A szexuális forradalom utáni nyugati kultúra úgy köti az identitásunkat a szexuális vágyainkhoz, hogy közben deszakralizálja a szexualitást. Ez – mondják – hozzájárul majd ahhoz, hogy beteljesedett életet élhessünk, és szabaddá váljunk a megnyomorító, külső elvárásoktól. (Elvileg azoknak különösen jó hír ez, akik korábban nem vállalhatták fel „valódi önazonosságukat”.) Mindannyian szeretnénk boldogok lenni, ezért a kultúránk sikeresen medializált ajánlata felkelti a figyelmünket. A boldogság vágya egykorú az emberiséggel (ezt Erósz klasszikus mítosza is bizonyítja), de talán nem volt még olyan kor, melyben a boldogságra törekvés ennyire felfokozott lett volna, mint ma. A szexuális forradalom ajánlata a többséget meggyőzte, mert őszintén felvállalt identitást, szabadságot és gyönyört ígért, melyet itt és most megszerezhetünk magunknak és megengedhetünk egymásnak. Az ajánlatot ezért elfogadtuk. A szexuális forradalom győzött.
Pedig kultúránk ajánlata mélyen embertelen.
Embertelensége két párhuzamos üzenet szükségszerű összekapcsolódásából fakad. Az első az, hogy szexuális vágyaink meghatározzák identitásunkat. Attól függően, hogy milyen irányú a szexuális érdeklődésünk, heteroszexuálisak, biszexuálisak, homoszexuálisak vagyunk (és ha akarjuk, a felsorolást folytathatjuk tetszés szerint). Ezzel párhuzamosan kultúránk egy másik üzenetet is közvetít, mely azért fontos, mert az első ajánlat szabad megvalósítását teszi lehetővé. Ez a második üzenet abban áll, hogy a szexualitásnak nincs különösebb jelentősége. A szex nem több örömszerzésnél, egyetlen morális gátja van: ha valamelyik félnek (harmadnak, negyednek) nem adja a gyönyör élményét. Egyébként nincs korlátja, mert nincs szakralitása sem. A szex olyan, mint a fagylalt, a hullámvasút, a bungee jumping, a kubai koktél, a nyújtózkodás vagy a tüsszentés. Nincs jelentősége. Csak jó. Ha jó.
Egymás mellé rakva azonnal látható, miért kegyetlen és embertelen ez az ajánlat. Legmélyebb identitásunkat olyan dologgal kellene összekapcsolnunk, mely pillanatnyi örömöt szerez, de lényegét tekintve inszignifikáns (jelentéktelen). Önazonosságunkat egy felejthető, bár élvezetes örömszerző tevékenység adná, amit közben – talán éppen kiüresedése és a szakralitás elvesztése miatt – statisztikailag kimutathatóan egyre többen cserélnek másra (pl. pornóra, amiben még annyi személyesség sincs, mint a rekreációs szexben, de akár videojátékokra vagy egy jó thrillerre is). Paradox módon a szexuális aktivitás mennyisége csökkenő tendenciát mutat ma, épp akkor, amikor mindent erre az egy lapra tettünk fel. Ezt az egészet csak azért nem nevezhetjük tragédiának, mert a tragédiákban legalább van valami megtisztulás. Ebben nincs.
T. S. Eliot száz éve prófétai előrelátással Sweeney kitalált, egydimenziós, üres alakjába sűrítette ezt a jelenséget. A mi korunk embere a bordélyházba siető Sweeney, a semmibe örvénylő identitás, melyet a szexuális vágy határoz meg és tesz döbbenetesen sivárrá. „Üresek” c. versében Eliot a világ végét is a katarzis hiányával ragadta meg: „A világ így ér véget / A világ így ér véget / A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.” Ami új Eliot korához képest, az az üresség általánossá válása. A szexuális forradalom jelentéktelenekké tett bennünket. Identitásunk a szexbe ürült. Mi lettünk az üresek.
Legalábbis, ha hallgatunk a kultúránkra. De miért hallgatnánk rá, ha van más vonatkoztatási pontunk? Simone Weil szerint „ha korszerűek akarunk maradni, valami örökkévalót kell mondanunk”. Az örökkévaló az isteni kinyilatkoztatás, mely szerint a szex szakralitás: Krisztus és az egyház egységét jelképezi. Nekünk, keresztényeknek azért vannak fenntartásaink a szexuális forradalommal szemben, mert kultúránkkal ellentétben Istennek hiszünk. A szex számunkra a legmélyebb és legmagasztosabb kapcsolat, Isten és ember közösségének szakramentuma. Nem becsüljük le a szexualitást, éppen ellenkezőleg, mélyen tiszteljük azt, amit az jelképez. Szentnek tartjuk, ezért gyönyörét a házaságy benső titkaként szeretnénk megőrizni.
Mégsem azonosítjuk magunkat ezirányú érdeklődésünkkel. A Bibliának nem véletlenül nincsen külön szava a szexre. A szex az önátadás aktusa. Nem önmagában való gyönyör, hanem a férfi és a nő szövetségi kapcsolatának pecsétje. „Ismeré Ádám az ő feleségét…” A mai szex vágyaink megéléséről szól. A bibliai szex a másik ismeréséről. A bibliai szex teljes önátadás, melyben a másik feltétel nélküli szeretetében jön létre a közös identitás. Mint az egyházé Krisztusban. A szex a másikra irányuló figyelem szédítő varázsa, nem önmagunk nárcisztikus kifejezésre juttatása. Önazonosságunk a másikban ölt testet, nem saját szexuális vágyainkban. Többek vagyunk a vágyainknál. És ez szinte független attól, hogy megéljük-e a szexualitásunkat szövetségi kapcsolatban, vagy egyedülállóként azt éljük meg, amire az mutat, szex nélkül. (Harmadik szent opció nincs.)
Kultúránk ajánlata kegyetlen. A kereszténység ajánlata viszont akkor sem az, amikor önmegtartóztatást kér. Mert – a szexuális forradalom ajánlatával ellentétben – többé tesz bennünket, nem kevesebbé. Megtölt, nem kiürít. Krisztusban való identitással ajándékoz meg. Arra ad felhatalmazást, hogy Isten fiainak neveztessünk. Emberként. Isteni szövetségben.
„A kereszténység ajánlata viszont akkor sem az, amikor önmegtartóztatást kér. Mert – a szexuális forradalom ajánlatával ellentétben – többé tesz bennünket, nem kevesebbé. Megtölt, nem kiürít.”
– Nagyon jó megfogalmazás. A kereszténység egyik fontos funkciója a velünk született hübrisz megzabolázása azért, hogy boldogabbak és kiteljesedettebbek legyünk. A mértéktelen fogyasztás kiéget, kiüresít, megbetegít. A javaink optimális ritmusú, értelmes használata pedig boldoggá és egészségessé tesz. A Jézus által tanított önmérséklet arról szól, hogy a kevesebből lesz a több.
Köszönöm, Ádám! Ez nagyszerű írás, e témában a legjobban megfogalmazott azok közül, amiket eddig olvastam!
Lívia, örülök, hogy tetszett a cikk.
„Paradox módon a szexuális aktivitás mennyisége csökkenő tendenciát mutat ma, épp akkor, amikor mindent erre az egy lapra tettünk fel. Ezt az egészet csak azért nem nevezhetjük tragédiának, mert a tragédiákban legalább van valami megtisztulás. Ebben nincs.”
A szexuális „forradalom” az egészségügy és a higiénia robbanásszerű fejlődésének is következménye. Persze vannak új nemi úton terjedő betegségek, de egy szifiliszbe már nem kell belehalni. A földi életünkben nincs ingyenebéd, mindennek van hátránya.
A szexuális aktivitás csökkenése pedig arra vezethető vissza, hogy a szexhez mindenképpen kell idő és energia, de ha ezt egy helyettesítő termékre használjuk fel, pl. internetezés, ami szintén okoz örömet, de kevesebb „befektetéssel” érhető el, akkor kevesebb időnk és energiánk marad más dolgokra, így a szexre is.
Az önmagáért való szex konzumidiotizmus (bálványimádás), tehát bűn. A szex nem szakrális, ahogyan a házasság sem az, meg a gyereknevelés sem az, meg a borivás sem és az étkezés sem. Két szentségünk van, ugye, tehát a többi közül sem emelhetünk ki semmit, mert elnevezzük „szakrálisnak”, gondolom a megszentelődés van emögött, de hát hol a határ (vö.: esik az eső, nincs kedvem menni istentiszteletre…). Ha mégis van életünk történéseinek, tereinek egy ilyen szakrális köre, akkor azt jó lenne tudni tételesen és biblikusan, mert véletlenül megiszok még egy sört, és ezzel elfogadtam kultúránk kegyetlen ajánlatát, vagy keltsem fel az asszonyt?! 🙂
„Legyen megbecsült (τίμιος) a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta (ἀμίαντος)! A paráznákat és a házasságtörőket pedig ítéletével sújtja az Isten.” (Zsid 13,4)
Az ἀμίαντος erős szó, kultikus értelemben is használták. A szexuális egyesülés ugyanúgy elkülönített és tisztán megőrzendő, mint az Ószövetségben a templomi eszközök voltak. Ebben az értelemben tehát szent (szakrális). Abban az értelemben pedig szakramentális is, hogy jel értéke van (Ef 5,32): nagy titok (μυστήριον). A hívők közössége is szent (1Kor 3,17), ezért őrizni kell a tisztátalanságtól (pl. 1Kor 5).
Ádám, mielőtt beleéljük magunkat az ószövetségi szakrális tisztaságba: ószövetségi szabályok szerint csak a nő tud házasságot törni, mert a férfi definíció szerint és megengedett módon, többnejűségre törekszik olyankor, amikor újszövetségi nézetben mintha házasságot törne. A mai napig ez az érvényben lévő judaista felfogás.
Ezért kerül Jézus elé csak a házasságtörő asszony. A vele háló férfi nem tört házasságot, hanem erényes judaista férfiként többnejűségre törekedett. Jézus itt rámutat egy olyan igazságtalanságra, amelyre nekünk is célszerű felfigyelnünk, tudatosítva, hogy a Messiás demokratikus szemléletet hozott egy szakrálisan antidemokratikus társadalomba.
László, szamárság, amit írsz. Természetesen férfiakra is vonatkozott az Ószövetségben a házasságtörés tiltása (pl. 2Móz 20,14; 3Móz 20,10; 5Móz 22,22; Péld 6,32; Mal 3,5). A többnejűség problematikája megér külön beszélgetést, de az egy másik kérdés. Ajánlom elolvasásra a Példabeszédek könyve 5. részét is.
Ádám, köszönöm az ellenvetést. Ha szamárságot írnék, nehogy egyetérts.
Ám ebben az esetben elég jól adatolható a judaista férfiak és nők közötti aszimmetria. Raj Tamás írja: „Tudnia kell, hogy a Biblia korában az emberek többnejuségben éltek. Így a tilalom csak a férjezett nokre, illetve a velük kapcsolatba lépo idegen férfiakra tartozott.”
„…úgy vélem – napjainkban az egyik legsúlyosabb családi-emberi problémát az okozza, hogy nem a férfiak mondanak le korábbi elojogaikról a noi egyenjogúság érdekében, hanem a nok is maguknak akarják vindikálni a korábban csak a férfiakat megilleto jogokat.) Mindez azt jelenti, hogy a nos férfiakra is vonatkozzék a házasságtörés tilalma.” Forrás: http://www.zsido.hu/rabbi/rabbi.php?old=30
„A bibliai törvénykezés szerint az számít házasságtörésnek, ha egy férjes asszony nemi kapcsolatba kerül egy másik férfival. A nős férfiak szabadon létesíthetnek kapcsolatokat, a tóra idején általában több feleségük és ágyasuk is volt.” Forrás: http://regi.sofar.hu/hu/node/44424
Ezek szerint nem írtam kifejezett szamárságot, miközben neked is igazad lehet, hogy a bibliai rendelkezések szó szerint nem pont így szólnak, ám valahogyan ilyen igazságtalan gyakorlat alakult ki.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé Jézus mint judaista Messiás hozzáadott értékét a judaizmus megreformálása és a társadalmi viszonyok igazságosabbá tétele terén.
László,
Jézus idejében nem volt olyan, hogy „a” judaizmus. A rabbinikus judaizmus, mely a Jeruzsálem lerombolása utáni judaizmus uralkodó irányzata lett, a farizeusok judaizmusával mutat leginkább rokonságot, de azzal sem teljesen azonos. A farizeusokkal kapcsolatban Jézus azt tette (többek közt) szóvá, hogy hagyományaikért félreteszik Isten parancsolatait. Hogy mik voltak Isten parancsolatai, arról belinkeltem a Tórából néhány passzust. Az Ószövetség egyértelműen beszél férfiak esetében is házasságtörésről. De ez amúgy mellékszál, mert az Újszövetségből érveltem a házaságy szentsége mellett.
Ádám, teljesen igazad van, hogy ez mellékszál. Engem is csak azért (és olyan mértékig) érdekel, mert rávilágít Jézus hozzáadott értékére.
Jézus tanításán nevelkedve a nyugati ember úgy gondolja, hogy „szabál az szabál”. A Jézus előtti judaista kultúrában felnőtt ember viszont nem így gondolkodik, hanem ügyeskedik, és büszke rá, hogy úgy alakítja a szabál-t, ahogy az érdeke kívánja.
Az alábbi esetleírás csak a hozzám hasonló érdeklődésűeknek szól: http://judaism.stackexchange.com/questions/35776/if-david-commited-adultery-how-could-he-remain-with-bathsheba?rq=1
Mint látjuk, mindent és az ellenkezőjét is meg lehet magyarázni egy erre hangolt kultúrában. Bocsánat, hogy mellékvágányra tereltem az egyébként remek poszt vitáját. A poszt fő gondolatával lelkesen egyetértek.
Jézus nem adott hozzá semmit ehhez a kérdéshez, éppen a Tóra tanítására irányította a figyelmet: „Ő így válaszolt: ‘Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?’ Majd így folytatta: ‘Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.’” (Mt 19,4-6)
Szerinted nem Jézus szüntette meg a többnejűséget, a válólevelet, a vágyak körüli ügyeskedést? Nem Jézus szüntette meg a szabályok érdek szerinti alakítását?
E tekintetben mintha markánsan különbözött volna korának judaista gyakorlatától. Igazad van abban, hogy nem volt egységes judaista gyakorlat, de a sokszínűség vajon a párkapcsolati területen is kialakult? Azt is feltételezhetjük, hogy volt egy vagy több olyan judaista irányzat, amelyik nagyjából osztotta Jézus felfogását. Lehetséges, hogy x irányzat pl. elutasította a többnejűséget és a válólevelet, valamint a szabályok csűrését-csavarását, csak nem sokat tudunk róla, mert a Messiás körüli konfliktus nyomán háttérbe szorult. A rabbinikus judaizmus átvette az irányítást, aki pedig osztotta a Messiás álláspontját, az beolvadt a kereszténységbe, és asszimilálódott.
Te tudsz ilyen korabeli judaista irányzatról, vagy ténylegesen Jézus a Messiás volt az egyszemélyi reformer?
A mondanivalóm szempontjából mindegy. Jézus a Tórával értett egyet, nem egyik vagy másik judaista irányzattal. De a mondanivalóm szempontjából most még ez is mindegy, hiszen az újszövetségi levelekből idéztem, nem Jézustól vagy az Ószövetségből.
Akkor én ezt tényleg nem értem. Úgy gondolom, hogy a megtérés passzív: elfogadom, megértem, kérem stb, vagyis hiszem. Mindezt azzal a paradoxonnal, hogy bűnös voltam, vagyok és maradok. Adódnak ebből következmények, pl. a szexualitásra és a sörfogyasztásra, a közösséghez tartozáshoz (gyülekezet) etc. nézve is, de ha ennek van valamilyen „elfogadható” mértéke, akkor azt te mondtad meg nekem, nem pedig Isten. Ha a szentségek és a hétköznapok között létezne még valamilyen szakralitás, akkor az nekem törvényeskedés, mert mások tekintélye – és nem az Írásé – mondja meg azt nekem, hogy mi a „szakrális” (Vö.: helyes, helyi hagyomány, trendi, pártérdek, vállalati kultúra stb.)
István, az Írást idéztem.
Ádám, azért én se most jöttem a falvédőről, sokaknak nincs megszentelt élet, akárhogy is hisznek. Hogy egy példával éljek, ha egy 50 éves alkesz, drogos, dohányzó prostituált Frontin vagy Xanax függő lesz, de más nem, akkor igen nagy csoda történt, nagyobb, mint egy lelkészgyerekkel. Amit te „javasolsz” a szex terén- önmegtartóztatás – arról a többség 16-17 évesen lemarad, mert a szexuális szabadosságot látja maga körül, mint „természetes” irányt. 30-40 éves berögzült magatartási mintákat nem olyan könnyű ám leadni, még akkor sem,ha hiszek. Ha több van, de eggyel kevesebb lesz, az is csoda.
Ebben a tekintetben Korinthus kultúrája sem volt nagyon más.
István, számomra pusztán akadékoskodásnak tűnik, amiket ír: az elérendő eszményt szembesíti a gyarló valósággal, és mivel a magában és maga körül tapasztalt valóság nem éri el, sőt, messze elmarad az evangéliumi emberi eszménytől, ezért úgy gondolja, hogy eszmény nincs is (vagy csak rosszindulatú kitaláció, amit magára akarnak kényszeríteni). Abból indul ki, ami van, és azt abszolutizálja, az eszményt szeretné a valóság szintjére „lehúzni”. Ideje szembesülnie azzal, hogy Jézus nem így gondolta. Nagyon is egyértelmű színvonalat fogalmazott meg a követői számára, ami felé törekedniük kell – és nyilván nem azért szabta meg ezeket a szinteket, hogy borsot törjön az orrunk alá, mert úgyis elérhetetlen. Ha ez kellemetlen, nyugodtan tekintsen el a bibliai életminőségre törekvéstől, de ne akarjon arról másokat is meggyőzni, hogy felesleges a törekvés. Ha úgy gondolja, hogy „bűnös voltam, vagyok és maradok”, a lelke rajta. Jézus nem azért jött, hogy ezen a szinten hagyja azokat, akik követni szeretnék őt.
A szentségek „köre” nem tetszőleges, nem bővíthető semmivel, tetszőlegesen definiált kifejezésekkel (pl. „szex”) pedig főleg nem.
„Nem a szoba középen, hanem egy szegletben kell fésülködni!” – írta elő egy gyermekeknek szóló pietista kegyességi könyvecske úgy 300 éve. Bízom benne, hogy a szex terén hasonló részletezettségű előírásokat nem kapunk pusztán azért, mert manapság ezen a téren kultúránk másik ajánlata „kegyetlen”.
Kedves Lívia!
Amiről és ahogy ír, az tipikus katolikus kultúrkampf, ami úgy viszonyul az én bugrisan egyszerű protestantizmusomhoz, mint a valóság az eszményhez. A valóságban nincs eszmény, mert ha az eszményt lehúzzuk a valóság szintjére, akkor az nem is eszmény. Maga a valóság azonban roppant érdekes, mármint az, hogy bármit tesz, attól még a valóság kegyetlen marad, mi pedig bűnösök.
István, ez az eszmefuttatás sajátosan (és nem is feltétlenül protestánsul) hangzik – valójában csak egyszerűen pesszimista. Mintha abban a korban élnénk, amikor megváltásunk még az emberek reményeiben sem élt. Vagy inkább mintha nyomtalanul suhant volna el felettünk. Hát ezt egészen másként éljük meg!
István,
a szentségek körét nem akarom bővíteni, bizonyos értelemben szerintem is csak kettő van: a keresztség és az eucharisztia. A szentség (szakramentum) szót azonban kezdetektől többféle értelemben használták. Én annyit tartok most fontosnak hangsúlyozni, hogy a szex valamilyen értelemben elkülönített dolog, és jel értéke is van. Szent.
Abban igazad van, hogy a valóság kegyetlen, mi pedig bűnösök vagyunk. Ez azonban nem változtat sem azon, hogy Isten mit parancsolt, sem azon, hogy Krisztus a bűn uralma alól vált meg, ha bízunk benne.
Végül engedd meg, hogy az Írásból (ami nem 300 évvel ezelőtti pietista tankönyv) idézzek újra:
„Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is –, ebben jussatok még előbbre. Hiszen tudjátok: milyen rendelkezéseket adtunk nektek az Úr Jézus nevében. Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével, nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent; és hogy senki túlkapásra ne vetemedjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla. Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre. Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.” (1Thessz 4,1-8)
Ádám, nagyon köszönöm ezt a posztot!
Kifejezetten megvilágosító erejű volt számomra!
Összefoglalt valamit, amit nem tudtam így összeszedni.
Nem, a szexuális forradalom nem győzött. Erre már akkor is gondoltam, amikor először olvastam a cikket. Háborút visel – így gondolom – és a csatatéren rengeteg a halott 🙁
Körül kellene járni a témát, hogy mi volt az ami a fegyvereket a kezébe adta. Valóban, a „boldog akarok lenni” de ezen túl a képmutató vallásoskodás, a polgári „középút” a látszat-házasságok mely ellen jogos volt fellépni, másként tenni. Ha elfogadott hogy a férfi „természetesen” félre lép, és ez megbocsátható, vagy a gyerek miatt maradni együtt, ahelyett, hogy orvosolni kezdték volna a kapcsolatot. Vissza kell menni a forráshoz, a Teremtő által elképzelthez ami ebben a már eltorzult helyzetben nem könnyű.
Sokan maradtak áldozatként „az úton” de mégis volt hozadéka a korszaknak, úgy látom: az olthatatlan vágy a békére és elköteleződés emellett, a nem-ártás alapszabálya és az őszinteség.
Azért idézem a poszt alábbi gondolatait, mert szerintem a lényeget ragadja meg, arra világít rá:
„……….. A Bibliának nem véletlenül nincsen külön szava a szexre. A szex az önátadás aktusa. Nem önmagában való gyönyör, hanem a férfi és a nő szövetségi kapcsolatának pecsétje. „Ismeré Ádám az ő feleségét…” A mai szex vágyaink megéléséről szól. A bibliai szex a másik ismeréséről. A bibliai szex teljes önátadás, melyben a másik feltétel nélküli szeretetében jön létre a közös identitás. Mint az egyházé Krisztusban. A szex a másikra irányuló figyelem szédítő varázsa, nem önmagunk nárcisztikus kifejezésre juttatása. Önazonosságunk a másikban ölt testet, nem saját szexuális vágyainkban. Többek vagyunk a vágyainknál. És ez szinte független attól, hogy megéljük-e a szexualitásunkat szövetségi kapcsolatban, vagy egyedülállóként azt éljük meg, amire az mutat, szex nélkül.
(……………………………………….)”
Kedves Ádám! Köszönjük, teljesen érthető és elfogadható. Engem egy dolog zavar. A kultúra fogalom használata. A kultúra csak szakrális lehet. A szakralitás teremt autentikus (olvastam a fenntartásaidat ezzel a kifejezéssel kapcsolatban) kultúrát. Egyetértve Spenglerrel, ez már inkább a civilizációs szakasz kultúravesztése. Nem tudok helyesebb szót javasolni sajnos. Talán: világi kultúra. Féltem ezt a kiváló fogalmat a devalválódástól. Sokat veszíthetünk ezzel.