(Hamar Dani barátom írását közlöm. Dani az XCC magyarországi vezetője. A jelenlegi kulturális közegben nagyon fontosnak és időszerűnek tartom az alábbi gondolatait.)
Egyszer egy temetést – talán elsőre otrombának tűnő módon – a Biblia egy olyan részletével kezdtem, ami azt sugallta, jobb az ott állóknak ezen a temetésen részt venni, mint egy lakodalmon. A Prédikátor könyvének következő szavai voltak ezek: „Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív.” (Préd 7,2–3) Ahogy írtam, talán elsőre érzéketlennek tűnhet ilyet mondani egy temetésen, de azt hiszem, pont a temető az a hely, ahol az ember megérzi, hogy ezekben a szavakban mély igazság rejlik.
A temetés, egy nemrég még élő rokon vagy barát halála szembesít bennünket életünk legfontosabb eseményével: a halállal. A halál kérlelhetetlen, elkerülhetetlen és nincs olyan esemény az életünkben, ami ennyire végletesen megváltoztatna mindent. Mondhatjuk, hogy a halál életünk második legmeghatározóbb pontja a születés után. Manapság a legtöbben mégsem értjük a halált, nem tudunk mit kezdeni vele, kerüljük a gondolatát, tagadjuk a voltát. Örök fiatalságban akarunk élni, és az elmúlás első szele romba tudja dönteni a legszilárdabb jellemeket is. Tizenéves korukra sokan több ezer halált láttak filmeken, sorozatokon vagy számítógépes játékokon keresztül, ám ez nemhogy közelebb hozná, hanem még inkább elhomályosítja a halál realitását. Pedig a halál jogosult arra, hogy a legfontosabb kérdésekkel szembesítsen bennünket. Mire azonban hagyjuk magunkat szembesülni ezekkel, addigra általában már késő változtatni. Ezért van, hogy több választ találunk az élet kérdéseire a temetőben, mint a 4-es/ 6-os sörözőben. Jobb a gyászolók házába járni, hiszen így lesz vége minden embernek.
Életünk a halál perspektívájából
Az egyik legmeghatározóbb dolog, amivel személyesen szembesülök, akárhányszor temetőben járok, hogy milyen elképesztően jelentéktelen egy emberi élet. Sírok százai között sétálok, és közben arra gondolok, hogy ezek a sírok életeket képviselnek, de ezek az életek teljes mértékig hidegen hagynak engem. És nemcsak engem, hanem emberek millióit ezen a földön. Már életünkben se könnyű igazán fontosnak tartani mások életét, de ha ezek az illetők halottak, még kevésbé tudunk velük együtt érezni. Ők elmúlt korok emberei, mi pedig a mi korunk emberei vagyunk. Az összes remény, fájdalom, aggodalom, csalódás, versengés, ügyek, tettek, örömök és bánatok, megbecsülés vagy megalázottság, az emberi élet teljes palettája, ami körül ezek az életek oly nagy szenvedéllyel forogtak, mára tökéletesen irreleváns számunkra. Elgondolkodtató, hogy míg elképesztő odaadással forgunk magunk körül, közben azok a dolgok, amiket fontosnak, életbe vágónak, akár háborút és árulást érőnek érzünk, lehet ugyanúgy hidegen fogják hagyni azokat, akik a mi halálunk után élnek majd itt. Voltaképpen száz év múlva mindenki, aki ma jelen van, élete fontos céljaival együtt ki fog halni, és a bolygónk tele lesz olyan emberekkel, akiknek – ha éppen nem lesz ugyanaz a szívügyük – az ég-világon semmit nem jelent majd az, amin ma örvendezünk vagy zokogunk.
Mindezzel együtt mi, emberek képesek vagyunk túllátni magunkon és szűkre szabott földi pályánkon. Még fiatalon is képesek vagyunk erre, bár legtöbbünknek akkor még a halál olyan távolinak tűnik! Sőt, képesek vagyunk élni is olyan dolgokért, amik túlmutatnak rövid életünkön. Ám a kultúránkat befolyásoló korszellem, ami az X generáció óta mindnyájunk gondolkodását meghatározza, rövidlátó, nárcisztikus, kételkedik az abszolút igazságban, menekül a haláltól, és már Descartes-ot is maga mögött hagyva azt vallja: érzek, tehát vagyok. Az érzeteink és érzelmeink az elmúlt korokhoz képest brutális igazságmeghatározó erővel bírnak. A boldogságunk, önazonosság-érzetünk, kiteljesedettségünk az emberi élet abszolút értékeivé váltak, ami előtt minden másnak is meg kell hajolnia. Ennek a nemzedéknek a szülötte a mai egyház is, tehát nem csak kívülről hat ránk ez a gondolkodásmód, hanem olyan mélyen belénk ivódott, hogy már észre sem vesszük.
Megmentem vagy elvesztem?
Miért beszélek minderről? Azért, mert itt az ideje feltenni a kérdést: miért érdemes élni? Itt az ideje az életünket megvizsgálni a halálunk fényében! Itt az ideje komolyan elgondolkodni néhány kényelmetlen kérdésen: például, megéri-e olyan életet élni, amely nem kecsegtet boldogsággal? Megéri-e olyan utat járni, ami időnként nem önazonos? Maradt-e olyan érték, amiért érdemes az életben nem kiteljesedni? Ki az, aki erre tanítja a következő nemzedéket? Szabad-e ilyet tanítani egyáltalán?
Nincs olyan hívő, aki Krisztust követve ne kényszerülne legalább egyszer mély önvizsgálatot tartani azzal kapcsolatban, hogy milyen értékek vezérlik az életét. Meglehet, nagyon sokan, amikor megmérettünk, fájdalmasan fedezzük fel, hogy hitvallásunkkal ellentétben az életünk még nagyrészt mulandó értékek hajszolásával telik. Végtére is, azon a mérlegen mérjük az életünket, hogy itt és most jó lesz-e nekünk. Hogy hoz-e beteljesedést a keresztény élet, hogy jobban boldogulunk-e hívő emberként. Önazonosak, kiteljesedettek, egészségesek leszünk-e Krisztust követve? Egyházak és prédikátorok százai örömest igazolják, hogy igen: „Győztesek vagyunk Krisztusban!” Éjjel-nappal keressük ezt a győzelmet. Karizmatikus mozgalmak szellemi törvényszerűségek ismertetése és igazi kenetek átvétele által ígérik a bővölködő életet. Ezrek és ezrek örömest ragadják meg ezeket az ígéreteket, keresik a kenetet, tanulják a törvényeket.
Helytelen lenne bővölködő életre vágyni? Dehogy! Csak az a szomorú, hogy a modern egyház sokszor nem ismeri fel, hogy a keresztény élet nem az élet megszerzésének útját kínálja, hanem az élet elvesztésének útját. Az élet radikális – keresztény – alternatívája nem az, hogy Krisztussal lesz boldogabb életünk, hanem a boldogabb élet abszolút uralmának megtagadása. Miközben emberek ezrei abban reménykednek, hogy Krisztussal jobb, könnyebb, győztesebb, erősebb, gazdagabb életük lesz, a legfontosabb változás nem következik be: nem szabadulnak meg attól, hogy önmagukat tegyék az életük központjává.
Ennek pedig mindnyájan látjuk az eredményét. Harminchat éves vagyok. A húszas éveim hívő testvéreinek legalább a fele vagy nem vallja magát kereszténynek, vagy nekiállt az bibliai kereszténység átírásának, vagy pedig vádak terhe alatt ugyan, de valamiféle parkolópályán érzi magát. Majdnem minden ilyen küzdelem központjában annak a feszültsége van, hogy mostanra kiderült: Krisztus valahogy mégsem segít olyan egyértelműen abban, hogy boldogok, önazonosak és kiteljesedettek legyünk.
Az istentiszteleteink, a gyülekezeti életünk könnyen szólhatnak végeláthatatlan önvizsgálatról, életjavításról, érzelemgyógyulásról. Az imáink, a lelkigondozásunk, a bibliatanulmányunk azzal van tele, hogy rátaláljunk végre arra, hogy miképp érezhetjük magunkat jól a bőrünkben, hogyan válhat végre az életünk olyanná, mint amilyenre vágyunk. Nem meglepő tehát a csalódottság, ami úrrá lesz rajtunk, ha végül mégsem boldog az életünk. Mindeközben a nyugati egyház nem ismeri fel, hogy micsoda forrásokon és értékeken ül. Szabadon prédikálhatunk, a Biblia a kezünkben van, Isten Lelkének ereje jár át bennünket, keresztény tanítók munkáit olvashatjuk, bárhol összegyűlhetünk Istent imádni, sokan vagyunk (főleg, ha egy-egy muszlim országot nézünk) és gazdagok vagyunk. Nagyon gazdagok. Az egyháznak lehetősége lenne misszionáriusok ezreit kiküldeni a világba. Tudna reagálni katasztrófákra, elnyomásra és nyomorra. A nyugati egyház jó része mégis egészen máshogy éli meg a hitét. Teljes nemzetek, emberek milliói élnek úgy, hogy Krisztusról esélyük sincs hallani, sokunkat pedig olyan erővel hengerel le életünk fájdalma, hogy épphogy vegetálunk fájdalmakat csillapítva, Indexet bújva, mobiltelefonunkat bámulva. Időszakokra feladjuk hitünket, mert ki kell próbálnunk, Isten szeret-e így is. Eltöltünk éveket az egyház bírálatával, mert biztos az a hibás. Közben sokszor keresztényebbnek érezzük magunkat a sok vaskalaposnál, akik a gyülekezetekben ülnek. Hosszan vívódunk azon, hogy is jó hinni, mi is az, amikor valami szívből van, és érdemes-e bármit megtenni, ha éppen nem érezzük azt, hogy száz százalékig belülről jön. Szenvedünk a párkapcsolatainkon, végeláthatatlanul bánkódunk a keresztény szexuális etika szigorúságán. A korosztályomban alig találok olyan embert, aki Isten szolgálatára igazán nyitott lenne. A mindennapi élet gondja, a gazdagság vagy a be nem teljesült álmok fájdalma a harmincas, negyvenes, ötvenes generáció számára könnyen életszerűtlenné teszi a „veszítsd el az életed Krisztusért” és hasonló bibliai üzeneteket. Bár sokan a húszas éveikben még a hit tüzével éltek, a „felnőttkor” megérkezésével egyszerűen úgy érzik, csak nyűg keresztény közösségbe járni, hisz az egész irrelevánsnak tűnik a „valódi élettel” szemben. Közben a világ hírét se hallja olyan magyar embernek, akik gazdagságukat, a kényelmüket, a házassági lehetőségüket vagy akár az életüket áldoznák a misszióban.
Miért? Azért, mert a legtöbben olyan dolgokért élünk, amelyek a sírba szállnak velünk. Megtorpan a keresztény élet, amennyiben a vágyaink, a boldogságunk, a fájdalomtól való szabadulásunk abszolúttá, azaz mindent meghatározó fontosságúvá erősödik. A keresztény etika, az elhívás, a kitartó és önfeláldozó szolgálat, az evangélium hirdetése és védelme szinte elhalványodik, és megfoghatatlanná válik, amint a földi élet boldogsága kerül a központba. Bár az egyház bírálatától kezdve a fájdalmak lehengerlő hatásán át én személyesen mindent át tudok érezni, mégis Krisztus valódi életét vesztegetjük el, amíg nem látjuk elveszthetőnek földi életünket.
Meglehetősen sok homoszexuális ismerősöm van. Az ő küzdelmük számomra a legmegindítóbb, és épp az ő esetük döbbentett rá arra küzdelemre, ami mindnyájunk sajátja a 21. század nyugati egyházában. Sokuk részletesen leírta annak a tragédiáját, hogy mit jelent az egyházban homoszexuális érzelmekkel élni. Milyen elképesztően reménytelen és megbetegítő a változásért küzdeni, milyen fájdalmas szembenézni azzal, hogy az intimitás egy formája nem lehet az övék, hogy milyen iszonyatos identitásválsággal jár mindez, és a szégyen örökké tartónak tűnik. A homoszexuális narratíva kiált egyfajta alternatív megváltásért, hisz nem akarhatja Isten, hogy bárkitől is ennyire megvonják a földi élet boldogságát. De ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy bár a homoszexualitás és hit feszültsége a küzdelem egyedi válfajának tűnik, azok, akik végül elhagyják a hitet, ugyanazért hagyják el, amiért mindenki más a kezdetektől fogva: a boldogságért. Ez kijózanító.
A homoszexualitás kérdését most egy óriási kulturális erő is befolyásolja, ami által még inkább önigazolást nyerhet, viszont küzdelmük központjában ugyanaz van, mint mindegyikünk küzdelmében a hitért: hiszem-e azt, hogy van fontosabb, mint én, a boldogulásom, a beteljesülésem? Ér-e az emberi élet többet ennél? Van-e olyan ÉLET, amiért a beteljesülés egy formáját megéri kockáztatni? Legyen homoszexuális vagy hetero-, ugyanazok az érvek mentén érkezik a kisértés: lehet-e jónak mondani egy életet, amit én épp most nem érzek annak? A dinamika ugyanaz: megszűnik az örökkévaló perspektíva és a földi boldogság mércéjén egy ilyen személyes tragédia túl magas árnak tűnik az evangéliumért. Lehengerlő egy homoszexuális hívő története és fájdalma, de ha valóban hiszünk az evangéliumban, meg kell látnunk, hogy nem igazságtalan, nem jogosít fel semmire és sok esetben rövidlátó. Van olyan perspektíva – valójában az egyetlen perspektíva – ahonnan nézve mindegyikünk személyes története elveszti a tragikus és abszolút mivoltát. Ez a halál és örökkévalóság, az evangélium perspektívája. Persze, akik leleményesek, megpróbálják megmagyarázni, hogy Krisztus valójában nem is kérné, hogy tagadják meg a vágyaik beteljesülését és így egyeztetni próbálják az evangéliumot és a homoszexuális életvitelt. Ha jobban belegondolunk viszont lényegében ebben sem különböznek semmilyen más hívőt érő kisértéstől, kezdve Ádámmal és Évával. Krisztus igaz, gyümölcsöző életet ígért, nem pedig önazonosat, kiteljesedettet és boldogot. Ez menthetetlenül valaminek az elvesztésével jár.
Az elmúlt éveim legkijózanítóbb beszélgetése épp egy homoszexuális vágyakkal élő emberrel volt. Ez az úriember úgy döntött, nem éli meg szexuális vágyait, nem létesít meleg kapcsolatot, helyette egy olyan országban él egyedül misszionáriusként, ahol szigorúan tilos az evangélium hirdetése. Inkognitóban, fedősztorival tud az országban tartózkodni, és több mint harmincéves ott tartózkodása alatt egész falvak hallhattak tőle Krisztusról. A három évtized alatt sok keresztényről kiderítette a titkosrendőrség tartózkodásuk igazi célját, majdnem mindenkit elvesztett maga körül. Tudnak egymásról, de szinte sohasem találkozhatnak, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Ahogy először beszélgetve, mit sem tudva egyedülállóságának okáról, megkérdeztem, miért nincs családja, őszintén elmondta az okokat, majd hozzátette: „Tudod, Dani, felismertem, hogy bár az életem bizonyos szempontból óriási veszteségekkel jár együtt, nagy lehetőségeket is tartogat magában. Úgy gondolom, sok olyan embernek, mint én, a misszióban a helye.” Elmondta, hogy a missziós társaságában ő az egyetlen egyedülálló férfi. Döbbenten ébredtem rá, hogy ha vannak is olyanok, akik a „legfontosabb” beteljesülést kockáztatni is merik Krisztus munkájáért, azok is inkább nők. Miközben a nagy többség a misszióval együtt járó lemondásokat indokolatlannak vagy rosszabb esetben ostobaságnak érzi. Hol vannak a férfiak? Hol van a heteroszexuális férfi, aki a házasság beteljesülését meri kockáztatni a misszióért? És akkor ne is beszéljünk a gazdagság, a testi épség vagy az élet kockáztatásáról.
Ez az ember nem követelte jussát, nem követelte a keresztény szexuális etika megváltozását és saját boldogságát. Azt a kérdést tette fel, hogy Krisztus mire akarja használni a körülményeiben. Az élet elvesztésének útját kereste a saját terheivel együtt. Ennek az embernek súlya volt, miközben talán egy egész világ mondta volna rá, hogy nyomorult.
Ekkor eszembe jutottak azok a barátaim, akik feladták saját küszködésüket, és azzal együtt a hitet is, azért, hogy „legyen életük”. Ezen a ponton már mindegy, hogy homoszexuális vagy sem, ugyanazt láttam: az örök élet súlya veszett el számukra. Lehet, hogy boldog heteroszexuális vagy meleg párkapcsolatban él az illető, de az élete súlytalanná vált. Emberek, akik vigaszt, reményt, prófétai szót, Krisztus ölelését, az igazság világosságát nyújtották a világnak, egyszerűen nem mások, mint önmaguk árnyékai, pedig úgy gondolták, most lettek igazán önmagukká.
Az evangélium radikális útja
Kétkedő, küszködő keresztény vagyok én magam is. Mindig is közel álltak a szívemhez azok, akik nem érezték könnyen járhatónak Krisztus útját. Nehezen ítélkezem ilyen ügyben bárki felett. Viszont eljött az a pont, ahol nem tudok mást mondani: meg kell térni. Az egyháznak egy ponton megtérésre kell hívni azokat, akik maguk körül forognak! Legyen szó akár saját magunkról is. Ha abszolút értéknek kezeljük a boldogságunkat, nem fogunk tudni Krisztusért élni. Ez az evangélium: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Máté 16:24–26)
Az evangélium azt hirdeti, hogy az élet abban van, hogy Krisztust megismerhetjük, és igaz emberekké lehetünk a Megváltó munkája által. Az evangélium azt hirdeti, hogy az élet saját magunk központi szerepének elengedésével kezdődik. Az evangélium élete átível a földi életen, egészen az örökkévalóságig. Az evangélium olyan lemondásokkal járhat a földi életünk során, hogy Pál azt mondta: ha kiderül, nincs feltámadás, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Milyen életről, milyen áldozatkészségről beszél ez a hitvallás?
Amennyiben ezt az evangéliumot komolyan vesszük, hajlandóknak kell lennünk arra, hogy a reményünk, álmaink, vágyaink csalódásaink, fájdalmaink egy részét elengedjük, veszni hagyjuk. Nekünk, keresztényeknek kell az időnket, a figyelmünket, a kreativitásunkat, a pénzünket és az energiánkat másra is fordítani, mint csak arra, hogy az életünket megjobbítsuk. Nekünk, keresztényeknek kell végre kisétálni a temetőbe, és a halál fényében elgondolkozni: mire van a mi életünk.
Ehhez viszont önvizsgálatot kell tartania a mai egyháznak: hisszük-e annyira az evangéliumot, hogy aszerint is éljünk? Az evangélium üzenete pedig nem ér ott véget, hogy elveszítjük az életünket. A mi életünk nem ér véget a temetőben, és ez a tény, ami miatt nem kell mindent megkapunk földi életünk során. A Jelenések könyve 21. fejezete, ha nem is nyújt teljes betekintést, mégis felvillantja azt az életet, ami a halál után vár ránk: új fizikai világ, Isten és ember közötti teljes közvetlenség, a fájdalom, a szenvedés és a halál vége, a múlt teljes elmúlása, az élet utáni szomjazás végső beteljesülése. Krisztussal együtt szenvedünk, meghalunk, lemondunk, elveszítünk dolgokat és vele együtt fel is támadunk.
Krisztust követve megengedhetjük magunknak, hogy elveszítsük azt az életet, ami most az egyetlen tulajdonunk. Megengedhetjük magunknak, hogy bizonyos álmok ne teljesüljenek be, hogy ne jussunk el olyan országokba, ahova akartunk, hogy ne legyen családunk, és ne legyen meg minden anyagi jussunk, amire mindig is vágytunk. Az evangélium fényében nem hülyeség a boldogság helyett a Krisztusnak való engedelmességet az első helyre emelni.
Jim Elliot misszionáriusként szolgált Equadorban az ott élő indián törzsek között az ötvenes években. Négy másik társával együtt, 29 éves korában ölték meg őt a waodani törzs tagjai. Az élete egyik legfontosabb mondata különös fontosságot hordoz mindnyájunk számára korunkban: „Nem bolond az az ember, aki odaadja mindazt, amit úgysem tarthat meg, mindazért, amit soha nem veszíthet el.”
Járjunk többet temetőbe!
***
(A fenti képen Liviu Mocan Második Ádám – Karmazsintetű c. szobra látható.)
Ámen.
Ap.Csel. 20:35
„………………………………………………………………..
Járjunk többet temetőbe!”
Úgy gondolom, ha Isten kijelentéseit komolyan vesszük, ha az Ő perspektívájából szemléljük e földi létet, akkor jártunkban
keltünkben találkozunk „halott” emberekkel:
„Tudom a te dolgaidat, az a neved, hogy élsz, és halott vagy.”
(Jelenések 3:1/b)
„Mondta neki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát.”
(Lukács 9:60)
Ez a témakör benne van a levegőben, és nem csak keresztyén körökben… Például elég gyakran hallom a Konyha zenekar Földrevaló c. számát a rádiókban…
Én megfordítanám kicsit a cikkben leírtakat, mert lehet a másik oldalról is megközelíteni a kérdést. A keresztény oldalról nézve a hívő feladja a boldogságát, és az igaz, gyümölcsöző, önfeladó életet választja. Viszont lehet ellenkező irányból is így látni.
Én is sok kereszténnyel találkoztam, találkozok, akik feladták, vagy feladó félbe adják a hitüket, vagy nem is voltak hívők. És ha a beszélgetések után jól belegondolok az életükbe, vagy akár a saját hitküzdelmeimbe, ezek a feladások (ha lehet ezt feladásnak nevezni) azt nem úgy éli meg az ember, hogy a boldogságot választotta a hit helyett. Sőt, pont ellenkezőleg: sok ilyen ember pont azt érzi, hogy a boldogsága veszett el azáltal, hogy az örök életbe, a feltámadásba már nem tud teljesen hinni. Ezt én nem is feladásnak hívnám, hanem elvesztésnek, mert legtöbben nem tudatosan hozzák azt a döntést, hogy: „na én most már feladom a hitemet”.
Így, ha nem hívő oldalról vizsgáljuk meg a kérdést, sokan pont (az örökké tartó) boldogság ígérete miatt adják fel az addigi életüket, és engedik el az addig igaznak vélt igazságaikat az életről.
Ezzel igazából csak azt akartam érzékeltetni, hogy a hívők is ugyanúgy a boldogságért (is) adják fel az életüket, csak ez egy örökre szóló boldogság. Sok nemhívő irigyli ezért a boldogságért a hívőt. És sokan pont azért nem tudnak megtérni, mert bár szeretnének ilyen fajta boldogságot, de az igazságérzetük, az életről, világról tapasztalt, megismert és megalkotott képükbe nem reális lépésként illik bele a kereszténnyé válás gondolata, és a feltámadásban való hit.
Amikor kislány voltam, anyukámékkal sokat jártam temetőbe, nagypapám sírjához. Amíg anyuék a sírt rendezgették, sokszor elkóboroltam olvasgattam a neveket, és azon gondolkodtam ki lehetett, hogyan nézhetett ki, mit dolgozott a síron szereplő név mögött megbújó eltávozott ember.
De volt egy sír nem messze a nagypapám sírjától, amit mindig megnéztem.
Soha nem hagytam ki, hogy odalopakodjak.
Egy félredőlt fa kereszt, rajta egy elsárgult fényképpel.
A fényképen egy mosolygós kislány volt, fonott copffal. Olyan 7 éves lehetett.
Gyerekként képtelen voltam megérteni, ő miért van ott a sírban, hiszen még ő is kislány mint én. Csak az öregek halnak meg, nem???
Életem során többször megemlékeztem róla, hogy ő nem kapott több esélyt az élettől, csupán néhány rövid évet, ő ott pihen már hosszú évek óta, már semmit sem tehet. De én élek, és én azóta számtalan esélyt kaptam az élettől, és ezt sosem szabad elfelejtenem.
Minden nap egy új esély, minden nap egy új kezdet!
Van egy kedvenc versem ami mindig nagy lendületet ad, hogy a MÁT hálával, örömmel éljem, mindaddig, amíg itt a földön tartózkodom.
Csak a MÁT kell jól megélni, csak a MA az ami számít:
Várd ezt a napot!
Az élet ő, az élet élete maga. Kurta idejében
Léted minden igazsága és valósága benne:
A növekedés öröme,
A tett dicsősége,
A szépség ragyogása,
Hisz a tegnap csak álom,
A holnap csak látomás,
De ha jól éled, a ma boldog álommá tesz minden tegnapot,
És minden holnapot reménylátomássá.
Várd hát nagyon ezt a napot!
Így szól a hajnal köszöntése.
Meghallgattam Dzsaszper a dalt amiről írtál.
Benne van a levegőben valóban…
Hamar Daninak igaza van: néha ki kell menni a temetőbe.
https://youtu.be/czDrvy2RPMU
” Játszuk azt hogy csak úgy elbújtál, dolgod van csak nekünk nem szóltál……. hova tűntél mond?”
Hol van az ember, ha meghal ő?
„Titokban sokan önmagukat keresik mindabban, amit véghezvisznek, és maguk sem tudják.”
(Kempis Tamás: Krisztus követése. – XV. sz.)
Az írás eltalált egy olyan témát, amivel azt hiszem az elmúlt éveimben nagyon sokat küzdöttem és folyamatosan küzdök is. A 30-as évei közepét taposó egyedülálló nő vagyok. Évekig próbáltam összefoltozni a párkapcsolat-család bálványt keresztény hitemmel. Lett is belőle nagy lelki katyvasz, depresszió, miegymás,… És én egész végig azt hittem (bár magamnak sem vallottam be), hogy Isten engem nem szeret. Mert ha szeretne, akkor lenne családom… Aztán a legnagyobb mélységben utolsó mentsvárként csak az Úrhoz futottam. Elkezdtem tágítani a Biblia alapján az Isten-képemet. Milyen Isten is van fölöttem? Hatalmasnak, szeretőnek, kegyelmesnek, szentnek, igazságosnak, mindenhatónak látom? Vagy a saját lelkiállapotomat, meg nem elégített szükségeimet kivetítem rá, és folyamatosan perelek Vele? Nem véletlenül kérdezi Pétertől feltámadása után Jézus azt, hogy szeretsz-e engem. Ha szeretem az Urat, akkor minden, de tényleg minden más megvilágításba kerül. Szeretni pedig csak akkor tudom, ha ismerem.
Talán ismeritek Richard Wurmbrand nevét. A román kommunizmus egyik olyan lelkésze, aki éveket töltött börtönben, válogatott testi/lelki kínzások között, hitéért. A Mélységekben járatta őket című könyvét most olvasom másodjára. Amikor évekkel ezelőtt olvastam, rémisztő volt. Hogy mi? Hogy ezzel jár Krisztust követni? Most viszont úgy olvasom, hogy meglátom mögötte a hatalmas, szerető, szent, kegyelmes Urat, aki ha Wurmbrandnak tudott iránta égő szívet adni, akkor nekem is tud. Aki tudott egy érte sokat szenvedő embert eszközként használni, hogy másokat megnyerjen. Ha az ő szívét meg tudta változtatni, akkor az enyémet is meg tudja. Megindító bizonyságtétel, ahogyan az írásban szereplő misszionáriusé is az.
Sziasztok!
Nagyon köszönjük ezt a posztot (írom ezt családom nevében). Hatalmas szükség van erre a gondolkodásra, jó úton jártok.
Az első poszt a legjobb helyen van: Ámen. Pontosan nekem is ez jutott eszembe.
Isten Áldjon Benneteket!
(Csak zárójelben, mert megígértem magamnak, korábban, hogy az ilyen témákhoz nem kommentelek…
Szóval a nyitókép – temetés – után arra gondoltam, hogy ez egy jó írás lesz a generációkról, a generációkon ülő átokról, a megkötözöttségről, arról, hogy „az atyák vétkét számon kérem a fiaktól”, a kiengesztelődésről és hasonlókról. Hogy ehhez képest még ebben a témában is „sikerült” eljutni a homoszexualitáshoz, azzal már tényleg úgy vagyok, mint a viccbeli parasztbácsi a sportrepülőn: „Na, erre nem számítottam”.
Azért fejlődök én is, kitaláltam, hogy a homoszex témák helyére odagondolom, hogy „családon belüli erőszak”, „mérgező emberi kapcsolatok”, „válás”, „abortusz”, „alkoholizmus”, és hasonlók, mert az én kis mikrovilágomban úgy vettem észre, mintha ezek nagyobb gondot jelentenek az embereknek. És, ha ezt teszem, akkor nagyon jó írás lesz a cikkből. További jó blogolást, kommentelést mindenkinek.)
István70,
Dani védelmében: szerintem meg pont azért fontos, hogy a homoszexualitás témáját behozza, mert maga a szélesebb kultúra ragadja meg ebben a kérdésben azt, hogy a keresztény hit miért boldogságellenes, és mert keresztény egyházak pontosan ennek a kérdésnek a mentén adják fel kétezer éves hitüket. A házasságon belüli erőszakot senki nem helyesli ma (talán csak a muszlimok). A homoszexuális kapcsolatot viszont ma már egész felekezetek ünneplik és szentesítik ceremoniálisan. Dani nagyon helyesen tapintott rá a kultúra ütőerére, ráadásul nem elvont módon, hanem konkrét történeteken keresztül. Őszintén nem értem a kifogásodat.
„református és pietista közegben például az altruista szemléletet kell ellensúlyozni, gondoljunk csak az énekekre…”
Ezt hogy érted, Ádám?
Hú, nem akartam vitát nyitni az énekekkel, csak példának hoztam. Tapasztalatom szerint a pietista énekek jelentős része szól a bűnbánatról, énünk halálba adásáról, Krisztussal való szenvedésről, lemondásról, halálról és mennyről. Ezeket az énekeket én nagyon szeretem. Ha egyedül vagyok, ezeket gyakrabban dúdolom, mint bármely más kegyességi irányzat énekeit. De van valami életigenlő, örömteli, kicsattanó a karizmatikus mozgalom és más kortárs kegyességek énekeiben, amit szintén szeretek. Ezekből viszont sokszor éppen az hiányzik, amiről Dani a cikkben ír. Dani nem a klasszikus pietista kegyességből jön…
Köszi, így már értem, én is hasonlóan látom.
Igen, a pietisták (pl. Bach) egyik kulcskifejezése a Jammerthal (Siralomvölgy). Így tekint a földi életre, amin át kell menni, hogy aztán sok szenvedés által bejuthassunk a mennyeknek országába.
Bachot egyébként a zenei dramaturgia szempontjából szinte teljesen hidegen hagyja a halál kérdése, amit ő nagyon szemléletesen kifejez a zenéjén keresztül, az a személyes bűn kérdése.
Erről ma tényleg elég kevés énekszöveg szól.
Köszönöm a cikket.
Egyfelől minden időben abszolút időszerű az életet a halál – és azon túl az örök élet – perspektívájából újra és újra átértékelni, mérlegre tenni.
Másfelől jól érzékeli a szerző, hogy erre talán minden eddigi nemzedéknél kevesebb hajlandóságot mutatnak a mai kor emberei és ami egyenesen abszurd: a mai kor (nyugati, jólétben élő) keresztényei.
Én úgy látom, egy bizonyos életkor után (rendszerint, amikor már elkezdjük észrevenni, hogy sorban halnak meg egykori barátaink, iskolatársaink, családtagjaink) az élet egyre inkább rákényszerít erre a nézőpontváltásra mindenkit, de tény, hogy a saját korosztályom (pár évvel vagyok csak idősebb a cikk szerzőjénél) ezzel – most még – nem kíván foglalkozni.
Hogy kinek van még köztünk mindezek átértékelésére újabb 30-40 éve, azt persze nem tudhatjuk, de „most” épp a magamfajta „jó keresztény” nyárspolgárnak a család, a munkahely, a lakhatás, a gyerekek iskoláztatása és egy sor egyéb dolog mind-mind fontosabb és időszerűbb(nek látszik…), mint a halál és múlandóság felett való töprengés, vagy pláne: a szembenézés.
Ezért aztán maradnak velünk a kimondatlan, átbeszéletlen, végiggondolatlan, tudatalattiba száműzött bénító szorongásaink, amelyek anélkül is áthatják a mindennapjainkat, hogy mindennek tudatába lennénk. Miközben ezekből pedig lenne, sőt: van szabadulás, lásd Zsid 2:15, de erről korábban úgy emlékszem Ádám már értekezett.
Nekem a cikket olvasva a Tudor-kori angol zeneszerző, John Sheppard egyik műve jutott most eszembe, konkrétan az, amelyikben a „Media vita in morte sumus” („Életünk közepette körül vesz a halál”) kezdősorú középkori latin himnuszt zenésítette meg; ugyanezt a himnuszt azt hiszem Luther is lefordította német nyelvre.
Media vita in morte sumus
quem quaerimus adjutorem
nisi te, Domine,
qui pro peccatis nostris
juste irasceris?
Sancte Deus,
sancte fortis,
sancte et misericors Salvator:
amarae morti ne tradas nos.
https://www.youtube.com/watch?v=dhU6JECV0KE
Dani, bennem is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg egy temetés után. Bár nem sűrűn kell temetésre mennem, szerencsére, de nagyon fájlalom, hogy a lényegről nem esik szó.
Pár éve én is leírtam a gondolataimat ezzel kapcsolatban:
https://keresztenycsalad.blog.hu/2017/04/04/amit_egy_temetesen_megtanulhatsz
Bennem a következő kérdések merültek fel:
A keresztény hit boldogságellenes?
Keresztényként nem lehetek boldog?
Isten valóban azért áldozta fel a Fiát, hogy ne boldogan éljek?
Én szeretek boldognak lenni, ez is Isten ajándéka. So nem értem, miért nem fér össze a kereszténység a boldogsággal.
Én az utóbbi években pont a saját bőrömön azt tanultam meg, hogy a boldogság (helyesebben a belső öröm) tökéletesen összefér a szenvedéssel. Sőt, kölcsönhatás is lehet a kettő között. Persze ez is csak egy részlete az egésznek.
(ezt most hitéleti vonatkozásban értettem nyilván, legalábbis az én saját életutamon azon a mezsgyén született, egyben ez adta meg az értelmét is)
Egy érdekes részletet ide kopizok egy írásból. Mindenki döntse el igaz-e vagy sem de szerintem jól illik a témához:
„…..A látomásban az Egyház úgy jelent meg előttem mint sziget a tenger közepén. Sok épület volt a szigeten melyek különböző stílusban épültek, mindegyikük más-más felekezetet vagy irányzatot jelképezett. Építészeti szempontból azonban egyáltalán nem voltak harmóniában egymással hiszen igen-igen régi épületek mellett egészen modernek álltak. Az épületek többsége, illetve a benne lakók háborút vívtak egymással. A legtöbb épület annyi találatot kapott hogy már csak a falai álltak. Bár még mindig laktak bennük, a lakók többsége sebesült volt és éhezett…
A sziget körüli nyílt tengeren hajók és csónakok tömege várta hogy amint a harcok befejeződnek kikössenek és a rajtuk lévők bemehessenek a városba…Sok hajó telve volt más háborúkból érkező menekültekkel és sebesültekkel…Nyögéseik és segélykiáltásaik messze hallatszottak, a szigeten mégsem vette észre őket senki sőt úgy tűnt, a szigetlakók egyáltalán nem is látták a hajókat…Amikor a hajókon lévők kiáltása valóban hangosabb lett a városban dúló polgárháború zajánál az Úr parancsot adott s a következő pillanatban elszabadult a tenger. Hatalmas szökőár támadt amely végigsöpört a szigeten és elborított minden épületet….A vihar lassan elcsitult és az áradat is lassan visszavonult. Az épületeknek nyomuk sem maradt de azok a fényemberek akik korábban az épületekben világítottak túlélték a vihart és most ott álltak az épületek helyén. Akkor az Úr aki mindeddig a sziget szélén állt középre ment és azt mondta: „Most én építem föl a házamat.”
A hajók és csónakok most végre kikötöttek a szigeten. Amint egy hajó kikötött utasait egyenesen az Úrhoz vezették. Ő egyenként a szemükbe nézett és azt mondta:
-Ha bízol bennem, meg fogsz halni értem.
Ha valaki azt felelte: „Kész vagyok meghalni érted az Úr azonnal átszúrta az illető szívét a kardjával. Ez mindegyiküknek nagy fájdalmat okozott, de akik megpróbálták elkerülni a kardot azoknak még fájdalmasabb volt. Akik viszont elengedték magukat láthatólag kevesebbet szenvedtek. Ezután a temetőbe vitték őket amelynek kapuján a következő felirat állt:
„AZ ELFELEJTETTSÉG HOMÁLYA”
Úgy éreztem követnem kell őket. Mielőtt eltemették az átszúrtakat megvizsgálták őket hogy valóban meghaltak-e. Néhányan még sokáig ragaszkodtak az életükhöz, ezeket félretették az egyik oldalra. Akiket eltemettek hamarosan újra föltámadtak és a vihart túlélő fényemberekhez hasonlóak lettek. Észrevettem hogy nem azonos ideig maradtak a sírban. Néhányan a később következők közül már fel is támadtak, míg azokat akik ragaszkodtak az életükhöz még el sem temették.
Amikor először megpillantottam a temetőt szörnyű helynek tűnt. Úgy gondoltam, egyáltalán nem illik erre a most már dicsőséges szigetre. Ahogy azonban távolodva visszanéztem rá gyönyörűnek láttam. Nem értettem mi okozza a különbséget amíg az egyik munkás meg nem szólított.
-Nem a temető hanem te változtál meg.
Azután fölnéztem az épületre és most sokkal dicsőségesebb volt mint az előbb. Végignéztem a szigeten és ugyanazt éreztem: sokkal gyönyörűbb volt mint azelőtt. Eszembe jutott az ige: „Az Úr szemei előtt drága az Ő kegyeseinek halála”(Zsolt 116.15).
A munkás aki még mindig engem nézett újra megszólalt:
-Te még nem haltál meg csak megváltoztál azáltal hogy közelebb kerültél azokhoz akik ezt megtették. Ha majd te is meghalsz még ennél is nagyobb dicsőséget fogsz látni.
Megjegyzése kissé rosszul esett mert úgy éreztem közelebb állok az Úrhoz mint bárki más és úgy tűnt az Úr szívesen osztja meg velem a gondolatait. Azonban legbelül éreztem hogy ennek a munkásnak igaza van.
Láttam hogy akik nem akartak meghalni kezdtek úgy viselkedni mintha az Úr háza az övék lenne és egyedül számukra épült volna. Szerettem volna haragudni rájuk ekkora szemtelenség láttán de akaratom ellenére sem voltam képes haragudni. Megértettem hogy azért mert nagyon közel állok az Úrhoz. El kellett döntenem hogy közel maradok hozzá és akkor feladom a haragomat vagy eltávolodok tőle hogy mérges lehessek. Meglepően nehéz volt döntenem és komolyan megfordult a fejemben hogy eltávolodok az Úrtól. Végül attól való félelmemben ami a szívemben föltámadt mégis inkább odaléptem Jézushoz. Azonnal kinyúlt értem és úgy ragadott meg mintha egy szakadék széléről rántana vissza. Hátranéztem és döbbenten láttam hogy valóban egy sziklafal peremén álltam. Ha csak egyetlen lépést is teszek hátrafelé ténylegesen beleestem volna a szakadékba. Akkor azt mondta:
-Ebben a házban inkább eltűröm a képmutatást és szemtelenséget mint ezt a haragot amely újra elindítaná a háborút.
Eszembe jutottak a munkás szavai a temetőben és elárasztott a felismerés hogy még én sem szántam rá magam hogy meghaljak az Úrért. Szemtelenül és túl sokat tulajdonítva magamnak én is ki akartam sajátítani az Úr házát sőt magát az Urat is. Amikor megláttam ezt a gonoszságot a szívemben megrémültem. Azonnal könyörögtem az Úrnak hogy pusztítsa el gonosz szívemet a kardjával. Tudtam ha nem teszi meg, örökké az a veszély fenyeget hogy lezuhanok a szakadékba. Most már kétségbeesetten kívántam hogy én is meghaljak.
Az Úr közelében eddig mindig szeretetet és biztonságot éreztem. De most egy rövid pillanatra amíg előhúzta kardját minden félelmem föltámadt és egyszerre sikoltott a lelkemben. Ekkor értettem meg azokat akik nem akartak meghalni és most könyörületet és szánalmat éreztem irántuk. Ahogy ez végbement bennem minden félelmem eltűnt. A látomás egész ideje alatt nem éreztem többé semmi félelmet. Minden félelmemtől megszabadulni leírhatatlanul gyönyörűséges élmény volt. Mintha a bűnbeesésből eredő összes gonoszságot kitörölték volna a szívemből. Egy pillanat alatt átvillant rajtam a felismerés hogy minden gonosszal együtt jár a félelem is. Akkor az Úr átszúrta szívemet. Meglepődtem hogy alig fájt, míg mások halála annyira nehéznek látszott. Azt mondta:
-Akik kérik a halált könnyebben halnak meg.
Eszembe jutott amit Ő mondott a Mt. 21. 44.-ben: „…aki e kőre esik szétzúzatik akire pedig ez esik rá szétmorzsolja azt.”
Ahogy kezdtem elveszíteni az eszméletem nem sötétség vett körül ahogy vártam hanem világosság. Így a félelmeimtől végleg megszabadulva – és ahogy a világosság körülvett – a halál dicsőséges élménnyé változott.
Nem emlékszem hogyan vittek a temetőbe csak arra hogy szinte azonnal feltámadtam. Most minden amit láttam kimondhatatlanul dicsőséges volt. Ránéztem egy kőre és szerettem. Néztem a fákat, az eget, a felhőket. Felfoghatatlanul gyönyörűek voltak. Egy kis veréb is sokkal csodálatosabb volt mint bármilyen szép madár amit valaha is láttam. Azon tűnődtem, milyen csodálatos kincs mindez számomra és hogy azelőtt miért is nem értékeltem jobban. Azután a szemtelen képmutatókra néztem akik nem akartak meghalni. Már egyáltalán nem kísértett hogy haragudjak rájuk sőt őket is annyira szerettem hogy akár azt is megengedtem volna nekik hogy újra átszúrják a szívemet ha ezzel segíthetek nekik. Megértettem mekkora áldás számomra hogy találkozhattam velük. Most már azt akartam hogy itt maradjanak. Érthetetlen volt hogy azelőtt hogyan haragudhattam rájuk hiszen mennyivel értékesebbek mint az a veréb.
Akkor mellém állt az Úr. Bár nem gondoltam volna hogy lehetséges de most még dicsőségesebbnek láttam és mégis képes voltam elviselni a jelenlétét. Azt mondta:
-Látod ezért annyira drága nekem az enyéim halála. Akik próbálják megtartani az életüket mindig elvesztik de akik elvesztik az életüket értem megtalálják az igazi életet. Most már ismered az igazi életet mert ismered a szeretetet.
Majd a házra néztem és mindazokra akikből épült. Akire csak ránéztem fölgerjesztette ezt az erős szeretetet bennem. Minden eddiginél csodálatosabb érzés volt. Szerettem volna odamenni, beszélni mindegyikőjükkel de ugyanakkor az Úr mellől sem akartam eltávolodni akinek jelenléte sokkal jobban vonzott. Ismerve gondolataimat ezt mondta:
-Soha sem fogsz eltávolodni tőlem mert benned lakom és veled leszek akárhová mész.
Azok akik nem akartak meghalni elbizakodottságukban azt gondolták hogy az Úr házának minden áldása az ő számukra készült. Élvezték ugyan ezeket az áldásokat de valójában nem voltak szerves részei annak ami épült. Mivel nemrég még én is közéjük tartoztam tudtam hogy örömük mennyire sekélyes ahhoz képest, amit átélhetnének. Szívből sajnáltam őket. Tovább figyeltem és láttam hogy fokozatosan elhalványulnak míg végül olyanokká váltak mint a fantomok a szétlőtt városban. Újra az Úr szavai jutottak eszembe: „…akik meg akarják tartani az életüket elvesztik, de akik elvesztik az életüket értem megtalálják azt…………”
„Hiábavaló igyekezet hosszú életet óhajtani
és az igaz életre kevés gondot viselni.
Hiábavalóság csak a földi élettel törődni
s az eljövendőről előre nem gondoskodni.
Hiábavaló azt szeretni, ami egykettőre elmúlik,
és oda nem igyekezni, ahol örökké való öröm vár ránk.
Ha többet gondolkodnál halálodon,
mint a hosszú életen,
minden bizonnyal jobban igyekeznél megjavulni.”
(Kempis Tamás: Krisztus követése – részletek)
Annyit szeretnék hozzátenni, hogy a házasság is lehet elhívása egy embernek.
Picit félreérthetőnek éreztem ezt a halványan említett vonalat a cikkben, amit egyébként nagyon remeknek találok: gyermekeim megszületése előtt csecsemő-és gyermek intenzív osztályon dolgoztam, láttam halált, nem egyet. Már tini korom óta mélyen elgondolkodtat (amolyan koravénnek is tartottak sokan, akkoriban nem mindig volt ez könnyű nekem, ma már hálás vagyok a bölcsességért, amivel élhettem). A homoszexualitásos résszel is egyet tudok érteni, fájó látni mi zajlik körülöttünk, hiszen pont nem gyógyító folyamatok…
Szóval sok dolog megvilágítását értem, egyet is értek.
Csak arra a részre szeretnék tehát kitérni, hogy talán nem minden esetben nagyobb elhívása egy embernek a misszió, mint a család (természetesen Isten családmodellje szerint értve). Hiszen ha minden engedelmes férfi misszióba indulna távoli tájakra, akkor Isten terve szerint nem is születnének gyerekek, vaaagy..? 🙂
De tudom, hogy némelyeknek valóban egyedülállóságra van elhívásuk (legalábbis az átlagnál hosszabb ideig tartóra). Csak nem mindenkinek. 🙂
Sőt, ha egy férfi elsődleges elhívása Krisztustól az, hogy élete egy meghatározó szakaszában odaadó, gondoskodó, Krisztus szeretetével szerető családfőként legyen jelen szerettei életében, akkor akármilyen magasztos is lenne egy róla mint külföldi misszionáriusról érkező hír számára, nem ez az út hozná Isten nevére a legnagyobb dicsőséget.
A másik dolog, továbbvíve a gondolatot:
Tudom, egy nem házas számára a házasság magának a Kánaánnak tűnhet. De bizony vannak benne küzdelmek, kinek kisebb, kinek nagyobb, időszakok, próbák, hegyek, völgyek, amelyekről SOSE gondolták volna, hogy őket VALAHA IS érik.
Mert vannak párok, akik teljes, lelkes hittel vágnak bele a közös életbe. És aztán gyűrűvel a kezükön, útközben jön a támadás és az egyik összerogyik, hite szinte csak füstölög már. A gyülekezet szemét csípi, vagy csak nem igazán veszik észre. (?) Társa emelné, de tovább tart, mint sejtették, gyengül. És akkor ki emeli fel őt, őket?
Tudjátok, hogy akiről beszélek, evangélizációkat szervezett, igen, külföldre is, egy nagy gyüliben és az összerogyás óta a sok közül csupán EGY barátja kereste fel magától, hogy mizujs?! Kit érdekel, hogy van?! Kit érdekel, hogy SZENVED?! A többiekre ő írt rá. És azóta se aktívabbak. Nem értem. Ez milyen testvérség, összetartás?
Dehogy a boldogságért adta fel a hitét!!! Talán hitfeladónak van kategoriozálva, pedig lehet, hogy csak úgy érzi, képtelen hinni, mert valami megingatta, és ez a képtelenség neki is FÁJ, depresszióbadöntően FÁJ?!
Drága Keresztények! Kérve-kérlek, fiygeljünk oda egymásra!!!