Ha megkérdezné tőlem valaki, hogy ki volt szerintem az apostolokat követő kétezer éves egyháztörténet legkiemelkedőbb alakja, az eleve igazságtalan versenyben – melybe sokmillió ismeretlen keresztény, és ismertség híján a nők többsége eleve nem tudna benevezni – rendkívül erős mezőnyből kellene kiválasztanom az illetőt. A mártírok közül nevezzek meg valakit? Mondjam a hitvallásáért harmincnyolc évet börtönben sínylődő Marie Durand-t? A hitet kritikus korban eredményesen védelmező Athanaszioszt? A katolikusok és protestánsok által egyaránt tisztelt Augusztinuszt? Vagy az evangélium fényét újra felfedező Luthert? A Biblia tanítását egyedülálló módon rendszerező Kálvint? Vagy a szeráfjellemű, eredményességben mindenkit maga mögé utasító evangélista Whitefieldet? Bármelyikük megérdemelné az első helyet. Mégis nagy lenne a kísértés, hogy nem őket, hanem a 19. századi londoni lelkipásztort, a prédikátorok fejedelmét, C. H. Spurgeont válasszam.

Spurgeon nem volt mártír, nem volt reformátor, nem volt klasszikus értelemben vett teológus sem, mégis az ajándékok és képességek valami olyan kombinációjával rendelkezett, mely kiemeli őt a keresztény személyiségek sorából. Whitefield egész életében naponta tízezreknek hirdette az evangéliumot. Spurgeon általában „csak” hatezer embernek prédikált, de ezeket az embereket jórészt pásztorolta is. Kálvin is remek prédikátor volt, aki lekötötte a hallgatóságát, homiletikai módszere közelebb is áll hozzám, mint Spurgeoné, de Spurgeon prédikációiban volt valami plusz karizma, amely az írott szövegeken is átüt, és a mai napig népszerű olvasmányokká teszi az igehirdetéseit. Mindegyiket. Kálvinhoz hasonlóan Spurgeon is az ige embere volt, háromkötetes magyarázata a Zsoltárok könyvéről a mai napig hasznos exegetikai eszköz, de Spurgeon igemagyarázatai a szívet is úgy megmozgatják, ahogy kevés teológusé. Igaz, hogy Athanasziosz és Luther többet és kritikusabb helyzetben harcoltak az evangéliumi hitért, de Spurgeon valahogy úgy jött ki saját – élethosszig tartó – küzdelmeiből, hogy nem a harcaira emlékezünk, hanem az általa hirdetett üzenet kedvességére. Augusztinusz is lelki módon és megragadó képekkel beszélt a teológiáról, talán mélyebb rétegekben is, mint Spurgeon, de Spurgeon esetében általában tisztábbnak érzem a forrást és biblikusabbnak a következtetéseket.

Spurgeon energiája és hatékonysága egészen rendkívüli, majdhogynem felfoghatatlan volt. Életében több mint hatvan szervezetet alapított és felügyelt, gyülekezeteket plántált, lelkészeket képzett, számtalan könyvet írt (szinte mindegyik bestseller lett!), templomot épített, megagyülekezetet pásztorolt, újságot szerkesztett, cikkeket írt, evangélizációs szolgálatokat szervezett, az egész világon terjesztett igehirdetéseit rendezte hétről hétre nyomda alá. Emellett szerető családfő volt, beteg, évtizedekig ágyhozkötött felesége mellett állt, fiait hitben felnevelte. Támogatta D. L. Moody evangélizációs turnéit, pénzzel segítette Müller György árvaházait, szolgálatokat szervezett a londoni szegények felkarolására, misszionáriusokat küldött ki távoli országokba. Ezen szolgálatok mellett legalább három – rengeteg időt és energiát felemésztő – teológiai vitába keveredett: kétfrontos harcot vívott az arminiánus és a hiperkálvinista nézettel, nyilvánosan szembeszállt a keresztség általi újjászületés tanával, és olyan küzdelembe bonyolódott a liberális teológia ellen, mely végül azt eredményezte, hogy gyülekezetével kilépett a baptista szövetségből.

Spurgeon zseni volt. Már fiatal gyermekként a puritánok könyveit bújta, és tisztában volt a rendszeres teológia alapvető tételeivel. Felnőttként, több emberre méretezett szolgálatai végzése közben is hetente átlagosan hat könyvet olvasott el, mégpedig úgy, hogy tartalmukra emlékezett, és évekkel később is azonnal megtalálta a könyvekben, amit keresett. Igehirdetés-vázlatai negyedóra alatt összeálltak a fejében. Prédikáció közben képes volt egyszerre az igére figyelni, imádkozni, prófétálni, és saját bevallása szerint a formálódó mondatokban mindig hét-nyolc agyába toluló kép közül választotta ki a megfelelőt, ami a prédikációk színességét és a metaforák páratlan erejét látva egészen elképesztő. Memóriája verhetetlen volt, de soha nem kérkedett vele: tudományos karrier helyett az ige szolgálatába állította.

Spurgeon produkcióját végleg felfoghatatlanná teszi a szememben, hogy mindeközben súlyos betegségekkel küszködött, és rendszeresen visszatérő depresszió gyötörte. Nyomorúságos köszvény vitte el ötvennyolcéves korában. Időnként úgy érezte, bedarálja mindaz, amit létrehozott, és nem tudott mást tenni, csak sírni Megváltója előtt. Nem volt boldogtalan ember, de amikor depresszió kínozta, nagyon boldogtalanul érezte magát. Azt hiszem, részben ebből származott az a pásztori melegség és megértés, amely áthatja összes könyvét és prédikációját. Spurgeon mindenkor tisztában volt azzal, hogy nem ő cselekszik, hanem Isten vele lévő kegyelme. Tizenhatévesen is felfogta már, hogy Isten kiválasztó kegyelme hívta el, és ez nem tőle van. Ez a tudás őrizte, amikor fiatalon hirtelen nagyon magasra repítette a népszerűség és a siker. Ebbe a tudásba kapaszkodott, amikor a búskomorság árnyaival kellett harcolnia. Spurgeon számára a legkedvesebb igazság a kálvinizmus utolsó pontja, a mindvégig való állhatatosságot biztosító kegyelem volt. A kegyelmi kiválasztás tana Spurgeon leghűségesebb támasza volt a pásztori szolgálatban is, hiszen ő maga is ebből merítette az erőt és a vigasztalást.

Spurgeonre gondolva nagyon el tudnék csüggedni. Ha hozzá mérem magamat, annyira kicsinek és jelentéktelennek érzem minden szolgálatomat, hogy szinte sírni tudnék a haszontalanság érzésétől. Mindig mélységes tiszteletet éreztem iránta, de nyomasztónak is tudtam látni fölém tornyosuló alakját. Az évek során megtanultam jól látni őt, és ebben feleségemnek sokat köszönhetek. Dóra figyelmeztetett sok évvel ezelőtt, hogy ne is próbáljam magam Spurgeonhöz mérni. Spurgeon csak egy volt. Pál apostol – egy másik óriás – arra tanít, hogy mindenki a neki adatott kegyelem mértéke szerint szolgáljon. Hálás vagyok Spurgeonért: Isten csodálatos ajándékát látom ebben a kegyelem által hatalmas cédrussá növekedett emberben. Tizenöt éve nem telik el olyan hónap, hogy legalább egy prédikációját el ne olvasnám, és nem emlékszem olyan prédikációjára, mely valamilyen módon ne Krisztushoz vitt volna közelebb. Igehirdetései mindig azt igazolják, hogy az igazán nagy nem is ő, hanem a Megváltó, akit hűségesen hirdetett, és akinek a kegyelme az én életemnek is értelmet tud adni.