Az utolsó vacsorán az a tanítvány ült Jézus mellett, aki a negyedik evangéliumot megírta. A könyvben egyszerűen úgy utal magára, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Amikor visszaemlékszik az ominózus vacsorára, szinte belefeledkezik az emlékeibe, és nem is fejezi be rendesen az elkezdett gondolatmenetet. „Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13,1) Ez a fordítás kicsit kikalapálja a mondatot, de az eredeti görög szövegben nem az áll, hogy „tudta”, hanem az, hogy „tudva” (εἰδὼς), és nem az, hogy „szerette”, hanem az, hogy „szeretve” (ἀγαπήσας), ami arra utal, hogy János eredetileg folytatni akarta a mondatot, csak valahol elvesztette a fonalat. Talán Jézus szeretetére gondolva elkalandozott a figyelme, majd amikor visszatért a papirusz fölé, csak megismételte: „szerette (ἠγάπησεν) őket mindvégig”, anélkül, hogy befejezte volna az elkezdett mondatot. Ez a kedves nyelvi kizökkenés akaratlanul is rámutat, mennyire fontos volt a „szeretett tanítványnak” az, amiről írt. Vajon miért látta a szeretet lenyűgöző, megindító példájának, hogy Jézus letette az életét?

A legkorábbi hagyomány szerint a „szeretett tanítvány” János, Zebedeus fia, ő írta a negyedik evangéliumot, tőle származik a János első levele, és minden bizonnyal ő a Presbiter (Ὁ πρεσβύτερος) is, aki a János második és harmadik levele néven ismert rövid szövegek szerzője, valamint ő írta a Jelenések könyvét is. Ez így már akkor is jelentős szöveggyűjtemény, ha van, aki szerint egyiket vagy másikat inkább az apostol tanítványi köréhez tartozó szerző írta János szellemében, nem ő maga (én nem így gondolom), és elég ahhoz, hogy megállapíthassuk belőlük a „szeretett tanítvány” megváltástanát, vagyis hogy ő hogyan értelmezte Jézus halálának a jelentőségét. Kezdjük a nevét viselő evangéliummal.

János evangéliumában az első dolog, amit megfigyelhetünk az, hogy a könyv fele a szenvedéstörténetre fókuszál. János mondja, hogy a Jézus életéről szóló anyag olyan nagy, hogy ha azt mind elbeszélnék, „maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket” (Jn 21,25), mégis úgy szelektálja ezt a hatalmas forrásmennyiséget, hogy a fele a nagyhétről szól. Ezzel nyilvánvalóan jelzi, hogy Jézussal kapcsolatban a szenvedése, halála és az azt követő feltámadása a legfontosabb. És amikor ezekre az eseményekre gondol, a szeretetet látja a passiótörténet szívében: „szerette őket mindvégig”. De miért volt Jézus húsvéti szenvedése szeretet?

János mindenekelőtt egy képpel illusztrálja a passió jelentését. A kép visszaviszi a képzeletet az Egyiptomból való kivonulás utáni időkbe, amikor a zsidók a pusztában bolyongtak és az ÚR ellen lázadoztak. A Tóra szerint Isten mérges kígyókat küldött Izráelre, és akiket a kígyók megmartak, megbetegedtek és sokan közülük meg is haltak. „Az ÚR pedig ezt mondta Mózesnek: Készíts egy mérges kígyót, és tűzd föl egy póznára! Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha arra föltekint. Mózes tehát készített egy rézkígyót, és föltűzte egy póznára. Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt.” (4Móz 21,8-9) Ezt a történetet használja János, hogy Jézus halálának céljáról beszéljen. Sőt, János szerint maga Jézus köti össze saját halálának értelmét a fenti történettel:

„Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek? Nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,12-18)

Jézus szavaiból kiderül, hogy legalább olyan nagy bajban vagyunk, mint amilyenben az izráeliek voltak a pusztában, mert Isten ítélete rajtunk is ott van. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy a bűneink miatt megítéltetünk és örökre elveszünk (a végső kárhozatra a Szentírás gyakran használja az ἀπόλλυμι, elveszni, elpusztulni igét). De ahogy az izráeliek megmenekültek, amikor feltekintettek a rézkígyóra, úgy mi is megmenekülhetünk, ha felnézünk a keresztre. Aki a halálos kígyókat hozta az izráeliekre, az készíttette Mózessel a megmenekülés eszközét is. Aki a végső ítéletet tartja, az adta számunkra a keresztet, hogy ha felnézünk rá és hiszünk, ne pusztuljunk el, hanem örök életünk legyen. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Isten meg akar menteni bennünket, ezért jött Jézus. Ezt János szerint ő maga mondja. Mitől akart megmenteni bennünket? Jézus szerint az ítélettől és az örök haláltól. Hogyan? A Fia felemeltetése által. Ha az egyszülött Fiú nem hal meg a kereszten, ítélet alatt maradunk. A Fiú nem ítéletet hozott, hanem kegyelmet, de épp azért, mert enélkül viszont ítélet van. A kegyelem abban áll, hogy Isten szeretete emelte őt a keresztre, hogy ő haljon meg, ne mi. De ha nem nézünk fel a keresztre, ahogy a zsidók a rézkígyóra, ha megvetjük és szükségtelennek tartjuk a keresztet, ítélet alatt maradunk. Az ítélet napja János szerint közeledik, a kérdés az, hogy hogyan ér bennünket (Jn 5,25-29). „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36)

Van János evangéliumában egy érdekes epizód, amely szintén Jézus halála értelméről szól. Ez az a történet, amikor a főpapok és a farizeusok azon tanakodnak, hogy mit tegyenek Jézussal, és Kajafás főpap kimond egy profetikusnak bizonyuló mondatot: „jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen” (Jn 11,50). János ehhez fűz egy teológiai szintű megjegyzést: „Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11,51-52) János ezzel két dolgot is hangsúlyoz Jézus halálát illetően. Az egyik az, hogy Jézus halála Isten gyermekeit gyűjti egybe (zsidókból és pogányokból is), valószínűleg utalva arra, amit Jézus az előző részben mondott: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.” (Jn 10,16) A másik az, hogy Jézus halála helyettes halál. Ez utóbbit vizsgáljuk meg közelebbről is.

Amikor Kajafás azt jövendöli, hogy jobb, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen, a ὑπὲρ τοῦ λαοῦ kifejezést használja. A ὑπὲρ a birtokos esettel egyértelműen helyettesítő, képviseleti jelentést jelöl: az egy ember a nép helyett, a nép képviseletében hal meg (hogy a népnek ne kelljen). János pedig rámutat, hogy amikor Kajafás ezt kimondta, akaratlanul is ráhibázott Jézus halálának teológiai jelentésére. Jézus helyettünk halt meg, hogy nekünk ne kelljen. „A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10,11) Ez önkéntes áldozat, teljes összhangban az Atya akaratával, valójában a köztük lévő szeretetközösség fejeződik ki benne: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18) A ὑπὲρ prepozíció szerepel a Jn 6,51-ben is, amikor Jézus azt mondja: „az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem”.

De mond vajon János többet is arról, hogy ez a helyettesítés milyen céllal történt? Persze! Első levelében például ezt írja: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,8) Ha eddig nem értettük volna, itt egyértelművé teszi, hogy Jézus a bűneink miatt tette le az életét, a bűneink miatt adta halálra a testét, a bűneink miatt helyettesített bennünket, hogy nekünk ne kelljen meghalnunk. Jézus vére a bűntől tisztít meg. De vajon milyen értelemben? Ezt sem kell találgatnunk, hiszen János elmondja: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9) A megtisztítás a bűnbocsánattal kapcsolatos, ahogy azt az ószövetségi zsidók is tudták. Ahhoz, hogy az izráeli, aki vétkezett, megtisztulhasson Isten előtt és bűnbocsánatot nyerhessen, vérnek kellett folyni (vö. Zsid 9,22). A vér a bemutatott helyettes engesztelő áldozat vére volt. Az engesztelő áldozat azért engesztelő áldozat, mert a haragot csillapítja le (a héber és a görög szó jelentésében is benne van). Isten adta a vért az oltárra engesztelésül (3Móz 17,11), hogy senki ne járjon úgy Istenhez közeledve, mint Nádáb és Abíhú (3Móz 10,1-3). De vajon János is erre gondolt?

Igen, hiszen így folytatja: „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat (ἱλασμός) a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1Jn 2,1-2) Jézus nem csupán egy Vádló (pláne egy hazug Vádló) miatt lett pártfogónk, hanem kifejezetten a vétkeink miatt, és nem a Sátánnal szemben, hanem az Atyánál! Ezt mondja János. Ő a bűneinkért, a bűneink ügyében (περὶ τῶν ἁμαρτιῶν ἡμῶν) engesztelő áldozat, hiszen ahogy Jézus mondta, a kereszten való felemeltetése és az abban való hit nélkül Isten haragja alatt vagyunk és maradunk (Jn 3,36). A ἱλασμός jelentése: engesztelés, engesztelő áldozat. Jézus vére engeszteli ki Istent, aki a vétkeink miatt jogosan haragszik. Egyedül az Igaz Jézus Krisztus tud olyan engesztelő áldozatot adni a vétkeinkért, amely Isten előtt elfogadható, ezért tud pártfogónk lenni a mennyben, az Atyánál. De Jézus és az Atya egyek (Jn 10,30), szeretetközösségként lépnek fel megváltásunk érdekében. Ez a szeretet rendíti meg Jánost olyan mértékben, hogy a mondatot sem fejezi be.

És mielőtt valaki azt mondaná, hogy az engesztelés csak a zsidóknak szólt, akik a törvény alatt éltek, János világossá teszi, hogy ez nem így van. Egyrészt azért nem így van, mert mindenki vétkezett, ezért Isten haragja alatt van. Aki ezt nem így gondolja, fontolja meg János figyelmeztetését: „Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” (1Jn 1,10) De János azt is egyértelművé teszi, hogy az engesztelés sem csak a zsidóknak szól, és nem is csak nekik fontos: „mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is” (1Jn 2,2). Zsidó és pogány egyaránt Jézus halála miatt, az ő engesztelő véréért gyűlhet a pásztorhoz. E vér nélkül Isten haragja alatt maradna a bűnei miatt, akár zsidó, akár más nemzetből való.

János a szeretetet látja Jézus önfeláldozásában. „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk (ὑπὲρ ἡμῶν)…” (1Jn 3,16). Ez az önfeláldozó szeretet pedig célt szolgált: „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,9-10) Aki azt állítja, hogy Isten vérszomjas, mert a bűneink ügyét engesztelő áldozattal rendezi, az soha nem ismerte még meg Isten szeretete mélységét. János szerint éppen az engesztelő áldozatban nyilvánul meg Isten szeretete! Abból ismerjük meg, abban válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire szeret bennünket Isten, hogy a Fiát adta engesztelésül a bűneinkért! Isten (Atya, Fiú és Lélek) annyira szeret, hogy saját maga szenvedi el a nekünk járó ítéletet!

A Jelenések könyvében nagyon hasonló teológiai jelentéssel találkozunk, noha költői metaforákba öltöztetve. János a mennyben lát egy pecsétes tekercset, amit senki nem tud felnyitni. Majd előlép a Bárány, a könyv főhőse, aki megöletett, de életre kelt, és ő az, aki fel tudja végre nyitni a könyvet. János ezt a drámát szemlélve elsírja magát, talán pont úgy, mint a János 13,1 írásakor, az utolsó vacsorára emlékezve. A Bárány és a tekercs felnyitása fontos szimbólum, de ha véletlenül elmentünk volna mellette, az új ének, amit a mennyben hallunk, felhívja a figyelmünket annak teológiai jelentésére: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből” (Jel 5,9). Ez hatalmas dolog, mert egyébként félelmetes és ijesztő a trónon ülő és a Bárány haragja, amely el fog jönni a földre (Jel 6,15-17). János mondja ezt, nem én, ráadásul Jézustól kapott igékként. Az, hogy a Bárány a vérén megvásárolt bennünket Istennek, azt jelenti, hogy a haragja helyett vigasztaló jelenlétével találkozhatunk. Isten letörli a könnyet mindazok szeméről, akik „megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében” (Jel 7,14). A szimbólumok összeállnak egyetlen nagy igazsággá: Jézus Krisztus engesztelő áldozata miatt lehet békességünk Istennel! Ez, és csakis ez hallgattatja el a Vádlót: a Bárány bűntörlő, engesztelő vére. Nélküle a harag alatt maradnánk, teljesen jogosan. Nélküle az üdvtörténet könyve örökre lepecsételt, megvalósulatlan történetként enyészne el, és utunk vége a második halál lenne. A valóságban azonban győzött a megöletett Bárány, és győztesek vele együtt mindazok, akik megmosták ruhájukat az ő vérében!

Ez János bizonyságtétele Jézus haláláról. Jézus „szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig”.