A hit bizonyossága több a racionális bizonyításnál

2022 jan. 7. | Divinity, Egyén, Filozófia, Spiritualitás | 11 hozzászólás

A bizonyosság kapcsán körülöttem fellángolt vitát látva déjà vu érzésem van. Mintha ez megtörtént volna már. Ezeket a vitákat húsz-harminc évvel ezelőtt lefolytattam, nem is egyszer. Fiatal hívőként megéltem, hogy a világom globálissá zsugorodott, és mindenféle világnézetek, vallások és bölcseletek lepték el. Telibe kaptam a posztmodernnek nevezett intellektuális mozgalmat is, amely éppen virágkorát élte. A nyugati világ torkig volt a racionalizmussal, helyette az intuíció keleti útjait kereste, próbálta meghaladni a konfliktusokat okozó dualista megközelítéseket, és ezekkel együtt lemondott az igazságról. Ennek egyik oka a pluralizmus mellett az észtől remélt bizonyosság kudarca volt. Abban az időben olyan volt az igazságot keresni, mint amikor valakit bedobnak az óceán közepébe, és azt mondják, hogy tetszés szerint bármelyik irányban elkezdhet úszni, és mivel a partra úgysem fog kiérni, egyszerűen csak élvezze a vizet. Intellektuális és hitbeli fejlődésem jelentős része arról szólt, hogy valahogy mégiscsak kijussak a partra. Mivel sikerült, nem csak együttérzéssel, de reménységgel is figyelem azok küzdelmét, akik most ugyanabban az óceánban találják magukat, amelyben én is vergődtem annak idején.

A probléma oka most is az észtől remélt bizonyosság kudarca. Amikor a hit bizonyosságáról beszélünk, az emberek egy része ma is valamiféle tudományos vagy logikai verifikációra gondol. Olyasfajta gondolatmenetre, amelynek a végén az elköteleződés nélküli ítélő is ki tudja mondani: ez igaz. Hogyan is bízhatná rá magát bárki olyan állításra, amelyről nem tudhatja, hogy igaz, vagy nem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy igaz? Ki akarna olyan egzisztenciális döntést hozni, amely már a kezdet kezdetén is magában hordja annak kockázatát, hogy hazugságra épül? A posztmodern szembenézés legfőbb tanulsága azonban az volt, hogy az ilyesfajta verifikáció (talán a matematikát leszámítva) nem létezik. Közben a kritikai-realista tradícióban pedig Marjorie Grene, Alasdair MacIntyre és különösen Polányi Mihály vezették le, hogy még a legkeményebb tudomány is legfeljebb validálja a valósággal való kapcsolat tapasztalatait, de kikezdhetetlen deduktív következtetéseket nem tud letenni az asztalra.

Tévedünk azonban, ha ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy az igazsággal kapcsolatos bizonyosság tehát lehetetlen. Ez csak azt jelenti, hogy az a fajta karteziánus bizonyosság lehetetlen, amely az igazság kérdésében matematikai bizonyítást igényel. A racionalizmus szükségképpen jutott el a posztmodern kétségbeeséshez, hiszen ezen az episztemikus úton nem lehetséges a teljes bizonyosság. Legjobb esetben is csak a valószínűségig juthatunk el, éppen oda, ahonnan Descartes annak idején a kétely módszerével kereste a kiutat. A módszert követve ő az ész talapzatáig jutott, attól remélte a bizonyosságot. Az ész módszere azonban néhány évszázad szorgos munkájával a bizonyított bizonytalansághoz jutott el. Kierkegaard volt az egyike azoknak, akik rámutattak a módszer helytelenségére. A dán filozófus szerint aki külső nézőpontból, elkötelezettség és bevonódás nélkül szeretne bizonyosságot, az nemcsak zsákutcába manőverezi magát, de ami rosszabb: félreérti az emberi létezést. Az emberi egzisztencia nem csak gondolkodásból, de szenvedélyekből is áll, meg még sokkal többől. A részvétel, a bevonódás, a bensőségesség alapvető eleme a valódi megismerésnek. Ráadásul a teljes objektivitás útja logikusan az egyén, a szubjektum megszűnéséhez vezet, hiszen ahhoz, hogy ítélete teljes mértékben objektív lehessen, a szubjektumnak önmagát kellene kiiktatnia.

Ezzel szemben a megismerés és a bizonyosság útja éppen a bevonódás és az elköteleződés módszere. A valódi tudás – ahogy Polányi mondja – személyes tudás. Még a tudós is saját meglévő ismereteivel dolgozik, mint ahogy a vak teste meghosszabbításaként használja a fehér botot. Az előzetes tudás, hit, hallgatólagos ismeret nem hátrány, voltaképpen nem is lehetne nélkülük felfedezés. A tudományt szenvedélyek hajtják, amilyen a felfedezés szenvedélye, a témaválasztás mögötti kíváncsiság, vagy a hipotézisalkotás szinte prófétai előrelátása. Ez a fajta személyes bevonódás éppenséggel előfeltétele annak, hogy a tudós felfedezésekre jusson, és azokat mások is validálják. A tudomány nem egyéni, hanem közösségi tevékenység, ezért lehetőség van arra, hogy ugyanazzal a valósággal mások is találkozzanak. Ez a validáció nem matematikai bizonyosság, nem kikezdhetetlen verifikáció, hanem a dolog létével kapcsolatos tapasztalat újbóli érvényesítése.

De ettől még nem bizonytalanság, hanem csak másfajta bizonyosság. A feleségem szeretetét, vagy lelkének általam csodált színes valóságát nem tudom verifikálni, de a tapasztalatom nap mint nap validálja. A sejtben működő mikrotubulusok működésével kapcsolatban sem vagyunk bizonytalanok, csak a bizonyosságunk nem verifikáción, hanem validáción nyugszik. A 2+2=4 számtani képlete nem kikezdhető, mert szintetikus ítélet nélküli absztrakt valóság, a molekuláris észleléssel kapcsolatban viszont egy vérbeli szkeptikus előbb-utóbb meg tudna fogalmazni olyan gyanút, hogy amit a mikroszkóp alatt mikrotubulusnak látunk, az talán mégsem az. Elméletileg azt a lehetőséget is felvethetjük, hogy hamis az a hitünk, hogy létezik külvilág, mert lehet, hogy az érzékszerveink csalnak meg bennünket, vagy az agyunk. Talán az idő múlása is csak illúzió: minden nap hamis emlékek töltik meg az elménket, vagy azt a helyet, ahol az idő múlását érzékeljük. Ezeket nevezhetjük bizonytalanságoknak. De az életünket azért mégis abban a bizonyosságban éljük, hogy a külvilág is létezik, az idő is múlik, és amikor az érzékszerveink tapasztalatai nem térnek el radikálisan másokéitól, nagyjából azt tapasztaljuk, ami van. Kevés ember érzi szükségét annak, hogy a tegnap valóságát minden nap matematikailag bizonyítsa.

Ennél azonban tovább is mehetünk, amikor a hit bizonyosságáról van szó. A valósággal való személyes találkozás ugyanis nem kisebb, hanem éppenséggel nagyobb bizonyosságot eredményezhet, mint a matematikai bizonyítás. Nem a személyes bevonódás ellenére, hanem éppen amiatt. A hit a bizonyosságot leginkább tapasztalati alapon szerzi, ezt tanítja a Szentírás, ez az én megélésem is, és ezt hallom másoktól is, akiknek bizonyosságuk van a hitük igazságáról. Erre azt mondhatja valaki, hogy rendben, de a muszlimok vagy a mormonok bizonyossága is ilyen körkörös érvelés, hiszen az egyik előfeltevést hivatkozza le a másikkal, majd azt újra az előbbivel. Én nem az ilyen tautológiákról, „a kígyó a saját farkába harap” típusú bizonyosságról beszélek. Abban a keresztény hitbizonyosságban, amire gondolok, van külső valóság, van külső referens, amelyre a tudás mutat, vannak észérvek és történeti bizonyítékok, van kontaktus a valósággal. Csak éppen maga a találkozás validálja a találkozást, nem valami kikezdhetetlen logikai szillogizmus, amely már a kontaktust megelőzően kimondja az igazságot a valóságról.

Vagyis a módszer hasonló, mint a tudomány esetében (a tudás személyes és validálható), csak a valóság, amellyel találkozunk, részben természetfeletti. A hit bizonyossága olyan valóságra is utal, amelyhez a hozzáférés nem olyan episztemikus úton történik, mint mondjuk a látás, a hallás vagy a tapintás. Azért csak részben, mert a hit tárgya kapcsolódik a természetfeletti természetben való megjelenéséhez is. János első levelében látjuk ezt a kettősséget: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. (…) Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,1-3) János egyszerre beszél normális érzékszervekkel érzékelt természetes valóságról, és az Atyával és a Fiúval való közösségről, amely másfajta érzékelést igényel, hiszen természetfeletti valóság. János írja ezt is: „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és hogy ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, akit nekünk adott.” (1Jn 3,24) Amikor teológusok a Szentlélek belső bizonyságtételéről beszélnek, arra utalnak, hogy az isteni valóság nem csupán tárgya a tudásunknak, de részben okozója is.

A sokak által Amerika történetének legkiválóbb filozófusaként emlegetett Jonathan Edwards a méz hasonlatával illusztrálja, hogy a kívülálló ítélete miért nem jobb annak az ítéleténél, aki belülről találkozik azzal a valósággal, amelyről az ítéletét meghozza. „A Divine and Supernatural Light Immediately Imparted to the Soul by the Spirit of God” c. esszéjében ezt írja:

„Így különbség van aközött, hogy valakinek van egy véleménye arról, hogy Isten szent és kegyelmes, és aközött, hogy valaki érzékeli ennek a szentségnek és kegyelemnek a kedvességét és szépségét. Különbség van aközött, hogy valaki racionális ítéletet hoz arról, hogy a méz édes, és aközött, amikor valaki érzékeli annak édességét. Egy ember rendelkezhet az előbbivel anélkül, hogy tudná, milyen a méz íze, de az ember nem rendelkezhet az utóbbival anélkül, hogy lenne az elméjében egy képzet a méz ízéről. Tehát különbség van aközött, hogy elhisszük egy emberről, hogy szép, és aközött, hogy érzékeljük a szépségét. Az előbbire eljuthatunk hallomásból is, az utóbbira azonban csak úgy, ha az arcot is látjuk. Nagy különbség van aközött, hogy pusztán spekulatív racionális módon azt az ítéletet hozzuk bármiről, hogy kiváló, és aközött, hogy érzékeljük annak édességét és szépségét. Az előbbi csak a fejben nyugszik, és csak a spekuláció foglalkozik vele, a szív azonban az utóbbival törődik. Amikor a szív érzékeli egy dolog szépségét és kedvességét, szükségszerűen gyönyört érez annak megragadásakor. Abból, hogy egy ember a szívével érzékeli egy dolog kedvességét, az is következik, hogy a dolog képzete is édes és kedves a lelke számára; de ez nagyon különbözik attól, hogy az illetőnek racionális véleménye van a dolog kiválóságáról.”

Vagyis a méz édességének megtapasztalása magával vonja a méz édességéről való racionális meggyőződést, de jóval több a pusztán racionális meggyőződésnél. A bevonódás a bizonyosságnak olyan mértékét képes létrehozni, amire a külső ítélő akkor sem feltétlenül jut el, ha a dologgal kapcsolatban matematikai szintű bizonyosságot lenne képes produkálni. A valósággal való találkozás nem alacsonyabb szintű bizonyosság, mint a matematikai verifikáció, inkább magasabb rendű annál. Ráadásul jobban illeszkedik a valóság természetéhez, amelynek a ráció része ugyan, de mindig csak része.

 

11 hozzászólás

  1. Tamás

    A görög iskola szerint a gondolkodás/fontolgatások központja az ÉSZ, de a héber iskola – és a Biblia – szerint a SZÍV. Az általad leírt különbség emiatt is áthidalhatatlan.

  2. Szilágyi József

    “… mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.”
    (Péter I. levele 2:3)

  3. Steve

    A mai nap számomra legérdekesebb, eddig ismeretlen szava az, hogy “mikrotubulus”. 🙂 A szó hangos kimondása önmagában szórakoztatónak tűnik.

  4. Gergely Erzsébet

    Az Isten szívemben lévő valóságával kapcsolatos bizonyosságokat tovább erősítik a nehézségek, próbák között átélt tapasztalataim is, melyek növelik az Istenben való bizalmam.

    Ilyen például, mikor a Krisztus által megígért békesség valóságát élem át egy rendkívül nyugtalanító helyzetben, vagy Pál apostol bizonyságtétele által vallott örömet tapasztalom igen nehéz próbák között.

    Ezekre pedig felfigyelhet a környezet, ami érdeklődést válthat ki. Tapasztalatom, hogy az ilyen felfigyelések teremthetnek alkalmat hatékony bizonyságtételre. Engem is egy ilyen felfigyelés, majd kérdezés indított el a hit útján. Ezért az emberekkel való személyes találkozáskor a bizonyságtétellel kapcsolatban útmutató számomra az alábbi igevers:

    Az Úr Istent szenteljétek meg szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel:” (1 Péter 3:15)

    Érdeklődés, utána válasz.

  5. Gergely Erzsébet

    “Érdeklődés, utána válasz.”

    E fentebbi, kommentem lezáró mondatot szükséges pontosítanom az ige útmutatása szerinti sorrend fontossága miatt:  

    Megszentelt szív > érdeklődés > válasz (szelídséggel  és félelemmel).

  6. dzsaszper

    Marjorie Grene, Alasdair MacIntyre és Polányi Mihály mellett szerintem érdemes külön megemlíteni Martin Bubert is, ennek kapcsán különösen is: “Az emberi egzisztencia nem csak gondolkodásból, de szenvedélyekből is áll, meg még sokkal többől. A részvétel, a bevonódás, a bensőségesség alapvető eleme a valódi megismerésnek. Ráadásul a teljes objektivitás útja logikusan az egyén, a szubjektum megszűnéséhez vezet, hiszen ahhoz, hogy ítélete teljes mértékben objektív lehessen, a szubjektumnak önmagát kellene kiiktatnia.”

  7. Szilágyi József

    János ev. 6:69
    “Mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy az Isten Szentje.”
    Új ford.: “hisszük és tudjuk… ”
    Egysz.ford.: “Hiszünk Benned és meggyőződtünk róla, hogy Te vagy az Isten Szentje!”

    János I. levele 4:16a
    “Megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét.”
    Új ford.: “ismerjük és hisszük”
    Egysz.ford.: “megismertük és tapasztaljuk Isten irántunk való szeretetét”.

  8. Szilágyi József

    “A vélekedés olyan dolog, amiről vitatkozni szoktunk.
    A meggyőződés az, amiért odaadjuk az életünket.”
    Howard Hendricks (internetről, parokia hu)

  9. Szilágyi József

    “Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, azért örvendezünk.”
    (Zsoltárok 126:3)
    “Hirdessétek Annak hatalmas dolgait, Aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”
    (Péter I. levele 2:9b)

  10. Szilágyi József

    A pogány jerikói Ráháb bizony(os)sága:
    “Tudom, hogy az Úr nektek adta ezt a földet…
    Mert hallottuk, hogy kiszárította az Úr a Vörös-tenger vizét előttetek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy mit cselekedtetek a Jordánon túl az emóriak két királyával…
    Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn az égben és lenn a földön! ”
    (Józsué könyve 2:9-11, részletek)

  11. Szilágyi József

    Az arám Naámán bizony(os)sága, gyógyulása után:
    “Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izráelben.
    Nem készítek többé sem égőáldozatot, sem véresáldozatot más istennek, csak az Úrnak!”
    (Királyok II. könyve 5:15,17 – részletek)

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK