Az Isten országa titkát Jézus példázatokkal magyarázta el, amilyen a mustármag, a kovász vagy a magvető példázata. Ezeket a Máté evangéliuma 13. része gyűjti csokorba. Az előző részben a magvető példázata kapcsán láttuk, hogy az Isten országa nem arat az emberek közt osztatlan sikert. A magvető példázatát a búza és a konkoly példázata követi, amely újabb oldalát mutatja meg a titoknak. „A mennyek országa ahhoz az emberhez hasonló, aki jó magot vetett a földjébe.” A Jézus példázatában szereplő ellenség azonban titokban konkolyt vetett a búzamagok közé; a szolgák szét akarják választani egymástól a konkolyt és a búzát, de a gazda figyelmezteti őket: várjanak az aratásig, addig hadd nőjön együtt a gabona és a gaz. Majd az aratáskor az aratók begyűjtik a búzát, a konkolyt pedig a tűzre vetik. Eddig a példázat.
A példázatot sokan úgy magyarázzák, hogy az az egyház vegyes összetételéről szól, és arról, hogy a „tiszta” egyház elérhetetlen – és Jézus tanítása szerint veszélyes – ideál. De vajon erről szól-e? A német liberális krisztológia minden eretneksége ellenére egy dolgot helyesen látott: Jézus tanításait és példázatait a Sitz im Leben Jesu (Jézus konkrét élethelyzete) nélkül nem szabad értelmezni. A búza és a konkoly példázata – a magvető példázatához hasonlóan – elsősorban Jézus fellépéséhez kapcsolódik. Jézus az, aki a jó magot veti (ezt maga Jézus magyarázza el a tanítványoknak!), tehát megint ő a példázat középpontja. A szántóföld, ahova elveti a magot, és ahova az ellenség is elveti a konkolyt, nem az egyház, hanem a világ (ὁ δὲ ἀγρός ἐστιν ὁ κόσμος). Aki a példázatból az egyház vegyes természetét olvassa ki, az nem csak az Újszövetség gyülekezeti fegyelmezéssel kapcsolatos egyértelmű parancsának (pl. 1Kor 5) mond ellent, de a példázat egyik legegyszerűbb elemét is figyelmen kívül hagyja. Miről van tehát szó?
Keresztelő János meghirdette Isten országának küszöbönálló eljövetelét. Hamarosan eljön az, aki nem csak vízzel, de Szentlélekkel és tűzzel keresztel. Kezében szórólapát van, és elválasztja egymástól a búzát és a pelyvát: a búzát a csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel. A nagy elválasztás küszöbön áll – hirdette a Keresztelő –, az emberek pedig ámulva hallgatták, és bűnbánatot gyakorolva megkeresztelkedtek a Jordán vízében. És ekkor megjelent Jézus is a Jordánnál, János pedig meglátta benne az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűnét (Jn 1,35). János szolgálata ekkor kezdett „alábbszállni”, hogy Jézusé felemelkedhessen. János felismerte, hogy valóban eljött a várva-várt ország, és annak királya, aki számára utat készített! Az eufória azonban nem tartott sokáig. A problémák fellege Jézus minden csodája és csodálatos tanítása ellenére sűrűsödni kezdett, míg végül magát Jánost is súlyos kétségek gyötörték. „Te vagy az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7,19) A kétségek oka abban állt, hogy hiába mutatkozott meg Isten országa nagy erőkkel, jelekkel és csodákkal, az ellenséges erők is felsorakoztak, és láthatóan egyre dühösebben és egyre szervezettebben léptek fel a Krisztussal szemben. Hát hol van végre a szórólapát, mellyel a gonoszokat végleg kiírtja a világból? Mikor kezdi meg elválasztó munkáját? Ha eljött az Isten országa, akkor a sötétség erői miért szervezkedhetnek még mindig?
Jézus a példázattal akár Keresztelő Jánosnak is üzenhetett. A mennyek országának titka az, hogy az ország még nem hozza el a szétválasztást! Még nem. Az ország fiai a gonosz fiai között lesznek jelen, és bár azok majdnem „megfojtják” őket, Jézus követői túlélik a megpróbáltatásokat. A világ még nem az Isten országáé. Isten országa gyermekei a világban vannak, de a világ még nem az övéké. Nem is az a feladatuk, hogy a világ fiait tűzzel-vassal térítsék (vagy üldözzék), mert azzal Isten országának is ártanának. A szétválasztás majd az aratáskor lesz. Ott mindenki a maga lojalitása alapján kapja örök sorsát: Jézus követői öröklik a mennyek országát, a gonosz fiai pedig az ördögnek és angyalainak készített örökkévaló tüzet, tehetetlen sírással és dühös fogcsikorgatással.
A példázat tehát arról szól, hogy a jelen világkorszakban nem válik kereszténnyé a világ. A keresztények hatnak a világra, de a világ világ marad. Az ellenség nem alszik, és mindig, mindenhol lesznek gyermekei, akik Isten országával ellentétes célokat és értékeket követnek. Jézus világos tanítása szerint a búza és a konkoly együtt nő az aratásig, a világ tele lesz nemhívőkkel és az igazság ellenségeivel egészen az ítélet napjáig. Nem az egyház, hanem a világ összetétele lesz vegyes ebben a korszakban, nem az egyházból, hanem a világból nem szabad kitépnünk a konkolyt. Amikor az egyház félreérti és magára alkalmazza ezt a példázatot, kétszeresen is hiteltelenné válik: mint egyház elveszíti szent mivoltát, mert nem gyakorolja a biblikus egyházfegyelmet, mint társadalmi csoport pedig eltéveszti küldetését, mert nem az evangélium, hanem a kard fegyverével küzd. Pedig az egyháznak csak az ige kardja adatott, a másik kardot Isten az állam kezébe adta.
Egy kozmikusabb értelmezés is lehetséges: a konkoly és búza összeférhetetlensége az egész emberi történelemre érvényes Édentől kezdve az emberi civilizáció végéig. Eszerint vannak akik eredetileg Istentől származnak és vannak akik az ördögtől – így is lehet érteni a példázatot. Ez esetben egy sorsot sugall és nem emberi viszonyulást ahogy ma sokan értelmezik: ha megtérsz akkor konkolyból búzává változol. Pedig a mag nem tud átalakulni, nem tud fajtát változtatni. A példázat pedig effajta véglegességet sugall.
További helyek amik alátámasztják az eredetet (csúnya szóval a predestinációt?):
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn.15.16.)
„Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által” (Ef.4-5)
„A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak ígéjét; és akik csak örök életre választattak vala, hivének.” (Apcs.13.48.)
„Monda pedig az Úr látás által éjszaka Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass:…mert nékem sok népem van ebben a városban.” (Apcs.18.9-10.)
„Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn.18.37.)
„Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni.” (Jn.8.44.)
„Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim.”(Jn. 10. 14.)
„De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok.”(Jn.10.26)
„Nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól vala, és meggyilkolá az ő testvérét.” (I.Jn.3.12.)
Mi az Istentől vagyunk: aki ismeri az Istent, hallgat reánk, aki nincsen az Istentől, nem hallgat reánk. (I.Jn.4.6.)
„Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.” (Jn.17.16.)
Eszerint a megtérés sem az ember döntése, hogy odamegy valaki az utcán hozzá hogy térjen meg mert Jézus szereti. Hol van Jézus? Hogy hozza meg ezt az életét gyökeresen megváltoztató döntést? Bemondásra? Lehetetlen. Ha nincs valami természetfölötti a szívben, ami rárezdül erre a felhívásra. És ez az eredet? Isten az atyám a menny az otthonom, mindig is bennem volt ez az érzés/tudás de most jött valaki aki fölerősítette ezt a hangot, de már korábban is tudtam.
Azonkívül pedig pogányok is lesznek az Új ég/földön ez egyértelmű – már aki elfogadja a Bibliát: „….és levelei a pogányok gyógyítására valók…” (jel 22.2.) Vagyis ma a keresztények két alternatívát kínálnak: vagy Krisztus menyasszonya valaki (egyház) vagy a pokol, holott hérom van: Egyház, Izrael pogányok. Nyilván az utóbbi kategória soha nem mondta el a „megtérés imáját”, nem keresztelkedett meg és nem született újjá. Ezek talán az igaz pogányok lesznek: Sába királynője, a parázna Ráháb, Ruth, és persze maiak közül is, hiszen miért szűnt volna meg ez a kategória? Erről sehol sincs utalás.
Úgy tűnik az eredet kérdése nemcsak Kálvint foglalkoztatta:
“…..A judaizmus hisz a lélek létezésében. A lélek alászáll a mennyei régiókból, hogy hetven-nyolcvan évig a testben lakozzék, majd visszatér Teremtőjéhez. A lélek létezik, mielőtt a testbe beleszáll, és létezik azt követően is, hogy elhagyta azt. A ljádi Sneur Zalman rabbi a Tánjában a lelket a „osztályrész Istentől, fentről”-ként, isteni szikraként írja le, amely azért foglalja el a testet, hogy a Mindenható számára lakhelyet teremtsen a világban. A chaszid filozófia apró részletekbe menően tárgyalja a lélek alászállásának a célját és a teremtés célját is…..” (Nissan Dovid Dubov rabbi)
Ilyen vonatkozásban szerintem érthetőbb a búza-konkoly példázat.
„Nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia.” (Jn 3:13)
„Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki.” (1Kor 15:44-46)
Szétválasztás magunk között (egyházban, gyülekezetben)
I. Korinthus 5:12-13
„Mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? Nem a belül levők felett ítélkeztek-e ti is? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül! ”
Galata 6:1-2
„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.”
.
Szétválasztás MAGAMBAN:
Galata 6:4-5 (kat. ford.)
„Mindenki a saját tetteit tegye mérlegre, dicsekvését pedig tartsa meg magának, ne tárja mások elé. Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia.”
.
Bennem se maradjon konkoly. (Számomra ez a legfontosabb.)