önkéntes befektetőnek az Rt-ben, hanem eltartandó áldozatként látják magukat, aki nem akart bejönni, ám akarata ellenére behurcolták. Ezért lógnak annyira ki.
Az önálló, aktív, felelősségteljes bevándorlók leszármazottai időnként elpuhulnak, „mássá” lesznek, és őket már nem lehet csak úgy, adminisztratíve kirúgni, pedig hagyományos felfogásban ki kellene. Ezzel a konkrét problémával küzdenek most, de nyomásgyakorlással meg fogják oldani.
A világ egésze nem tudja mindenben követni Amerikát, mert a többi társadalom organikusan fejlődött, és részvénytársasági szemlélet helyett „egyetemes szolgáltatási kötelezettség” felfogás jellemzi. A nyomásgyakorlás is puhább, az emberek nincsenek csak úgy „kirúgva”. Még a „ki vagy tőlünk rúgva” mondat sem érthető egy hagyományos társadalomban, ahonnan nincs hová visszamenni, a legtöbbünknek nincs származási kultúrája. Ez részben jó, mert a rászorulók puhára esnek belül, és nem kemény sziklára zuhannak kívül, részben meg összezavarja a fejünket. Nehezebben tudunk kimondani logikailag célszerű és szükséges állításokat, amelyek Amerikában – politikai korrektség ide vagy oda – simán kimondhatók. Pl. hogy a társadalom jó működéséhez minden polgár köteles aktívan hozzájárulni, és a hozzájárulás nem teljesíthető a fenntartó középosztály akadályozása formájában.
Ádám egyik kommentjében megakadt a szemem ezen a mondaton:
„Én is sokszor tapasztaltam, hogy a véleményüket abban a pillanatban megváltoztatják, amint azzal hatékonyan vitába szállok, és végeláthatatlan, értelmetlen, de SZÁMUKRA MULATSÁGOS VITÁKBA ragadok bele.” [kiemelés tőlem]
Ezek szerint a szofisták „trollok”? Vagy inkább, a trollok az új szofisták? Mert ez ijesztően úgy hangzik, mint a trollkodás. És ez nem csak valami vicces internet szleng amit a fiatalok használnak. Aki olvasott már komment szekciót (akár csak ezen az ilyen szempontból kifejezetten elszigetelt blogon is), az tudja, hogy az internet hemzseg a trolloktól és nem csak abba kötnek bele, hogy valaki Supermant vagy Batmant szereti-e jobban, a vallás és a politika gyakran terítéken van.
A cikktől egyébként kicsit világvége hangulatom lett 🙁 Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatna meg ettől az ideológiai katyvasztól a nyugati kultúra bármi más módon, mint anno az ókori Róma? (és most nem a kereszténység jelentős térnyerésére, hanem a keletről jövő népvándorlásba belebukó birodalomra gondolok)
Angolul nincs meg ez a cikked Ádám? Elküldeném egy ismerősömnek… Vagy kettőnek. 🙂
Üdv!
Nem vagyok filozófiailag (elég) művelt, de lenne egy kérdésem, hogy pontosabban el tudjam helyezni Foucault posztstrukturalista nyelvfilozófiáját: ez alapvetően nominalista irányzat lenne?
Anna,
alapvetően igen.
Tamás,
sajnos nincs meg angolul.
Jelenleg úgy néz ki, hogy újabb „áldozatok” várhatóak, az identitáspolitika oltárán…. a legvédetlenebbek, a csecsemők…
Engedélyt kaptak a Brit tudosók, hogy két nő + egy férfi DNS-ből gyermeket hozzanak létre.
Már régebb óta hallgatom Albert Mohler a témában,és ő is nagyon jól látja,és kommunikálja ezt a jelenséget.
Akit tud angolul annak szeretném ajánlani ezt a forrást:
http://www.albertmohler.com/2017/03/17/briefing-03-17-17/
A csálád újradefiniálása is elkezdődött, úgytűnik, hogy az erkölcsi határok leomlottak(USA-melegházasság), és most a fizikai határok is bomlani kezdenek.
Érdekesnek, tartom ,ahogyan a tudósok, mindig meghatároznak egy erkölcsi határt(Brit klón törvény:14 nap után el kell pusztítani a klónozott embriót) amit ,aztán később rendre átlép, mindezt persze az „örök élet” igéretével teszik, mondván: „ha megengeditek, hogy ezt megtegyük akkor, meghosszabíthatjuk az életeteket, vagy születhetnek egézséges gyermekeitetk, stb.”
Pedig ennek súlyos következményei lehetnek, szociális,egézségügyi,lelki területen.
Nagyon is igaza volt Chastertonnak:
„Whenever you remove any fence, always pause long enough to ask yourself, ‘Why was it put there in the first place?'” G.K. Chesterton.
Kedves Kiss Tamás,
„Engedélyt kaptak a Brit tudosók, hogy két nő + egy férfi DNS-ből gyermeket hozzanak létre.”
Ezzel mitokondrionális betegségben szenvedő nők kaphatnak esélyt arra, hogy gyermekük szülessen. A mitokondrionális gének csak a mitokondrium működésére vannak hatással, ami a sejt energiatermeléséért felelős. A második nő csak ezt adná, mint afféle donor.
Mi ezzel a baj?
Kedves Ádám!
Elnézést kérek, amiért kissé eltérek a cikk lényegétől, de segítséget szeretnék kérni az oldalon való tájékozódásban.
Van-e esetleg cikke(d) arról, hogy mi is a homoszexualitás/(halálos?) bűn-e/hogyan (ne) bánjunk a melegekkel?
Semmi rossz szándékként nem vezérel, katolikus kamaszként kíváncsiságból kérdezem, de nagyon megköszönném a mihamarabbi választ.
Üdv!
Jól rímel a Heti Válasz alábbi beszélgetése Ádám fenti írására. (Meg sok másikra is.)
https://open.spotify.com/episode/3GZrxTnbcJGTafXCc7xRmx?si=ugfDZysFTLaGcpiQeEtjqQ&fbclid=IwAR3wrtSLFap5AWL5S0jdMADcyKGeP-jE_rCmUHopAMOv87JCuz_sGb2n-ZA&nd=1
Kedves Sára!
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=13078
Kedves Sára!
Vagy például:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=22366