A bucsai civilek lemészárlásáról szóló híreket olvasva tolulnak elém az ukrán határon szerzett emlékek. Bucsa már március elején is az iszonyat szinonimája volt számomra, amikor Tiszabecsen önkéntesként fogadtuk a menekülőket. Ha megállítottunk egy autót (mindegyiket megállítottuk), és kiderült, hogy a benn ülők Bucsából érkeztek, na az volt mindig valamiért a legbrutálisabb. Amikor rákérdeztünk, honnan jöttek (zvitké prejíhálé?), és ők kimondták, hogy „Búcsá”, szinte azonnal megállt a levegő, majd egy-két másodperc után sírva fakadtak. Innen tudtam, hogy Bucsa valami rettenetes hellyé válhatott, de csak a gesztusokból vettem ezt le, a szavaikat nem értettem. Soha nem fogom elfelejteni a vigasztalhatatlan nagymamát, aki csak zokog, zokog, szinte kiégette már a szemét a sírás, és közben szorongatja az ölében ülő kiskutyát. Meg az édesanyákat, akik tartani akarják magukat, de aztán menthetetlenül – mint egy sokáig kotlott tojásból – belőlük is kitörnek a könnyek. Meg a kisbuszt a sok gyerekkel, akik nem értik a szüleik szomorúságát, és fülig érő szájjal köszönik meg a csokit, amit odanyújtunk nekik. A Búcsá névben sűrűsödik össze számomra ez az egész szörnyű háború. Maga a szó is olyan, mint egy nagy gonosz madár, amely folyton azt csattogja: bú-csá, bú-csá, bú-csá. Egyik ütem a bánat, másik a gúnyos nevetés. Sátáni tangó.

Ezt a pokoli ütemet hallottam tovább csattogni heteken át már otthon is, ahogy tehetetlenül sétáltam fel-alá a szobámban, és belül újraéltem minden rövid találkozás drámáját. Szerintem én is traumatizálódtam. És most a híreket olvasva szabályosan szíven vág, hogy ezek az emberek megkínozva, megalázva, hátrakötött kézzel, tarkólövéssel végezhették volna egy tömegsírban. Bucsa nem nagy város, a lakossága nagyjából fele Veszprém lakosságának, akkora, mint Gödöllő. A lemészárolt civilek valószínűleg a barátaik, szomszédaik, kollégáik, ismerőseik, rokonaik voltak. Ha nem épp a férjük, testvérük, apjuk, anyjuk, fiuk, lányuk. Ismert világuk örökre ezer szilánkra tört. A traumájuk szinte feldolgozhatatlan. Akármit is gondolunk a kijevi politikusokról, akármit is gondolunk a háború okairól, akármit is gondolunk akármiről, szerintem két dolgunk van: imádkozzunk ezért a szerencsétlen országért, és továbbra is segítsünk minden Ukrajnából menekülőt, azzal a feltétel nélküli irgalommal, ahogy Jézus tanította!

Ma reggel azt olvastam, hogy „Uralkodik az ÚR! Vigadjon a föld!” (Zsolt 97,1) Meg azt, hogy „az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). Mindkettő szinte értelmezhetetlen az előbb elmondottak fényében. Örvendezni, amikor nyilvánvalóan a Sátán uralkodik? Vagy ha Isten uralkodik, nem ő maga a Sátán? Baudelaire szerint ha van Isten, ő az ördög. De mi van, ha nem? Ha inkább az van, hogy ez az egész teljesen más dimenzióban áll össze egyetlen nagy, felfoghatatlan valósággá? József élete érett pontján azt tudta mondani testvéreinek, akik eladták őt Egyiptomba: „Amit ti gonosznak terveztetek, Isten jónak tervezte azt!” (1Móz 50,20). Az elképzelhető legnagyobb gonoszság, az Isten bűntelen Fiának kegyetlen megalázása és megölése, Simon Péter szerint az Isten „elhatározott döntése és terve szerint” történt (ApCsel 2,23). „Hogy sok nép életét megtartsa” – magyarázta annak idején testvéreinek a rabszolgává tett fiúból lett egyiptomi kormányzó. Az Isten mintha egy dologhoz feltétlenül jobban értene, mint bárki más: hogyan kell a gonosz sátáni szándékokat úgy meghiúsítani, hogy megvalósulva azokból végül jó származzon. A Sátán azt mondja: Bú-csá – és közben cinikusan nevet. Isten azt feleli: Bú-csá – és közben sír, és a gonoszt neveti ki.

Pál apostol azt mondja, hogy a könyörülő jókedvvel szolgáljon (Róm 12,8). Jókedvvel! Akkor sírunk jól, ha reménységgel sírunk. Ezt is ma reggel olvastam: „A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.” (Róm 12,9-15) Ez a keresztény hit felfoghatatlan, mégis döbbenetesen egyszerű komplexitása.

Arról van szó, hogy tanuljunk egy másik ütemet is, és használjuk hozzá a sátáni tangó szavát, hogy Isten nevében legyőzhessük a gonoszt. Ebben az ütemben a „bú” legyen a sírás, a „csá” pedig az öröm. Bú-csá! Ugye, hogy máshogy hangzik? Könyörüljünk jókedvvel, sírjunk reménységgel, közeledjünk a nagypéntek rettenetéhez a feltámadás reménységével! Ebben a misztériumban fog megfürödni az egész világmindenség. Az ortodox hívők húsvétkor kinevetik a halált. Mi is tegyük ezt! Sírjunk a sírókkal, gyászoljunk a gyászolókkal, induljunk meg a nyomorúságukon, gyakoroljuk a vendégszeretetet a fájdalmaik iránti tiszteletadással, de szolgáljunk reménységgel, mint akik hisznek a feltámadásban! Mint a csokinak örülő gyermekek az autóban. Akkor nem fogunk belefáradni a könnyeinkbe. Akkor végül a Sátán veszít!

Sírjunk és örvendezzünk, mindig a megfelelő ütemben. Ebben van a keresztény hit titka. Ebben van a nagyhét titka. Ebben van az evangélium titka. Ebben van az Isten titka. Búcsá! Az Isten nevében. Ámen.

 

9 hozzászólás

  1. Miklós

    Az ember lelke Istenben nyugszik meg, mert Benne van az igazság helye. Örülni csak igazságban lehet, sírni pedig mindenütt, mert az igazság keresésének mindíg helye van. Bucsa ma nem az igazság helye, épp ellenkezőleg, a hazugságok egyik sötét zuga, talán egyszer majd fény derül mindenre, ezt lehet és kell is remélni.

  2. Benchmark

    Ádám!

    Köszönöm az írást.

    Kérdésem, hogy az orosz ortodox egyház hozzáállásával nem lenne-e szükséges egy új „Barmeni nyilatkozat” típusú deklaráció kiadására?

  3. Benchmark

    Javítás:

    „az orosz ortodox egyház hozzáállása miatt”

  4. Szabados Ádám

    Született is egy, amelynek nagy részével egyébként egyet is értek. Csak sajnos a nyilatkozaton érződik egy erős nyugati elfogultság is – kulturális és ideológiai értelemben -, valamint egy ebből következő vakság vagy közöny afelé, ami orosz nézőpontból viszont teljesen jogos bírálat a nyugati progresszió felé. Nem véletlenül ilyen a nyilatkozat, hiszen legalább részben a New York-i Fordham University falai közt született, annak érzékenységeit és elfogultságait tükrözi.

  5. Benchmark
  6. Szabados Ádám

    Az aláírók névsorát látva az emberben könnyen az az érzés támad, hogy itt egy nyugati heterodoxiával (vö. melegházasság és egyéb progresszív ügyek) rokonszenvező (vagy azt akár aktívan terjesztő) bázis támad egy tőle átellenben lévő másik heterodoxiát. Ehhez én se szívesen lépek közel (egyikhez sem).

  7. Benchmark

    Köszönöm, árnyalod a képet, éppen az lenne jó, ha ezek az árnyalások megjelennének a magyar átlag hírfogyasztó előtt is.

  8. Szilágyi József

    Szkülla és Kharübdisz között?

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK