Az engesztelésvita kapcsán egy különös, alapvetően idegesítő érvelési technikával találkoztam. Ennek az a lényege, hogy egy állítást, amit nem szeretünk, hogy lehet úgy megfogalmazni, hogy az a legabszurdabb gyökérségnek hasson. A recept viszonylag egyszerű. Mondjuk el a tételt kisarkítva, értelmetlennek mutatva azt, majd követeljük, hogy a másik a saját nézeteként a mi karikatúránkat támassza alá a Szentírásból! Konkrétan például ilyesmiket olvastam: „Azok a kedves atyámfiai, akik a helyettes bűnhődésben hisznek, mutassák már meg, hol mondja a Biblia, hogy Isten olyan, mint egy római császár, aki abban leli kedvét, hogy halálra kínozza a fiát!” Vagy: „Miért lenne az igazságos, hogy Isten sértettségében megkorbácsolja, megköpdösi, véresre veri, majd brutálisan megöli az ártatlan, bűntelen Fiát?” És hasonlók. Hogy miért nehéz ezekre megfelelő komolysággal válaszolni, azt hadd illusztráljam néhány másik példával.

Jézus ugye azt mondja a mennyei Atyáról, hogy a hajunk szálait is számon tartja, és az akarata nélkül még egy verebecske sem eshet a földre. Vajon mit mondanánk annak az embernek, aki bizonyítékot követelne tőlünk arra, miért gondoljuk, hogy Isten szándékosan verebeket hajigál a földre és a hajszálaink számolgatásával tölti az idejét? Először nem is értenénk, honnan szedte az illető ezt a butaságot, és miért pont tőlünk várja ezek alátámasztását, akiknek ilyen soha eszünkbe sem jutott. Aztán egy idő után leesne, hogy neki az a vigasztaló ige, hogy még a veréb is csak Isten akaratával hullhat a földre, azt jelenti, hogy a verebeket Isten hajigálja a földre. Ez nagyon áttételesen persze akár még nézhető így is, mégis félrevezető a fogalmazás, sőt, ellentétes a szöveg intenciójával. Mint ahogy az is, hogy Isten hülye időtöltésként foglalkozna a hajszálainkkal.

Hasonló lenne a következő. Tegyük fel, hogy valakinek szóba hozzuk Dávid és Betsabé történetét, majd megjegyezzük, hogy Dávid büntetése az volt, hogy a saját fia feküdt le később a feleségeivel Izráel szeme láttára. Hiszen Isten mondta neki Nátán próféta által: „A tulajdon házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára elveszem, és másnak adom, aki fényes nappal fog a feleségeiddel hálni.” (Ez pontosan így is történt.) Majd tegyük fel, hogy az illető így replikázik: „Mutasd meg, hol mond olyat a Biblia, hogy Isten abban leli a kedvét, hogy megerőszakoltatja Dávid feleségeit! Én nem ilyen Istent látok az igében, hanem olyat, aki szeret!” És persze, ez így megfogalmazva tényleg perverz lenne. De az illető inkább csak a maga groteszk értelmezésébe gabalyodik bele, mert egymásba omlasztja a Szentírás sokrétű, különböző aspektusokból és cselekvési szintekből összeépülő kinyilatkoztatását.

Vagy gondoljunk arra az ismert mondatra, amit József a testvéreinek a saját sorsa alakulásáról mondott. „Amit ti rossznak terveztetek, Isten jónak tervezte azt.” Most képzeljük el, hogy az iménti vitapartnerünk azt kéri, találjuk már meg neki azt a konkrét igét, amelyik igazolná az ijesztő állításunkat, hogy Isten rabszolgakereskedelemmel foglalkozik. Tanácstalanul néznénk magunk elé, mert nekünk is hajmeresztő ez a vád, soha nem is fogalmaznánk így, de ha Isten terve volt, hogy Józsefet eladják rabszolgának, akkor némi malíciával tényleg gondolhatjuk, hogy Isten egy John Newtonba varrt Rodrigo Mendoza, aki legalább olyan buzgón vezekelhetne, mint a Mission c. film hőse. De nyilván nem erről van szó, csak nehéz ezt elmagyarázni annak, aki elsőre sem akarja jól érteni.

Jézus szenvedésének céljáról is szinte lehetetlen értelmesen beszélgetni, ha ezzel az érvelési technikával találjuk szemben magunkat. Nem az érv szofisztikált volta a zavarba ejtő, hanem éppen az, hogy mennyire primitív, és milyen sunyin mozdítja odébb játék közben a kapukat. Isten akarata volt, hogy az Úr Szolgáját összetörjék – mondja Ézsaiás. Isten előzetes terve és elhatározása szerint adatott oda – mondja Péter apostol. Azt olvassuk, hogy Heródes és Pilátus az Úr szándékát hajtották végre, amikor a dicsőség Urát megfeszítették. Jézus a bűneinket vitte fel a fára, és a harag poharát itta ki helyettünk – tanítja máshol az Újszövetség. Isten a maga igazságát mutatta meg, amikor engesztelő áldozatul adta őt értünk – állítja Pál, és hangsúlyozza: Jézus konkrétan átokká, átkozottá lett értünk a kereszten. Ezek szilárd bibliai igazságok, amelyek mind a helyettes bűnhődésről szólnak. De ha valaki úgy fogalmazza át őket, hogy Isten elmebeteg császárként abban gyönyörködik, hogy a fiát kínozza, majd ezen fölháborodva azt követeli, hogy mutassuk meg neki ezt a Bibliából, annak nehéz mit mondani. Az így vitázó ember a saját gúnyrajzán ütközik meg – teljesen feleslegesen, viszont a hallgatók romlására.