A hobbitot 1994 nyarán olvastam, akkor még A babó címmel. Ez volt az első bátortalan lépésem Tolkien aprólékosan felépített mitológiájának megismerése felé. Ezt a mitológiát sokakkal együtt aztán én is nagyon megkedveltem. A hobbit történetét nem említeném egy lapon sem A gyűrűk ura monumentális meséjével, sem A szilmarilok gyönyörűségesen gyönyörű tündevilágával, a könyv olvasásakor mégis azt éreztem, hogy ez a mese valami más, mint amit addig a mesékről tudtam. Tolkien világa ámulatba ejtett. Nem volt benne semmi ismerős és kiszámítható. Elütött az általam ismert irodalmi kánontól. Félelmetes volt és kedves, vad és gyönyörű, izgalmas és nemes, tiszta és lenyűgöző. Úgyhogy kicsit izgultam, mit csinál majd A hobbitból Peter Jackson. Természetesen kíváncsi is voltam, ezért vasárnap este a gyülekezetem fiataljaival együtt elmentem és megnéztem a filmet.

Ellis Potter szokta mondani, hogy a tetszett/nem tetszett bináris választási lehetőség az amőbák szintje, aminél mi emberek azért tudunk bonyolultabb véleményt is mondani. Ha mégis ebben az egyszerű mátrixban kell válaszolnom, a tetszett választ jelölném meg. Bevallom, élveztem a filmet, és szinte meglepett, amikor egyszer csak vége lett. Megértem azokat, akik nem tudnak mit kezdeni a varázslók, orkok, törpék és tündék világával. Én alkatomnál fogva szeretem az ilyesmit. A dokumentumregényeket sem vetem meg, de a mítikus elbeszélések másfajta húrokat pengetnek a lelkemben, Tolkien pedig egészen páratlan virtuozitással képes ezeken a húrokon játszani. Peter Jackson szerintem megint ügyesen tapogatta le Tolkien mozdulatait.

A törpék egykori birodalmának bámulatos tárnáit megpillantva már a film elején a székhez szegeződtem. Erebor szédítően varázslatos hely. Thrain király uralkodása idején a törpék mindig lejjebb és lejjebb ásva ide építették büszke királyságukat, melynek még a tündék is csodájára jártak. Tetszett, ahogy a film elém képzelte a tárnákat, de a szó valóban túl egyszerű annak kifejezésére, amit ténylegesen éreztem. Inkább egyfajta megilletődöttség és csodálat, meg egy kis félelem és szomorúság volt bennem. A látvány nagyobb volt annál, mint ami a való világban körülvesz engem. Volt benne valami, aminek ismeretlensége egyszerre fenyegető és hódolatra indító. A tárnák szinte túlvilági ragyogása két irányba is utat nyit a transzcendens felé (természetesen a mesét metaforikusan értve): lehet szép és jó is, de állandóan a gonosz árnyéka vetül rá. És a kettő nem is független egymástól. Tudjuk, hogy a büszkeség teszi a törpék káprázatosan szép birodalmát rendkívül sérülékennyé. „A törpék túl mélyre ástak…”

Nem tudom, hogy a bennem lévő érzésekhez hasonló emóciók felkeltéséhez szükséges-e, hogy Tolkien mitológiája valamikor fiatalon megragadja az embert, vagy enélkül is lehet ilyen hatása a filmnek. Abban biztos vagyok, hogy mélyebben átéli az, aki tudja a képeket mihez kapcsolni, mint az, aki csak a filmből tájékozódik. A tárnák látványa bennem biztosan megérintett valamit. Nem is a látvány, hanem mindaz, amit a látvány felidézett bennem. A dicsőséget, a nagyságot, az elmúlást, a sóvárgást, az ősök emlékének őrzését és valamit, ami mindezeken is túlmutat. Tolkien mitológiája sokrétegű, ezért a hozzá kapcsolódó érzéseink is azok.

Megtörténhet persze az is, hogy valaki azzal a várakozással lép be a moziterembe, hogy ezt a sokrétegű élményt vásznon is lássa, de csalódik. Mélység helyett egyszerű kalandfilmet kap, melyben a felturbózott effektek inkább a valódi hatást csapják agyon. Peter Jackson feladata egyébként sem volt könnyű, hiszen el kellett döntenie, hogy A hobbit megfilmesítésével szorosan A gyűrűk ura háromrészes feldolgozásához kapcsolódik, vagy valami mást alkot. Azt hiszem, az első mellett döntött, és ezt egyáltalán nem bánom. Bár A hobbit sztorija érezhetően különbözik a nála jóval súlyosabb többi történettől, Jackson inkább a különbségek elsimítására törekedett, hogy a meséket egyetlen mitológiaként láttassa. Szerintem ez helyes döntés volt, hiszen Tolkien is egész életében a szálak összekötésén dolgozott.

Ennek ellenére több ponton is átjön, hogy A hobbit azért könnyedebb mű, mint A gyűrűk ura. A film elején a törpék tolakodó megjelenése ugyanolyan komikus, mint a könyvben, és a történet meseszerűsége más helyeken is kiütközik. Emiatt meg tudtam bocsátani a rendezőnek azokat a jeleneteket, amikor a látvány és az adrenalin kedvéért feleslegesen eltúlzott veszélyeket és csodás szabadulásokat. (Például amikor a Ködhegységben a törpék többször is úgy maradnak életben, hogy a zuhanásoktól és ütközésektől tutira el kellett volna pusztulniuk.) Mivel A hobbit eredetileg is mesébb mese, mint A gyűrűk ura, egye fene, túlléptem ezen.

A film legkedvesebb jelenete számomra egyértelműen az, amikor Gandalf Bilbóról beszélget Galadriellel, Lórien tünde úrnőjével. Galadriel nem érti, hogy egy olyan korban, amikor a homály egyre nyilvánvalóbb módon terjeszkedik Középföldén, Gandalf miért éppen egy félszerzetet választott útitársként. Gandalf válasza – és az a szeretet, ahogy Bilbóról beszél – lefegyverzi Galadrielt, nekem meg könnyeket csalt a szemembe. Szarumán azt gondolja – mondja Gandalf –, hogy a gonosz megfékezéséhez egy nagy hatalom szükséges. A szürke varázsló szerint éppen ellenkezőleg, a gonoszt csak hétköznapi lények hétköznapi kedvessége és szeretete tudja megfékezni.

A gyűrűk urában is központi elem volt, hogy a mágus mások kételyei ellenére töretlenül hisz a kis hobbitokban. Gandalf becsüli ugyan a törpék elszántságát, de elkeseríti és bosszantja a büszkeségük és a konokságuk. Mennyire mások Gandalf szemében a hobbitok! Ők teljesen átlagosak, és mit sem tudnak nagy csatákról és elmúlt dicsőségről. Nem ismerik a tárnákat és a hegyormokat, a tündéket és az orkokat. Kicsinyesek a vitáik és kicsinyesek a céljaik. Parasztok és nyárspolgárok, akik nemigen látnak távolabb a közeli domboknál és a szomszéd irigységénél. Nincsenek kiemelkedő képességeik, de nem is átlag felett rosszak. Középszerűek. Aprók, jelentéktelenek, felejthetőek.

Gandalf mégis bennük lát fantáziát. Bízik a gyengeségükben és a jelentéktelenségükben. Éppen felejthetőségük miatt nem tudja őket elfelejteni, és amikor senki nem gondolna rájuk, ő egyedül bennük bízik. Gandalf hősöket csinál a heroizmustól viszolygó hobbitokból, mert egyedül ők olyan jelentéktelenek, hogy a gonosszal való harcban szóba jöhessenek. Ebben a tekintetben Gandalf olyan, mint Isten, aki szintén rendre a gyengéket választja eszközeiül. Csak a gyengék lehetnek erősek, amikor az erősek az erejük miatt elbuknak. Csak a gyengék elég erősek ahhoz, hogy ne botoljanak meg önmagukban. Tolkien valamit megértett Istenből, és ezt Peter Jacksonnak is sikerült átadnia.

Egyelőre jókedvűen várom a folytatást.

3 hozzászólás a “A hobbit: káprázatos tárnák és középszerű félszerzetek” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum