Simon Péter végignézte Jézus gyötrelmes szenvedését, megkínzását, ütlegelését, leköpdösését. Olyannyira sokkolta és félelemmel töltötte el a látvány, hogy háromszor is letagadta, hogy ismeri őt. Majd mikor végül összetalálkozott a tekintetük, és megszólalt a kakas, Péter rádöbbent, hogy mit tett és keserves sírásra fakadt. Ha volt valaki, aki aznap tisztán látta a gonosz mibenlétét, az Simon Péter volt. Szembekerült a sötétség órájával, és elbukott. Csúfosan. Szinte elnyelte őt is a sötétség, amely tanítványtársába, Júdásba költözött, aki elárulta a Mestert. Igazából egyetlen oka volt csak annak, hogy Péter meg tudott térni: Jézus imádkozott érte (Lk 22,32). Mindezek fényében érdemes felvetni a kérdést, hogy vajon Simon Péter miben látta Jézus szenvedésének az okait. Szerencsére nem kell találgatnunk, mert Lukács jóvoltából több igehirdetése is fönnmaradt, valamint két levele, amelyekben beszél az okokról. Ezekből könnyen rekonstruálhatjuk az ő értelmezését. Nézzük meg először a pünkösdi igehirdetésének ide vonatkozó részletét:

„Izráelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” (ApCsel 2,22-23) Ebben az igehirdetésben Péter felelőssé teszi zsidó hallgatóságát azért, mert Jézust ők ölették meg bűnösök keze által. A bűnösökre a görög ἄνομος szót használja, ami annyit jelent, hogy törvénytelen vagy törvény nélküli. A nem zsidókat, vagyis a pogányokat nevezték akkoriban így. Péter szerint tehát Jézust a pogányok végezték ki (utalva nyilván Pilátusra, aki elrendelte a halálát, és a római katonákra, akik a kivégzést lebonyolították), de a zsidók voltak a fő felelősök, mert ők adták át Jézust a rómaiaknak. Ez az evangélisták beszámolói alapján is így történt. Nem vitás, hogy Péter ezt ugyanúgy gonoszságnak tartja, ahogy saját tagadását is, ami miatt a bűnbánat keserves könnyeit hullatta.

Azonban figyeljük meg, hogy az apostol nem ragad le a gonosz emberi szándékoknál. Bibliaismerő zsidóként ugyanis tudta, hogy akár gonosz emberi (vagy ördögi) szándékok mögött is meghúzódhat jó isteni szándék és megmentést szolgáló, szuverén akarat. Ezért teszi hozzá, hogy Jézus valójában „Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda”. Isten akarta, sőt, előre eltervezte, hogy Jézus ezeket szenvedje és így haljon meg. Mindaz, ami Pétert azon az éjszakán megijesztette, Isten szándéka szerint valósult meg. A köpdöséstől, a szakálltépdesésen át a hátkorbácsolásig, sőt, végül a keresztrefeszítés kínt okozó hegyes szögeiig és a lassú, fulladásos halálig. Akármilyen nehéz is ezt felfogni, Péter szerint minden Isten terve szerint történt, mégpedig úgy, ahogy Dávid és Ézsaiás is előre megjövendölték (pl. Zsolt 22, Ézs 50).

Ezt Simon Péter megerősíti egy másik prédikációjában, amikor ezt mondja a hallgatóságának: „De Isten így teljesítette be azt, amit minden prófétája által előre megmondott, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog.” (ApCsel 3,18) Péter szerint a próféták előre megmondták, hogy így fog történni. Egyébként maga Jézus is megmondta. Péter egy alkalommal megpróbálta Jézust megfeddeni ezért, de abban a pillanatban a legdurvább mondat hagyta el Jézus száját, amit valaha embernek mondott: „Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten, hanem az emberek szerint gondolkodsz!” (Mk 8,33) Be kellett ugyanis teljesednie a jövendöléseknek, hogy Isten Messiása a bűneinket fogja hordozni, hogy az ő sebei által gyógyulhassunk meg a tévelygésünkből. De a megjövendölt dolgok nem csak úgy megtörténtek, mintha valami végzet lennének, hanem Péter szerint maga Isten teljesítette azokat (így) be (ὁ δὲ θεός… ἐπλήρωσεν οὕτως).

Amikor Pétert börtönbe vetették, a jeruzsálemi gyülekezet emlékezett erre, ezért a következőképpen imádkozott: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.” (ApCsel 4,27-28) A gyülekezetben ekkor már értették, hogy Heródes és Pilátus döntései és a zsidók gyilkos szándékai mögött Isten előzetes döntése és szuverén akarata állt. Ahogy Péter, ők is emlékezhettek a Tórából hasonlókra. Amikor például Józsefet eladták a testvérei, gonoszt cselekedtek, de Isten az ő gonoszságuk által jót cselekedett: a gonoszságon keresztül Isten jó terve valósult meg (1Móz 50,20). A tanítványok megértették, hogy ugyanez a helyzet Jézus szenvedésével is. A gonoszok természetesen felelősek a tetteikért, de egyben végrehajtói, emberi eszközei is voltak Isten elhatározott tervének.

Térjünk rá Péter első levelére. Simon Péter a levelét így kezdi: „Péter, Jézus Krisztus apostola Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen.” (1Pt 1,1-2) Az apostol teológiai koncepciója világos: Isten a világ teremtése előtt eltervezte, hogy hogyan üdvözít embereket: a Szentlélek fogja őket elválasztani az engedelmességre (vö.: „törvényemet szívükbe írom”) és a Messiás Jézus vérével való meghintésre. Utóbbi az ószövetségi áldozatokra utal, amelyek engesztelő vére biztosított megtisztulást az izráelieknek. Nem az állati vér értéke miatt, hanem mert előképként előre mutattak Isten Fia halálára (vö. Róm 3,25-26; Zsid 7,15). Vagyis Jézus kínhalálának Péter szerint teológiai jelentősége van: általa van az engesztelés, általa van a megtisztulás, az Isten előtti kedvező státusz biztosítása. Krisztus vére által van a kegyelem és a békesség, mégpedig bőségesen!

Ugyanebben a levélben kicsivel később ezt írja: „Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején, tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.” (1Pt 1,17-21)

Ezekben a versekben Simon Péter megint hangsúlyozza, hogy Jézus halála nem valami történelmi baleset volt, nem csupán a gonosz diadala, hanem Isten előzetes terve valósult meg a gonosz által. Isten a világ teremtése előtt eldöntötte már, hogy így fog bennünket megváltani. Mert Jézus halála váltsághalál. Isten általa vált ki bennünket a hiábavaló életünkből. Péter kiemeli, hogy ez egy nagyon drága áldozat volt. Nem olyan értékes, mint az ezüst, nem is olyan, mint az arany, hanem összehasonlíthatatlanul, felbecsülhetetlenül értékesebb. Jézus vére mindennél értékesebb, és az ő kínhalála a mi váltságunk ára. Az ártatlan, szeplőtelen Bárány vére a bűnbocsánatunk és szabadulásunk ára. Péter itt a páskabárányra emlékeztet, amit az izráeliek öltek meg a kivonulás előtti éjszakán, amikor Isten elpusztított minden elsőszülöttet Egyiptomban (a bibliai szöveg egyértelművé teszi, hogy az elsőszülötteket Isten ölte meg: 2Móz 13,15; 4Móz 3,13). A páskabárány azért halt meg, hogy Isten a pusztító angyal által ne ölje meg az izráeli elsőszülötteket is. Péter szerint Isten Jézus vére által ugyanígy vált meg bennünket a haláltól. Ő fizeti a megváltás árát értünk.

Péter később ráirányítja a figyelmet arra a tényre is, hogy Krisztus szenvedésére a bűneink miatt volt szükség. Tehát nem csupán azért, mert a Sátán vádolt, hanem azért, mert a bűneink elválasztottak Istentől és félelmes ítéletre tettek méltóvá. Ez nem triviális kérdés Péternek, hiszen ebben a levélben is sokat beszél az ítéletről, amelynek Isten lesz a Bírája (pl. 1Pt 1,17; 4,5-6). Krisztus a bűneink ügyében halt meg. „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.” (1Pt 3,18) Amikor Péter tekintete találkozott Jézuséval, az Igaz szemeibe nézett nem igazként, és meglátta a saját szívében is a bűnt és a gonoszság gyümölcseit. Micsoda vigasz lehetett számára, mikor megértette, hogy Jézus érte szenvedett, éppen a bűnei ügyében (περὶ ἁμαρτιῶν)!

Jézus halálának teológiai jelentőségét Péter az Ézsaiás 53-ból magyarázta az olvasóinak. Azt írja a levélben: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pt 2,24-25) Ez nyilvánvaló utalás az ézsaiási jövendölésekre, Péter szó szerint idéz is a fejezetből. Mit mond ott Ézsaiás? „Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. (…) Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva, elégedetten szemléli majd őket. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket.” (Ézs 53,4-6.10-11)

Az a Simon Péter, aki Cézárea Filippiben még elgondolhatatlannak tartotta, hogy Jézus szenvedjen, aki ezt akkor még gonosznak tartotta, végül megértette, hogy a Szolga szenvedése Isten akarata. Kívülről nézve úgy tűnt, mintha Jézust gonosztevőként ítélték volna el, aki megérdemelte a kínhalált. Valójában Isten előre elvégzett döntése és akarata valósult meg a gonosz által. Az Úr akarata volt, hogy így törjék őt össze. Sőt, a Szolga áldozta fel magát jóvátételi áldozatul. Az Úr akarata jutott célba vele. Valójában a mi helyünkre lépett, a mi vétkeink miatt kapott sebeket, azért bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen Istennel. A mi vétkeinket hordozta, hogy igazzá tegyen bennünket. Maga az Úr sújtotta őt mindnyájunk bűnéért. Az Úr nekünk járó büntetése volt rajta, hogy hazatérhessünk az atyai házba, a juhok nagy Pásztorához.

Péter megértette, hogy ennél nincs nagyobb ár, és nincs nagyobb szeretet. Azt is megértette, hogy nincs más módja az ítélettől való megmenekülésnek. Jézus váltsághalála végtelen hálára indít, és egyben „szent félelemre” is (1Pt 1,17). Ez a szent félelem nem áll szemben a kegyelem radikális megtapasztalásával, inkább előfeltétele annak. Aki nem ismeri az ítéletet, nem fogja a kegyelmet sem kegyelemként megélni. Az szeret igazán, aki tudja, hogy sok bocsáttatott meg neki, valamint hogy ennek kifizethetetlenül magas volt az ára: Krisztus vére. Péter lelkiismeretét egyedül az tette szabaddá, amiről szerinte a keresztség is szól: Krisztus szenvedett a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, majd feltámadt a halálból, amely nem tarthatta őt fogva (1Pt 3,18-21). Az Igaz és bűntelen Bárány felvitte a keresztre a mi vétkeinket (1Pt 2,24), sokak bűnét vállalta magára, közbenjárt értünk, bűnösökért (Ézs 53,12), és ezzel az Atya akarata szerint kifizette értünk a jóvátételt (Ézs 53,10). Simon Péter szerint az ezzel való azonosulásban van a jó lelkiismeret és békesség.