Egy történetet hadd meséljek el, amit én az alábbi formában hallottam. A középkorban a Kaukázus hegyei között sok harcias törzs élt. Ezek a vad törzsek gyakran hadakoztak egymással, de kudarcaikat sokszor az okozta, hogy belső viszályok is tizedelték őket. Volt azonban egy különösen erős törzs, amelyik a hadi sikereit rendkívüli belső összetartásának köszönhette. Amikor a törzs tagjait a belső egységük titkáról kérdezték, mindig egyetlen nevet mondtak csak, hadvezérük nevét: Semil. Ő az összetartásuk oka. Semil, az igazságos – így nevezték. „Hadvezérünk mindig megtartja az adott szavát.” Semil volt a törzs belső egységének és külső sikerének a titka. Az igazságos hadvezér, akinek feltétlenül bíztak a szavában.
A vezér egy hadjárat során többnapos pihenőt engedélyezett a törzs katonáinak. A katonák felverték a sátraikat és vigadozni kezdtek. Táncoltak és kockajátékokat játszottak. Ez így ment napokon keresztül. Egyik reggel azonban döbbenten észlelték, hogy olyan történt a táborban, amire hosszú ideje nem volt példa. Valaki lopott. Az egyik sátorból egy hadizsákmányként szerzett gyűrűt loptak el, a másikból egy kelyhet, a harmadikból egy értékes láncot. Egyszerre meghűlt a levegő és mérgező ködként terjedt a bizalmatlanság a táborban. Barátok váltak rövid idő alatt ellenségekké.
A vezér kiadta a parancsot: „Akit lopáson érünk, azt botozással büntetjük!” A botozás brutális verést jelentett abban az időben, amit sokan nem éltek túl, vagy ha túléltek, csak összeroncsolt testtel. A hatás nem is maradt el: pár napig nem történt újabb lopás. A hangulat azonban megváltozott. Eltűnt a táborból a nevetés, az emberek nem énekeltek többé, ehelyett a sátor előtt ültek és a szemük sarkából figyelték egymást. Néhány nap után azonban újabb lopás történt. Ekkor gyorsan cselekedtek. Felkutatták a sátrakat, és mindenki fellélegzett, amikor bejelentették: elkapták a vétkest! A megkönnyebbülést azonban jeges rémület váltotta fel, mert hamar az is kiderült, hogy a tolvaj nem más, mint a vezér anyja.
Tudták, hogy vezérük mindenkinél jobban szereti az anyját. Magával vitte a hadjáratokba is, mindig a saját sátra mellett állította fel az ő sátrát. Amikor súlyos beteg lett, Semil az ágya mellett ült és vigyázta minden mozdulatát. Mi lesz most? A táborban latolgatták a lehetőségeket. „A kegyelem előrébb való a jognál!” – mondták egyesek. „A vezér szereti az anyját. Ragaszkodik hozzá. A szeretetnek kell győznie.” „Ha megkegyelmez neki, vége az igazságnak!” – mondták mások. „Vajon hiába nevezik őt Semilnek, az igazságosnak? Ha megszegi a szavát, hová vezet ez? Ma az anyja, holnap valaki más. Hogy bízhatnánk ezután a szavában?”
Kegyelem vagy igazság?
Másnap megszólalt a kürt, jelezve, hogy összehívják a törzs tagjait a tábor közepén lévő térre. A hadvezér sápadt arccal lépett ki a sátrából. A másik sátorból a vezér megkötözött anyját vezették elő. Semil nyugodt hangon hirdette ki az ítéletet: „A tettest megtalálták. Az ítélet végrehajtatik.” A poroszlók már indultak, hogy megragadják az asszonyt, de Semil halkan hozzátette: „Rajtam.”
Az egész törzs dermedten nézte végig, ahogy szeretett vezérüket elhurcolják és véresre verik. Aznap azonban megértették, hogy a vezér megtartotta a szavát, megmaradt Semil, az igazságos, miközben mégis a szeretet diadalmaskodott. Aznap nem kellett választani a kegyelem és az igazság között: az igaz szenvedte el az ítéletet!
***
(Ezt a történetet sok-sok évvel ezelőtt hallottam Szalai András barátomtól egy előadásában. Német nyelven a Confessio Augustana folyóiratban itt olvasható.)
Jó történet. 😀
(Apróság, de a címkék között a “helyettes bűnhődés” el van gépelve.)
Köszi, javítottam.
Minden népnek megvan a saját mondája a maga igazságos embereiről (anno mi még a Dankó szíve elbeszélésen tanultuk az önfeláldozást és egyben a szovjet kultúra legitimálását).
Mindamellett szerintem a megváltás szinonimájaként nem alkalmazható ez az elbeszélés ha lenne ilyen célja. Szerintem a megváltás az más jogi kategória.
Én ugyan nem vagyok teológus (sem jogász), de ember-ember konfliktusban a Szentírás sem ismeri el a helyettesítő áldozatot.
Ez. 18. 1-4:
„……Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?
Élek én, ezt mondja az Úr Isten, nem lesz többé helye köztetek ennek a közbeszédnek Izráelben.
Ímé, minden lélek enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyém; amely lélek vétkezik, annak kell meghalni….!”
Sem az ószövetségben sem az újban nincs olyan tanítás hogy valaki vétkezik embertársa ellen és a másik viszi el a balhét – javítsatok ki ha rosszul látom.
És ha a mai BTK-t nézem ott sincs ilyen opció ha csak félre nem vezeti valaki a bíróságot és magára vállalja, Mindenesetre legálisan nincs erre mód.
További érv a lelkiismeret: ha valaki kárt okoz nekem és elkapják az elkövetőt nem elégszik meg senki azzal hogy egy ártatlan embert büntessenek.
A megváltás nem az egyéni elégtételről szól hanem az isteni igazság betöltéséről.
Ahogy egyik képzett teológus említi:
„….Olyan adósság nincs, amit elengednek, de sehonnan és senkinek sem hiányzik a tétel. Ez pénzügyileg is nonszensz! Az az adósság, ami nem hiányzik, az nem is létezik. Ingyen fagyi pedig nincs, valakinek állnia kell a végén a cechet….” (Győri Tamás József 2018 dec. 3. – Görbicz Tamás válasza és az én viszontválaszom).
„….Ha házfölverésen kapják a tolvajt, és [úgy] megverik, hogy meghal, nincs vérbűn miatta….”(II.Móz.22.2) – ha mást vernének el a rabló helyett akkor az gyilkosság lenne, mert nincs helyettesítő áldozat ebben az esetben. – talán ez illik a fenti történethez ami szintén lopás.
Még annyit hogy amikor az nyáról kiderült hogy ő a tolvaj már tudni lehetett mi lesz a story vége. Inkább nekem egy tanmeséhez hasonlít mint megtörtént eseményhez, egy túlidealizált „törzsfőnökkel”. Sajnos ennél despotábbak voltak, még Mátyás az igazságos” is.