A karizmatikus kálvinistákról szóló cikkem kapcsán (meg egy korábbi, Isten igazságáról és kegyelméről szóló bejegyzés kapcsán) felmerülhet némelyekben a kérdés, hogy én magam vajon kálvinista vagyok-e. A válaszom röviden az, hogy igen, de hadd magyarázzam meg, hogy mit értek a fogalom alatt.
Magyarországon a kálvinista fogalma szorosan összefonódott a reformátusság fogalmával, és leginkább a „nyakas kálvinista” képével. Kálvinista e szerint a kép szerint az a makacs, hajlíthatatlan, protestáló magyar ember, aki büszkén ragaszkodik földjéhez, parasztságához, polgárságához, nemességéhez, múltjához, magyarságához, tradíciójához, templomához, lázadásához, keménységéhez. Kálvinista az, aki Ady Endrével együtt szembeszáll a disznófejú nagyúrral, de ha kell, akár még a Sion-hegyen lakó nagyúrral is! A kálvinista szentimentálisan gondol a havas erdei fakeresztekre, különösen, ha azok Erdélyben vannak. A kálvinista nem zsidó, nem sváb, egyenes gerincű, barna bőrű, jó esetben bajsza van, ünnepekkor bocskait visel. És volt cserkész.
Viszonylag jó református „pedigrém” miatt lehetnék akár ebben az értelemben is kálvinista. Egy pillanatra követem most Pál „esztelenségét” és dicsekedni fogok. Sok közeli és távoli ősöm református volt, köztük számos református lelkész. Családfám anyai ágon egészen a tizenharmadik századik nyúlik vissza. Egyik ősöm IV. Béla királytól kapott nemességet, mert segített neki, mikor a tatárok elől menekült. Felmenőim már a reformáció idején (!) csatlakoztak az ágostai, majd a református hitvalláshoz. Később összeházasodtunk a Rákócziak fejedelmi családjával is, de mi – velük ellentétben – nem katolizáltunk. A Draskóczy família ma is ismert református körökben. Nagyapám reformátusként cserkészparancsnok volt. Egyik testvére – édesanyám keresztapja – ismert lelkipásztorként szolgált, számos könyvet írt, többek között megírta Joó Sándor életrajzát és a két világháború közti MEKDSZ történetét. Másik testvére szintén termékeny szerző volt, ő adta közre elsőként Molnár Mária levelezését is. Egy harmadik testvére hűséges presbiterként egyházkerületének történetét dolgozta fel.
Pusztán ezek alapján lehetnék református a reformátusok között, ahogy Pál héber volt a héberek közt.
Mégsem vagyok református. Nem is voltam soha. A „pedigrémmel” is komoly problémák vannak. Sváb származású édesapámat eredetileg evangélikusnak keresztelték, de szüleim házasságkötésük után a Kiss Ferenc orvosprofesszor által vezetett Keresztyén Testvérgyülekezetbe jártak. Édesanyám is evangélikus volt eredetileg, mert lutheránus nagymamám miatt a családban a lányokat mind evangélikusnak keresztelték. Édesanyám azonban felnőtt korára metodista lett, onnan került az Ó utcai testvérgyülekezetbe. Szüleim engem viszont már nem kereszteltek meg gyermekkoromban, nem is konfirmáltam. Ugyan református templomban házasodtam, de csak a hely hangulata miatt béreltük ki, egyébként szabadegyházi esküvőnk volt.
Ami a felmenőim református hagyományát illeti: sok más dologgal együtt Krisztusért kész vagyok azt is kárnak és szemétnek ítélni. Az erre való hivatkozást egyébként is éppen a kálvinizmus (és az evangélium) lényegével ellentétesnek tartom. Isten országába Jézus szerint a Lélektől születünk, test és vér nem örökli az eljövendőt. Isten előtt nincs érdemünk, a „nyakas kálvinista” szóösszetétel súlyos önellentmondás.
Miért válaszoltam akkor a címben feltett kérdésre azt, hogy igen, kálvinista vagyok?
A kálvinista fogalom az én szótáramban nem egyházi tradíciót, hanem teológiai megközelítést, elsősorban szoteriológiai (üdvösségtannal kapcsolatos) rendszert jelent. Ha a kálvinizmust teológiai szemléletnek vesszük, a kálvinista lehet református, de nem feltétlenül az, ahogy – paradox módon – a hívő református sem minden esetben kálvinista. Magyarországon sok élő hitű református inkább pietista kegyességű és arminiánus meggyőződésű, aki nem tud mit kezdeni például a predesztináció tanával.
A kálvinista az én szótáramban az, aki szerint a Biblia tanítása a kegyelmet nevezi meg az üdvözülés végső – és végső soron egyetlen – forrásának. Kálvinista az, aki hisz az ember teljes romlottságában, vagyis abban, hogy olyannyira a bűn foglyai vagyunk, hogy isteni kegyelem nélkül még hinni sem vagyunk képesek. Kálvinista az, aki vallja, hogy Isten választása végső soron nem a szabad akaratunkon nyugszik, hanem Isten kikutathatatlan, kegyelmes végzésén. Kálvinista az, aki szerint Krisztus áldozata nem csak lehetővé teszi az üdvözülést a választottaknak, hanem garantálja is azt számukra. Kálvinista az, aki úgy gondolja, hogy Isten ellenállhatatlan kegyelmére van szükség ahhoz, hogy a Szentlélek az ellenállásunkat legyőzze és üdvözítő hitre vezessen bennünket. És végül: kálvinista az, aki nem a saját hitének erősségében bízik, hanem abban, hogy az az Isten, aki őt elhívta, ellátja majd a szükséges kegyelemmel, hogy a végsőkig ki tudjon tartani Krisztus mellett.
Ezeket én is mind hiszem, ebben az értelemben, és csakis emiatt vagyok kálvinista. A kálvinizmus rendszer, de számomra nem logikai rendszer, hanem a Biblia üdvösséggel kapcsolatos tanításának összegzése. Sok példaképemmel együtt azt gondolom én is, hogy a kálvinista értelmezés áll legközelebb ahhoz, amit a Biblia az üdvösségünkről tanít. Nem mindig gondolkodtam így, sok tépelődés, bibliaolvasás és belső küzdelem által jutottam erre az álláspontra. Ha a Szentírás valami másról győzne meg, egy pillanatig nem haboznék levenni magamról a kálvinista cimkét.
Jelenleg azonban egyetértek a 19. századi evangélista-lelkipásztorral, C. H. Spurgeonnel, aki nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott: „A kálvinizmus az evangélium.” Spurgeon nem arra gondolt, hogy csak a kálvinisták értik és hiszik az evangéliumot, hanem arra, hogy a kálvinisták értették meg leginkább a bibliai evangélium mélységét. A kálvinizmus az evangélium, mert a kálvinizmus nem mond sem kevesebbet, sem többet annál, amit a Biblia Krisztus evangéliumának gazdagságáról és dicsőségéről tanít. Amíg ezt én is így gondolom, örömmel nevezem magamat kálvinistának. De csak emiatt. És remélem: Isten kegyelméből.
ámen:)
Nagyon tetszik ez az írás,teljesen egyet tudok vele érteni! 🙂
Elég nagy csend honol e cikk írása után. Van ugyan két ujjongó.
Nem tudom, hogy ez milyen visszajelzés egy ilyen ádámian bátor bloggernek.
A sok értékes cikk közt kissé ambivalens érzelmekkel olvastam a fenti gondolatokat.
A kálvini tanítás számomra sok értékes bibliai igazságot kiemelten jól közelít meg, ugyanakkor, mint teológiai rendszerrel, nem mindenben tudok azonosulni. E kijelentéstől kezdve viszont a számukra azonnal arminiánus vagyok.
Azonban az arminiánus teológiával sem tudok teljesen azonosulni. Pl. a kálvinistákkal együtt nem osztom azt a nézetet, miszerint a hitre jutottak mennybe jutása, a földi élet állhatatosságának és engedelmességének függvényében feltételes.
Amennyiben arminiánus vagyok, azt sem osztom, hogy e teológiában a legnagyobb érték az ember szabad akarata (hanem inkább az Istennel való közösség lehetősége).
Még lehetne sorolni a nem kálvini hitűekkel szembeni, nem helytálló feltételezéseket.
Miért is írom ezt itt le, sok olvasó szeme láttára? Megtarthatnám mindezt magamnak, azonban nem mindegy, hogy MILYEN ISTENKÉPPEL éljük le az életünket. Egy – a földi életünkben egyeseket eleve kirekesztő, – személyválogató istenképpel, vagy egy – a Jézus Krisztus által, a vele való közösséget senkitől meg nem tagadó – valóban szerető istenképpel élünk. Ezért írok, és csak ezért írok egy kicsit hosszabban.
A kálvinistákkal együtt vallom, hogy Isten szeretetből felajánlja minden embernek az evangéliumot.
Azonban a kálvini tan szerint, egy hatalmas embertömegnek CSAK felajánlja, de megkegyelmezettek, vagy hívők sosem lehetnek, mivel a kálvinisták Istene hitet nem ad hozzá.
A kálvini hittétel szerint Isten nem ajánlja fel mindenkinek a Fiút. Vagy ha ezt cáfolják, és úgy fogalmaznak, hogy de igen, akkor nézzük meg ezt az állítást. Felajánlja a Fiút, viszont nem ad megfelelő hitet hozzá. Talán szórakozik e hit szerint Isten az emberiség egy hatalmas részével? Felajánlja a kegyelmet, húzogatja az embertömegek orra előtt, mint kutya előtt a csontot, hogy aztán végleg elhúzza előlük? Milyen személyválogatás-mentes atyai szeretet az, ha a gyerekeim futnak a szakadék felé, én pedig kiabálom, hogy vigyázat, aztán az egyiket megfogom, a másikat pedig hagyom tovább futni, hogy hamarosan alázuhanjon. Azután elbeszélgetünk az eseményen, bizonygatom a körülöttünk összegyülekezőknek, hogy egyformán szeretem őket, de hát így legalább meglátja a megmentett, hogy milyen önfejű ő is, és a látottak alapján dicsőíti az igaz atyai szeretetet.
Elnézést a dramatizálásért, de ez bizony nem hangzik vígjátéknak, még kevésbé Istent dicsőítő jellemnek.
Vagy nézzük meg az egyik legkeményebb tézist, a híres 3/3-ast. (Westminsteri hitvallás: 3.fejezet 3. pont)
„Isten dekrétuma által, az Ő dicsőségének megmutatása végett egyes emberek és angyalok az örök életre predestináltattak, mások pedig az örökkévaló halálra rendeltettek.”
A nem kálvini evangéliumi hívők teológiája, hite szerint is természetesen van eleve elrendelés, van kiválasztás, de annak legtöbb része nem egyezik a kálvini hit teológiájával.
A kegyelmet Pál (is) Jézus Krisztusban vetett hitre alapozza, nem pedig az eleve elrendelésre. Nehogy félreértsük! Nem a kiválasztás „létezése” van megkérdőjelezve. Az örök életre való kiválasztás Pál szerint (is) a Jézus Krisztusban való hit által lett, nem pedig másképpen.
Abban egyetértünk, hogy ha az alap rossz, nem lehet biztonságos a felépítmény. A megmenekülésünk, vagy üdvösségünk alapja semmiképpen nem a (rosszul értelmezett) világ teremtése előtti kiválasztás, hanem Jézus Krisztus váltsághalála. Ezt persze valószínűleg kikérnék maguknak a kálvini hitűek, de indirekten mégis ezt vallják. (Lásd 3/3-as tétel.)
A kálvini tan szerint elveszettek joggal mondhatnák Isten ítélőszéke előtt:
– De Uram, nekem nem is adtál lehetőséget a bűneim őszinte megbánására!
– Uram, nekem nem adtál lehetőséget az igaz hitre!
– Nekem nem adtál lehetőséget a kegyelem elfogadására!
– Én hiába akartam, eleve nem is lehetett az enyém az örök élet!
A Biblia szuverén Istene szent, és tökéletes kegyelemmel bír!(Ebben egyetértünk.)
Azonban a kálvini hit leszűkíti a kegyelmet egy kiválasztott csoportra.
A Biblia szerint Jézus Krisztus mindenkiért meghalt, a kálvini hit szerint csak egyesekért halt meg (csak aki kiválasztatott a hitre).
A Biblia Istene az emberre hárítja a bűnei felelősségét. A kálvini hit (bár cáfolja) mégis indirekt módon Istenre hárítja a felelősséget az eleve elrendelés téves értelmezésével.
Azért nem zörög a haraszt, ha …
Valóban van több félreérthető, vagy máshogy is értelmezhető mondat a Bibliában, ami a kálvini értelmezést erősíti? Hát persze, hogy van, hogyne lenne!
Csak egy példa: 1Pt 2,8 „…azok beleütköznek (a botránkozás sziklájába – Jézusba), mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre is rendeltettek.”
Mire rendeltettek?
– Arra, hogy ne engedelmeskedjenek az igének?
– Vagy arra, hogy beleütközzenek, akik nem engedelmeskednek az igének?
E nehéz bibliai szakaszok többnyire a közvetlen szövegösszefüggésben helyesen értelmezhetők. Olykor a tágabb szövegértelmezés többet segít. A Bibliában egy-két helyen fordul elő, hogy csak a Biblia teljes ismerete ad választ a kiválasztással kapcsolatos nehezen értelmezhető mondatra.
Az arminiánus nézet nem csak mondja, hogy Isten nem személyválogató, hanem a Szentírás ezen igazsága és tanítása szerint hisz és él. Hisszük, hogy nincs senki sem Isten által eleve elrendelten kizárva a mennyből.
Jel. 22,17 „… és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen.”
Vajon hittel fogadjuk-e Isten szavát, vagy a könnyen félreérthető „nem azé aki akarja … ige értelmezésével küzdünk, és bár a szívünk tiltakozik a kálvini értelmezéssel, szent látszattal meghajlunk előtte.
5 Móz. 30,19 Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod;
Ám 5,6 Az URat keressétek, akkor élni fogtok, különben rátör József házára, mint a tűz, amely megemészti olthatatlanul Bétel miatt.
Vajon miért tanít Jézus gyakran példákkal? Hiszem, hogy elsősorban azért, hogy könnyen megértsük a mondanivalót.
A híres Jn.3.16-nál is egy ilyen példával él Az ószövetségi kígyó általi megmenekülés példájával. Talán az akarta tanítani Jézus, hogy az menekül meg, akit eleve erre predestinált az Úr? Aki felnézett a kígyóra, az mind megmenekült, vagy azok közül is csak az, aki erre predestinálatatott? Vagy – bár Jézus e tanításában elhallgatta -, valójában a nem kiválasztottak nem is tudtak felnézni a kígyóra?
Miért kellett felnézni a kígyóra? Lehet, hogy mégiscsak a hit, és a hitből való engedelmesség a kulcs?
Vajon miért tanított Jézus a tékozló fiúról?
Vajon az Atya elrendelése miatt fordult meg a fiú, vagy mert belátta, hogy az Atya nélkül csődbe ment az élete?
A megbocsátás valóban készen volt, de ott realizálódott, hogy a fiú önmagát megalázva, az Atya előtt meghajolva beismerte a bűnét. „Vétkeztem …”
A fenti ó és újszövetségi igék is arról tanúskodnak, hogy nincsenek üdvösségre nem kiválasztottak, és nincsenek olyanok, akik felé Isten az ő eleve elrendelésével nem adja meg a hit ajándékát.
Bár sok mindenben segítségünkre vannak a teológiai rendszerek, izmusok, mégis helyénvalóbb, ha az Istenképünket ezek csak tágítják, de nem határozzák meg.
János, megtisztel a figyelmed, köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. Szeretném ezt a tiszteletet viszonozni, ezért nem itt válaszolok, hanem egy vagy több későbbi bejegyzésben. Holnap már jön egy bejegyzés a személyválogatásról.
Ha másnak van kedve beszállni a vitába, azért tegye meg itt!
A hozzászólásodból az nem világos számomra, hogy mit jelent szerinted a kiválasztás, ha nem azt, hogy Isten a választottaknak olyan kegyelmet ad, amit azoknak, akik nem választottak, nem ad meg. Ezt még kifejtenéd?
A probléma talán ott lehet, hogy a kiválasztás fogalomkört másképp értelmezzük.
Másrészt a kiválasztás félreértelmezése a sorrendiség értelmezése miatt is problémás.
Sorrendiség tekintetében a kálvini hit röviden:
Isten kiválaszt, ember hitre jut,
vagy Isten kiválaszt, ember kárhozatba megy (marad)
A Biblia tanítása – hitem szerint:
Több témakörben beszél Isten az Ő elrendeléséről, ugyanakkor tudjuk, hogy nála minden már meg volt, van, hisz nála nincs idő.
Ahol az üdvösséggel kapcsolatos elrendelésről olvasunk, ott Isten eleve elhatározta (elrendelte) hogy a Jézus Kriztusban hívőket üdvözíti. (Pl. Ef.1-2)
Nem azt rendelte el, hogy Ádám, vagy János üdvözül, hanem azt, hogy aki hisz, az üdvözül.
Az persze igaz, hogy Ő tudta, hogy Ádám, vagy János bűnbánattal Isten elé borul-e bocsánatért, vagy nem. De nem azért borul Isten elé bocsánatért, mert ez már eleve el lett rendelve, hanem azért, mert felismerve a csődöt, ekképpen döntött. Elmegyek az én Atyámhoz és megvallom, „vétkeztem…” .. bocsáss meg ….
És nem csak eldöntötte, hanem így is tett. Ez apszolút az ember felelőssége. Nem az emberből indul ki a jó, a bűnös csak felismeri Isten kegyelméből a bűnt és a lehetőséget, és nála a labda, hogyan tesz. Ezt az Isten kegyelméből való felismerés utáni döntést fogja Isten mindnyájunktól jogosan számonkérni.
Isten nem csak színházat játszik amikor arra szólít fel, hogy térjünk meg. Ő megadja a lehetőséget is (nem csak a kiválasztottaknak), és a döntésünk szerint fog majd felelősségre vonni.
Nem tudom, megértettem-e a kérdésedet?
Én is kálvinista vagyok.
A felekezeti hovatartozásomat tekintve baptista-református vagyok.
Hogy engem mi fogott meg a kálvinizmus öt pontjában?
Hát a Soli Deo Gloria!
Ellenben az arminianizmus öt pontja az ember „dicsőségéről” szól.
Ez bizony problémás dolog.
Szia Ádám!
Régóta ha lehet azt mondani évek óta olvaslak, de csak most tűnt fel nekem hogy szüleid a testvérgyülekezetbe járnak…
Nem rokonod véletlenül Szabados Laci bácsi? Őt nagyon szeretem, Apostol Imre bácsival egyetemben, egyszer volt is nálunk látogatóban! 🙂
Válaszoltam emailben is. Laci bácsi nagybátyám, édesapám testvére. Szüleim viszont már húsz éve református gyülekezetbe járnak.
Többször olvastam,hogy „arminiánus”, de csak mostanra értettem meg, mit is jelent, mert mint katolikus, a teológiában ezzel nem találkoztam.
Az előttem szóló többséggel értek egyet, s vallom magam ezért arminiánusnak.
Templomunk főoltára felett van egy felirat (latinul): „úgy szerette Isten a világot…”. Ez fejezi ki legjobban hitünk lényegét. Isten teljes önátadását, hogy aki csak akar, üdvözülhessen. Ez egyben az itélet is: aki elutasija ezt a végtelen ajándékot, az a külső sötétségen találja magát. Ám mindaddig mig a Vőlegény vissza nem tér -ez vagy a személyes életutunk végén, vagy az emberiség végén történik , is/is – ott a lehetőség a megtérésre, utána már az ajtó bezárul. Hogy pedig az embernek saját magának kell munkálnia üdvösségét, és az csak a célban válik biztossá, meg van irva: „aki kitart mindvégig, az üdvözül”. Ennek gyakorlati példája a floridai „száraz láb” törvény, mikor ha valakit a tengerben vagy a szárazfölddel nem összefüggő sigeten (nem a Key’s-en) fognak el, visszaadják, kitoloncolják, de ha már a Key’s talaján van, menedéket kap.
Igen, be kell futni a célba, mint azt az Apostol is kifejti:
„9Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, 10hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. 11Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is. 12Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. 13Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. 14Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban. 15Mi, a tökéletesek, gondolkodjunk így! Ha valamiben még másképpen gondolkodtok, Isten majd megvilágosít benneteket.”
Tehát Isten emberközpontú, hogy mi Istenközpontúak lehessünk!
Kedves Lacibá!
Ezzel a gondolatfüzérrel egyet tudsz érteni?
A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte, azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem „elveszett tömeggé” (Szent Ágoston: 190. levél) lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre (vö. Róm 8,29k; Ef 1,11), és eleve elrendelte nekik az örök életet, a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy eleve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy a megigazulás visszaadásához.
Az akarat szabadságát az első emberben elvesztettük; azt Krisztus Urunk által visszakaptuk: és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.
A mindenható Isten „azt akarja”, hogy kivétel nélkül „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek az érdeme.
Tehát Isten emberközpontú, hogy mi Istenközpontúak lehessünk!
Ezzel nem értek egyet. Isten szereti az embert, akit a maga képmására alkotott, de Isten is istenközpontú, ezért akarja, hogy az ember is az legyen. A Szentírásban erre rengeteg bizonyíték van, néhány példa:
„Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig, dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el. (…) Önmagamért, önmagamért cselekszem, hogy engedhetném, hogy gyalázzanak? Nem adom másnak dicsőségemet! Hallgass rám, Jákób! Izráel, akit elhívtam! Én vagyok az első, az utolsó is én vagyok!” (Ézs 48,9-12)
„Hiszen nem veti el az ÚR a saját népét az ő nagy nevéért, mert tetszett az ÚRnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket.” (1Sám 12,22)
„Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,36)
„Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.” (Ef 1,5-6)
„Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban.” (Ef 1,7-12)
A Szentlélek közvetlenül Krisztusra mutat, tehát Krisztus-központú.
Krisztus az Atyára mutat, tehát Atya-központú.
Az Atya nem adja dicsőségét senki másnak, vagyis a bálványoknak, de teljes szeretetét igen az embernek. Erre mondtam, hogy emberközpontú, de mondhatom teremtésközpontúnak is, mert szeretetével tartja fent.
A dicsőségemért rész a bálványokkal szemben kerül emlitésre, és az is meg van irva, hogy:
1Kor 11 – 7″A férfinak nem kell befednie fejét, mert ő Isten képmása és dicsősége,… ”
2Kor 8 – […] 23Ami Títuszt illeti: ő az én társam és segítőm közöttetek, a testvéreink pedig az egyházak küldöttei, Krisztus dicsősége.
Ezekkel én sem vitatkozom. Azt viszont fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy míg Isten létezett emberek nélkül, és önmagában való léte (aszeitása) akkor is teljes, ha az ember nem viszonozza szeretetét, sőt, egy nap megbünteti azokat, akik megrabolják dicsőségét, az ember mindig Istenért létezett, és nem lát örök és teljes életet, ha Istentől függetlenül akar létezni. Isten istenközpontú, és az ember is akkor boldog, ha istenközpontú, ez az egyik abszolút különbség az ember és Isten ontológiája között. Ebben a kontextusban igazán elképesztő Isten önfeláldozó szeretete.
Az ágostoni résszel nincs gondom a massa damnataig. De a kálvini kettős predestinációval nem tudok egyetérteni. Bár mindent előre tud/hat, de hogy a tudását alkalmazza-e,abban nem vagyok biztos. Mert meg van irva, hogy :
1Tim 2 – 4aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. […]
Jn 3 – 17Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.
Lacibá, az idézet a Quiercy-i zsinat (Kr. u. 853) szövege, a depositum.hu katolikus oldalról emeltem át.
tehát azt mondod ezzel, hogy Kálvin a zsinat határozatát vallja?
Az nem biztos, mert Kálvin kiválasztástana valószínűleg inkább szupralapszáriánus volt, de az én véleményem (és a legtöbb kálvinistáé) nagyon közel áll a zsinat álláspontjához.
„Az Egyh. →dogmaként tanítja az ~ tényét, de csak az üdvözültekkel kapcsolatban beszél róla. Még a látszatát is el akarja kerülni, hogy Isten egyeseket már eleve, tetteik figyelembevétele nélkül kárhozatra (→pokol) szánt. A kárhozottakra vonatkozóan inkább az elvetés (reprobatio) szót használja. Egyúttal tanítja, hogy Isten ezt a döntést a bűn és a megátalkodottság előre látása alapján hozza meg.”
„Kat. értelemben az ~ről a következőket mondhatjuk: 1. A Szentírás következetesen a Krisztusban való ~ről beszél: a végső cél az, hogy Krisztus képmását öltsük magunkra, s így ő legyen az elsőszülött a sok testvér között (Róm 8,29). Fogadott fiúságunk is általa megy végbe az Atya akarata szerint (Ef 1,5), aki majd mindent az ő fősége alatt foglal össze a mennyben és a földön (Ef 1,10). A Szentlélek szerepe az, hogy a Krisztussal való egységet munkálja a kegyelem, a bűnbánat és a szeretet kiárasztásával. Így a megdicsőült világ a Fiú által a Szentlélekben tér vissza az Atyához (Ef 2,18). Amikor a Szentírás a választottakat emlegeti, az →élet könyvéről beszél (Fil 4,3; Lk 10,20). Aki megigazult, az benne van az élet kv-ében, de hűtlensége miatt még kieshet belőle (Jel 3,5). Ezért a teol-ok megkülönböztetik a megigazulásra és az üdvösségre szóló ~t. Csak az utóbbi végleges és változatlan. – ”
„Az ~ Isten titka azért is, mert nem ismerjük az üdvözültek számát. A Szentírásnak egyes szűkítő kijelentései nem okvetlenül arra vonatkoznak. A „sok meghívott” és „kevés kiválasztott” (Mt 20,16) inkább a zsidó népnek az evang-mal szembeni magatartását szemlélteti. A keskeny út és a szűk kapu (Mt 7,13) emlegetése csak azt az elvet mondja ki, hogy az Isten országához önlegyőzés és áldozat szükséges, és az ember nehezen éli bele magát ebbe a lelkületbe. – Isten egyetemes üdvözítő akarata (1Tim 2,5) szerint megadja mindenkinek a szükséges kegyelmet. De az üdvösség az egyéni érdemek jutalma is, tehát fölmerül a kérdés: vajon Isten valakit előre üdvösségre rendel-e, s a hatékony kegyelmet azért adja, hogy érdemszerző tetteket vigyen végbe (tomizmus), v. előre látja-e, hogy a kapott kegyelmet fölhasználja érdemszerző életre, s ennek alapján rendeli őt üdvösségre (molinizmus)? A kérdésről lehet vitázni, de eldönteni nem tudjuk. Így kiélezve a mai teol. nem is beszél róla. Istenben minden együtt van: az előre tudás, az abszolút uralom, az irgalom és az igazságosság. Biztos, hogy az ~ összefügg azzal az atyai szeretettel, amely áldozatul adta Fiát a világ üdvösségéért (Jn 3,16). ”
http://lexikon.katolikus.hu/E/el%C5%91re%20rendel%C3%A9s.html
Hát igen, ez már nem a Quiercy-i zsinat teológiája, és nem is Szent Ágoston vagy Szent Tamás kiválasztástana. Kár. A Jel 3,5-ről egyébként itt írtam, az 1Tim 2,4-ről pedig itt.
A helyi döntések csak az adott területre érvényesek. A helyi zsinatok döntéseit a magasabbaké felülirhatják, és a legfőbb döntés az egyetemes zsinaté, amit alsóbb nem irhat felül.
Az emlitett zsinat helyi zsinat volt.
Nekem meg a Szentírás a legfőbb tekintély, amely minden zsinatot felülírhat.
A Jel 3,5-höz a gondolatom: mikor az ember megtér/megkeresztelkedik, beiratik az „”élet könyvé””-be, és onnan gondolatai, szavai, tettei, és mulasztásai által kitöröltetheti magát. Ezt haláláig helyrehozhatja, ha megtér eltévelyedéseiből, de aki végleg megátalkodik, annak neve kitörölt marad.
A Biblia az Egyház Szent Hagyományának legelsőként lejegyzett része, az örömhir tartalma. A többi pedig a tanitás kifejtése, magyarázata. A kettő elválaszthatatlan egymástól, és a közegtől, vagyis az Egyháztól is.
Másképp: csak az a közeg képes jól és helyesen magyarázni, amelyben létrejött, és amely folyamatosan átörökiti mindazt, amit az apostolok tanitottak, és amit ahhoz még a Szentlélek magyarázott, megvilágositott.
Ahogy Gustav Mahler mondja:
„A hagyomány: nem a hamu őrzése, hanem a tűz továbbadása.”
Lacibá, ez a téma itt fut(ott).
tudom, de erre a megjegyzésedre volt a válasz:
„Nekem meg a Szentírás a legfőbb tekintély, amely minden zsinatot felülírhat.”
Két megjegyzés:
Én úgy látom, az egyház mint magyarázó közeg éppen a Szentlélek jelenléte miatt tudja ezt a funkcióját betölteni. Ilyen értelemben valóban a túz továbbadásáról van szó.
Ugyanakkor a Szentlélek munkájára sokszor az jellemző, hogy „lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom”, illetve „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (ld. 1Kor 1 második felét)
Ha a hagyomány kifejtés és magyarázat, akkor a Szentléleknek erre a hozzáállására is érdemes reflektálnia…
A másik megjegyzés a kálvini kettős predestinációról szól. Egy kicsit túrtam a webet, és arra jutottam, hogy
– Kálvin esetében nyilván nem beszélhetünk infra- v. szupralapszárianizmusról, mert a fogalmak későbbiek (ez nem új)
– Kálvin egyételműen ott húzta meg a határt maga számára is, a predestináció témájánál is, amit a Szentírás egyértelműen tanít, és vakmerőségnek nevezte ennél továbbmenni. Van aki arra jut, hogy eleve a kérdésfelvetést söpörte volna félre, bár egyes szövegrészeknél mintha közel járna a szupralapszáriánus állásponthoz — de nem jut el oda.
– különösen érdekes volt olvasni orthodoxok vitáját a weben, az Institutio vonatkozó részletei értelmezésével oda jutnak, hogy szerintük Kálvin nem vallotta a kettős predestinációt 🙂 Hajlok az álláspontjukra.
– vannak teológusok, akik arra jutnak, hogy amit kálvini kettős predestinációként emlegetünk, az valójában bézai kettős predestináció — kb húsz évvel Kálvin halála után Béza állt elő vele
Ez a komment legyen ízelítő: hamarosan részletesebb kommenteket írok a közösségi hermeneutikáról szóló poszthoz, és ha a forrásaimat újra megtalálom, a kettős predestinációhoz is.
dzsaszper, nagyjából egyetértek azzal, amit írsz. Kálvin valóban megelőzte a szupra-infra vitát, és az említett vitára jellemző skolasztikus megközelítéshez képest nagyobb teret hagy a misztériumoknak. Az viszont tisztázásra szorul, hogy mit értünk kettős predesztináció alatt, mielőtt megválaszolhatnánk, hogy Kálvin vajon tanította-e. Olyan szimmetrikus algoritmusként biztosan nem tanította, ahogy Béza. A kettős predesztináció azonban nem csak ez lehet, lehet pusztán annak a feltételezése is, hogy az üdvösségre való választás egyben azok sorsáról való döntés is, akiket Isten nem választott üdvösségre. Ebben az értelemben nincs is értelme másfajta predesztinációról beszélni, csak kettősről.
Annyi szépet írtál Ádám a kálvinista felfogásról, hogy tréfásan mondva nem marad a többieknek semmi.
Jó volt elolvasni mert ezek szerint én is kálvinista vagyok.
Nem vagy rokonságban Draskóczy Lászlóval? Régi tanárom a Győri Zeneművészeti középiskolából.
Laci bácsi édesanyám unokatestvére.
Vagyis Eszterrel, Lidiával és Zsolttal másod unokatestvérek vagytok.
Nyolc évig voltam a keze alatt én baptista nerkekből vagyok, de sokszor zenéltem neki az egyházi eseményeken.
OK, kicsi a világ.
Nagy Gergely református doktorandusz kontra Bese Gergő atya vitán jelen voltam. Ha a református által képviselt álláspont a kálvini, akkor sok református fog megtérni, hiszen az az álláspont egy kegyetlen önkényúr képét mutatta be. Még református ember is kijelentette akkor, hogy ebből az istenből (szándékos a kisbetű épp ezért)nem kér!
Isten, Akivel én, mint katolikus eddig találkoztam, a templomunkban felírt vallomás Istene: „úgy szerette Isten a világot …”, a tékozló fiúk atyja, az elénk futó… Ezt megtapasztalhatja mindenki, ha elvégzi pl. a Fülöp -mai nevén „új élet Krisztusban”- kurzust.
Ő az, Aki Krisztusban mindent átadott nekünk. Megtapasztal/hat/juk mindezt, mert Ő szavatartó, és akar általunk is cselekedni.