John Goldingay ószövetséges teológus néhány gondolatát fogom most kritizálni. 2010-ben ún. „Teaching Assistant” (TA) voltam Dr. Jay Sklar mellett, az volt a feladatom, hogy a készülő Leviticus kommentárját nézzem át és érthetőség és kulturális szempontok alapján véleményezzem. (Sklar kommentárja a Tyndale Old Testament Commentaries sorozatban jelent meg 2013-ban.) Sklar kiváló pedagógiai érzékkel vezetett be Mózes harmadik könyvének komplex világába, azok a kategóriák, amelyekkel találkoztam, azóta is meghatározzák a gondolkodásomat, és visszaköszönni látom őket más kommentárokban is. Kálvin, a klasszikus Andrew Bonar, a hebraista C. F. Keil, a sokak számára etalon Gordon Wenham, a zseniális és mindig inspiráló Christopher Wright, sőt, a kritikai forráselméletekre alapozó Dr. Tóth Kálmán is hasonló kategóriákat látnak a könyvben (hogy csak néhány szerzőt említsek, akiknek a Leviticus-magyarázatai a polcomon állnak). A kivétel John Goldingay episzkopális teológus, aki olyan értelmezéssel állt elő az áldozatok kapcsán, amely radikálisan eltér a hagyományostól. Goldingay azért keltette fel a figyelmemet, mert sokan hivatkoznak rá azok közül, akik visszariadnak a helyettes bűnhődés tanától, de nem akarják a bibliai hitet primitívnek és gonosznak tartani, ezért örülnek egy alternatív magyarázatnak az áldozatokról.

John Goldingay sajátos Ószövetség-értelmezésével több írásában is találkozunk. Goldingay szerkesztette például az Atonement Today (SPCK, 1995) c. antológiát, amelynek legtöbb szerzője kritikus hangot üt meg a helyettes bűnhődés gondolatával szemben, ő maga is az „Old Testament Sacrifice and the Death of Christ” c. fejezetben, ahol Jézus halálának értelmét girardi kategóriákban értelmezi (újra). Goldingay 2008-as Ézsaiás-kommentárja a szenvedő Szolgáról szóló részt – szintén a hagyományos értelmezésekkel ellentétben – nem helyettes bűnhődésként magyarázza. 2012-ben megjelent „No Cross, No Christianity: The Biblical Shape of Atonement Theology” (Theology, News & Notes, Fall 2012) c. cikkében pedig az ószövetségi áldozatok kapcsán jelenti ki, hogy azok nem a bűnnel és nem Isten haragjával vannak kapcsolatban. Goldingay szerint a keresztény értelmezést a Zsidókhoz írt levél térítette el, noha ez természetesen nem volt szándéka a szerzőnek.

Goldingay 2012-es cikkében (amely itt is elolvasható) ezt írja az ószövetségi áldozatokról és azok újszövetségi párhuzamairól: „Amikor keresztények az áldozaton gondolkodnak, általában két dolgot feltételeznek. Az egyik az, hogy az áldozat lényegében a bűn problémáját rendezi. A másik, hogy az áldozat úgy rendezi a bűn problémáját, hogy lecsillapítja Isten haragját. Sem az Ószövetség, sem az Újszövetség nem támasztja alá ezt a két feltételezést. Az áldozatnak van néha köze a bűnhöz, de nem a bűn rendezése a fő célja. Van, hogy Isten haragszik, de az áldozatnak nincs köze Isten haragjához.”

Az episzkopális teológus tehát két dolgot állít. Az egyik állítása az, hogy az áldozatok alapvetően nem a bűn rendezésével foglalkoznak (sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben). A másik állítása szerint az áldozatok nincsenek kapcsolatban Isten haragjával. Óvatos kíváncsisággal vizsgáltam meg Goldingay érveit, vajon találkozom-e olyan szempontokkal, amelyek eddig ismeretlenek voltak számomra és átértékelhetik azt, amit tanulmányaim és más ószövetséges teológusok munkái alapján az áldozatokról gondoltam. Próbáltam megérteni az érvelését, követni a logikáját, látni, amit ő lát. A végén úgy éreztem magam, mint amikor egy absztrakt kép előtt állva nem tudjuk eldönteni, hogy az magas művészet vagy egyszerű blöff-e, de gyanítjuk, hogy az utóbbi. Olyan új szemponttal ugyanis Goldingay egyik írásában sem találkoztam az áldozatokkal kapcsolatban, amely magukból az ószövetségi szövegekből következne. Nem az az új Goldingay gondolatmenetében, amit állít, hanem az, hogy számos fontos részletet egyszerűen kihagy az összegzésből. Őszintén meglepett, mennyire szelektíven és hanyagul bánik a bibliai szövegekkel, és némiképp most is értetlenül állok az előtt, hogy ószövetséges teológusként hogy hagyhatja figyelmen kívül alapvető tények és utalások tucatjait, amelyek egyértelműen jelen vannak a vizsgált szövegekben.

Goldingay sajátos értelmezését az írásai alapján a következő pontokban tudom összefoglalni:

1) Goldingay szerint az áldozatok az Istennel és egymással való kapcsolat keretében értelmezhetők. A bűn adósságot halmoz fel és tisztátalanná teszi a vétkest. Az áldozatok ennek megfelelően vagy tisztulási, vagy jóvátételi áldozatok.

2) Az Újszövetség sokszor beszél áldozatokról úgy, hogy az áldozatoknak nincs közük a bűn rendezésének a kérdéséhez (pl. Róm 12,1; Fil 2,17; 4,18; Zsid 13,7).

3) Az Ószövetségben a 3Móz 1-7 ötféle áldozatról ír, ezek közül az első három a megtisztulásról szól, a második kettő valamiféle rendezésről, de egyiknek sincs köze valódi bűn rendezéséhez. A nagy engesztelési nap áldozatainak (3Móz 16) sincs közük a bűn rendezéséhez. Ahhoz, hogy valaki bűnbocsánatot kapjon, egyszerűen csak Isten irgalmáért kellett könyörögnie, az áldozatok bemutatása nem a bűnbocsánatért van. Az áldozatokat a „tiszta” státusz visszaállítása érdekében kellett bemutatni, vagy a bűn kompenzációjaként, nem helyettesként.

4) Bár van olyan, hogy Isten haragszik, a 3Móz Goldingay szerint soha nem kapcsolja össze Isten haragját az áldozatok bemutatásával. Az engesztelésről szóló újszövetségi igék (Róm 3,25; Ef 5,2; Zsid 2,17; 9,26; 10,12; 1Jn 2,2; 4,10) sem mondják ki, hogy az áldozat Isten haragját csillapítaná le.

5) Keresztények az Ézs 53 szenvedő Szolgájában hagyományosan Krisztust látják, aki mások bűneinek a büntetését szenvedi el. Goldingay szerint ez helytelen értelmezés, mert a Szolga csak pedagógiai célzatú fenyítést (מוּסָר) kap, amely másokat a helyes útra – leginkább az erőszak befejezésére – irányítja. Goldingay szerint a kontextus sem támasztja alá az Ézs 53 jogi értelmezését.

Az a zavarba ejtő ezekben az érvekben, hogy maga Goldingay sem fűz hozzájuk sokkal részletesebb indoklást, mégis elsősorban rá hivatkoznak azok, akik a helyettes bűnhődést megkérdőjelezik és ehhez az Ószövetséghez nyúlnak vissza. Ebben nyilván szerepet játszik az, hogy Goldingay több ószövetségi könyvhöz írt kommentárjával és többkötetes Ószövetség-teológiájával alapozta meg tekintélyét. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) meglep a felületessége, amikor a fenti érvekkel támasztja alá a helyettes bűnhődéssel szembeni averzióját. Különösen szembetűnő ez számomra, ha az első bekezdésben említett kommentárokkal, más ószövetségi teológiai művekkel, vagy a Sklar professzortól tanultakkal hasonlítom össze az argumentációját. Hadd válaszoljak röviden Goldingay (szintén rövid) érveire.

1) Az első felvetéssel lényegében egyetértek. Az ószövetségi és újszövetségi nyelvezet nem csak jogi, de kapcsolati aspektusból is foglalkozik a bűn és a bűnrendezés kérdésével. Őszintén szólva nem is találkoztam még olyan hagyományos magyarázattal, amely kizárólag jogi aspektusban értette volna az áldozatok szerepét. Ha Goldingay pusztán a többi aspektust hangsúlyozná a jogi mellett, nem lenne problémám a felvetésével. Azzal is egyetértek, hogy az ószövetségi áldozatok részben a megtisztulást és a jóvátételt szolgálják. A különbség nem ebben van Goldingay és a hagyományos értelmezések között, hanem a többi pontban és a következtetéseiben.

2) Abban is egyetértek Goldingay gondolatmenetével, hogy az Újszövetség beszél másfajta áldozatokról is, nem csak a helyettes engesztelésről. Ennek azonban itt pont azért nincs jelentősége, mert Jézus áldozatáról az újszövetségi szerzők alapvetően helyettes engesztelésként írnak (Róm 3,25; Ef 5,2; Zsid 2,17; 9,26; 10,12; 1Jn 2,2; 4,10). Érthetetlen számomra, miért gondolja Goldingay, hogy mondjuk a hálaáldozat jelenléte az Újszövetségben felülírná azt, hogy az apostoli szerzők Jézus halálának értelmét az engesztelésben látták. A különböző fajta áldozatok nem szemben állnak egymással, hanem kiegészítik egymást.

3) Ugyenezt mondhatjuk az Ószövetségben felsorolt áldozatokról is. A különböző áldozatok (égőáldozat, ételáldozat, békeáldozat, vétekáldozat, jóvátételi áldozat) kiegészítik egymást. Goldingay állításával ellentétben az ószövetségi áldozatok egy része olyan engesztelő áldozat, amely kifejezetten a bűn miatt és a bűn rendezése céljából szükséges, és amelyben a vér az ember életéért adatik az oltárra, engesztelésként (3Móz 17,11). Nézzünk meg néhány példát:

a. A vétekáldozat (חַטָּאת) célja éppen az volt, hogy a bűn kérdését rendezze. A 3Móz 4 először a főpap vétekáldozatáról ír: „Ha a fölkent pap vétkezik, és a nép vétkessé vált miatta, akkor elkövetett vétkéért mutasson be egy hibátlan bikaborjút vétekáldozatul az ÚRnak.” (4,3). Utána a nép vétekáldozata következik: „Ha Izráel egész közössége megtéved, és áthágnak csak egyet is az ÚR tilalmai közül és vétkessé válnak miatta, de úgy, hogy a gyülekezet előtt rejtve volt a dolog, később azonban kitudódik a vétek, amely miatt vétkesekké váltak, akkor mutasson be a gyülekezet egy bikaborjút vétekáldozatul… Ha a pap elvégezte értük az engesztelést, akkor bocsánatot nyernek.” (4,13-14.20b) Ezután olvassuk ugyanezt a vezetőkkel és a közemberekkel kapcsolatban (4,22-35). A vétekáldozat egyértelműen a vétkek miatt és a bocsánat elnyeréséért van, engesztelésül. Figyeljük meg: az engesztelés szerzi a bocsánatot!

b. A 3Móz 16-ban leírt nagy engesztelés napján (י֧וֹם הַכִּפֻּרִ֣ים) Goldingay állításával ellentétben Izráel vétke miatt volt szükség áldozatokra. Szükség volt először vétekáldozatra a főpap és családja vétkeiért: „Áron tehát mutassa be a bikát mint a maga vétekáldozatát (חַטָּאת), és szerezzen engesztelést magáért és háza népéért.” (11a) Utána a népért mutatott be vétekáldozatot: „Ezután vágja le a bakot mint a nép vétekáldozatát (חַטָּאת), vigye be a vérét a kárpiton belülre, és úgy cselekedjék ezzel a vérrel, ahogyan a bika vérével cselekedett: hintse a födélre és a födél elé. Így végezzen engesztelést a szentélyért, Izráel fiainak a tisztátalansága miatt és minden vétkes hitszegése miatt. Így cselekedjék a kijelentés sátráért is, amely köztük, tisztátalanok között van. Amikor bemegy a szentélybe engesztelést végezni, egy ember se legyen a kijelentés sátrában, egészen a kijöveteléig. Így végezze el az engesztelést magáért, háza népéért és Izráel egész gyülekezetéért.” (15-17) Az engesztelés napja Izráel vétkei miatt volt: „Örök rendelkezés legyen ez nálatok, hogy évenként egyszer engesztelést végezzenek Izráel fiaiért, minden vétkük miatt.” (34)

c. A 3Móz ugyan az ünnepek között rendelkezik a páskáról, de a 2Móz 12 részletesebben is szól Izráel egyik legfontosabb helyettes áldozatáról, a páskabárányról. „Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR. De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg az ÚRnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés ez, hogy megünnepeljétek!” (2Móz 12,12-14) A páskabárány az ítélet alól mentette meg az izráeli elsőszülötteket, jelezve, hogy Isten véren váltotta meg népét Egyiptomból. Az Újszövetség Jézus halálát a páskabárány megöléséhez hasonlítja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott (τὸ πάσχα ἡμῶν ἐτύθη Χριστός)” (1Kor 5,7b). Ez azt jelenti, hogy Krisztus vére ment meg bennünket is az ítélettől.

4) Goldingay negyedik érve (hogy a 3Móz soha nem kapcsolja össze Isten haragját az áldozatok bemutatásával) azért meghökkentő, mert Goldingay olyat tagad, ami számomra (és az általam ismert ószövetségesek számára) egészen nyilvánvaló, hiszen ott van feketén-fehéren a szövegben. Azt Goldingay is elismeri, hogy a Szentírás beszél Isten haragjáról, de valamilyen rejtélyes okból ezt a haragot elválasztja az áldozatok bemutatásától. Hadd mutassak néhány példát arra, hogy miért téves ez az értelmezés.

a. A 3Móz 4 szerint a vétekáldozat engesztelésül volt. A héber szó piél alakban áll (כִפֶּ֧ר), ebben az alakban befedezést, a harag lecsillapítását, a haragvó kiengesztelését jelenti (BDB, Holladay). A vétekáldozatra tehát Goldingay állításával ellentétben éppen a vétek és Isten haragja miatt volt szükség. Az áldozat befedezte a bűnöst, kioltotta Isten haragját és a vétkes ezáltal bocsánatot nyert. A vétek és a harag közötti kapcsolat nyilvánvaló, ahogy a vétek és az áldozat közötti kapcsolat is (vétekáldozatról van szó!), és az engesztelő áldozat és a harag között is (az engesztelés a harag lecsillapítása).

b. A nagy engesztelési nap hátterében Nádáb és Abíhú halála állt. A rendelkezést így vezeti be a szöveg: „Beszélt az ÚR Mózeshez Áron két fiának a halála után, akik meghaltak, mert az ÚR elé mertek lépni.” (3Móz 16,1) A 10. fejezetben olvasunk erről a történetről, amelynek tanulságait azért kellett leszűrni, „hogy meg ne haljatok, és az ÚR meg ne haragudjék az egész közösségre!” (10,6). Egyszerűen nem igaz, amit Goldingay mond, hogy a 3Móz szerzője nem hozza össze a haragot az áldozattal. A nagy engesztelés napjára egyrészt Izráel és a papok vétkei miatt volt szükség, másrészt Isten haragja miatt. A fejezetben tizenhatszor (!) kerül elő az engesztelés szó, és négyszer kerül szóba, hogy a cél az, hogy ne haljanak meg az Úr színe előtt, mint Nádáb és Abíhú. „Mert ezen a napon végeznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak benneteket, és megtisztultok minden vétketektől az ÚR színe előtt.” (30)

c. A Zsidókhoz írt levél is összekapcsolja egymással a bűnt, a haragot, az áldozatot és a bűnbocsánatot. „A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (9,22-28)

A következő fejezetben a szerző világossá teszi, hogy ha valaki szándékosan hátat fordít Krisztusnak és az ő áldozatának, annak nincs többé menedéke Isten haragja elől: „Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: ’Enyém a bosszúállás, én megfizetek.’ És ismét: ’Az Úr megítéli az ő népét.’ Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (10,26-31) Teljesen nyilvánvaló a kapcsolat a bűn, az engesztelő áldozat és Isten haragja között.

Goldingay szerint a Zsidókhoz írt levél akaratlanul is félrevitte a keresztények Ószövetség-értelmezését. Én inkább azt gondolom, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője jól értette az Ószövetséget, Goldingay viszont ebben a kritikus fontosságú kérdésben nem.

5) Az Ézs 53-ban szereplő szenvedő Szolga Goldingay szerint nem jogi értelemben szenved büntetést a népe helyett, hanem csak pedagógiai értelemben. Azért szenved, hogy „ahogy nézzük őt, amint átmegy ezeken, valamiféle belátás szülessen bennünk, amely áttörést jelent a formálódásunkban” (Isaiah. NIBC, 305). Ezt támasztja alá Goldingay szerint az, hogy az 5. versben a מוּסָר szó szerepel, amely gyermekek fenyítését jelenti, nem jogi értelemben vett büntetést. A Szolga elszenvedi kortársai gonoszságát, azt, hogy gonoszul bánnak vele, de nincs ebben semmilyen jogi büntetés, a kontextusból teljesen hiányzik a jogi aspektus, az azonosulás és a morális példa a fontos.

Könnyen belátható azonban, hogy ez téves értelmezése a fejezetnek. Először is nyilvánvaló, ezzel Goldingay is egyetért, hogy a Szolga mások bűnei miatt szenved: „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (5); „népe vétke miatt éri a büntetés” (8b). Másodszor, a Szolga viszont nem csak általunk szenved, ahogy Goldingay mondja, hanem Isten által sújtva is: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (6) „Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze.” (10a) Harmadszor, a Szolga azért szenved a nép bűnei miatt, mert „hordozza bűneiket” (11b); „hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért” (12b). Negyedszer, a Szolga nem csak a bűn következményeit hordozza, hanem a büntetését is: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen… az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért… Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!” (5-8) A Szolga jóvátételül áldozta fel magát – utalva a 3Móz jóvátételi áldozatára (10b).

A szövegben teljesen egyértelmű a jogi nyelvezet. Az összetett kép nem csak jogi elemekből áll, de fontos, központi vonulat benne a törvény, az ítélet és a büntetés is. A fejezetben kemény büntetésről (נֶ֫גַע) és ítéletről (מִשְׁפָּט) olvasunk, valamint arról, hogy az ártatlan és igaz Szolgát fogság és ítélet nélkül hurcolják el, a bűnösök közé sorolják, és a másoknak járó ítéletet szenvedi el. Mindennek egyik célja pedig az, hogy az igaz Szolga mások bűneit hordozva megigazítsa (יַצְדִּ֥יק) a vétkeseket (11b). A szövegben explicite jelen van a helyettes bűnhődés általi megigazítás gondolata. Még a békességünkért kapott fenyíték (מוּסָר) is ezt támasztja alá, hiszen a szövegben nem egy gyermek elfenekeléséről van szó, korrekciós céllal, hanem egy ember olyan brutális megkínzásáról és kivégzéséről, hogy a kortársai elfordítják az arcukat eltorzult külseje miatt (52,14; 53,2-3), felismerve, hogy ezt nekik kellett volna kapniuk a bűneikért. A fenyíték itt kegyetlen halálbüntetés, amit mi érdemeltünk a bűneink miatt, de a Szolga szenvedett el a mi békességünkért.

Goldingay sajátos értelmezése az Ézs 53 kapcsán is annyira elrugaszkodott a szöveg tartalmától és jelentésétől, hogy őszintén csodálkozom, hogy születhetett egyáltalán meg, és ha már megszületett, hogyan veheti azt bárki is komolyan, aki előtt ott áll a bibliai szöveg. Amikor Goldingay az ószövetségi áldozatok és a szenvedő Szolga kapcsán tagadja a helyettes bűnhődés motívumát, nem a szöveg becsületes exegézisét végzi, hanem ráerőltet a szövegre előzetes feltevéseket, amelyek inkább kulturális elvárásokhoz és egy erőszakmentes értelmezést kereső girardi antropológiához (l. Szalai András René Girard bűnbak-elméletéről szóló dolgozatát) igazodnak, mintsem a Biblia világképéhez. Goldingay Girard-hoz hasonlóan az emberi társadalmakban jelenlévő erőszak legyőzésének problematikájával kapcsolja össze az áldozat kérdését, és az áldozat látványának az emberre gyakorolt morális hatását jelöli meg Krisztus halála céljának (ezt konkrétan Girard-ra hivatkozva teszi), ezért nem csoda, hogy Krisztus áldozatában sem akarja az erőszakot Isten igazságához kapcsolni.

A bibliai szövegek ellenállnak ezeknek az előfeltevéseknek. Goldingay magyarázatai tévesek, elhibázottak és félrevezetőek, amikor az ószövetségi áldozatokat, a Szolga szenvedését és Jézus halálát elválasztja a bűn rendezésétől, a bűnbocsánattól, Isten igazságos ítéletétől és a helyettes bűnhődés motívumától. Goldingay magyarázatai egyetlen olyan exegetikai szempontot sem tartalmaznak, amely indokolná a több évezredes értelmezési hagyomány elhagyását, ellenben fájdalmasan hiányoznak belőle fontos motívumok, amelyek a bibliai szövegekben egyértelműen jelen vannak. Goldingay magyarázata az ószövetségi áldozatok és a szenvedő Szolga kapcsán exegetikai tévút, ezért mindazok, akik a helyettes bűnhődés cáfolatához támaszkodnak rá, szintén tévednek.