A Tűzfal podcast tizenhetedik részében a Hillsong-birodalom összeomlása felett örvendező HBO-sorozat kijózanító tanulságait igyekszünk levonni. Számomra ez volt eddig az egyik legnehezebb beszélgetésünk, mert egyszerre két irányba is kellett figyelnünk: azokra, akik a botrányokhoz a muníciót szolgáltatták, és azokra, akik lőttek azzal. Remélem, végül leginkább a tanulságok jönnek át. Az epizódot az előző részekkel együtt megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, kedveljétek, osszátok, és iratkozzatok fel, hogy elsőként értesüljetek az új epizódokról!
Számomra a Hillsong leginkább a zene; vagyis az elmúlt 20 évemben sok keresztyén ének, ami le lett fordítva magyarra is és énekeljük gyülekezetekben – szerte az országban. Azon gondolkodtam, hogyan érdemes evangéliumi szempontból (újra)értékelni ezt a témát(?) Óvatos lennék azzal, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kidobjuk… Az etikai / pénzügyi vétségek nem kérdés(ek). Nekem a dicsőítés(em)ben kapott szerepe az. Vannak hangok egy ideje például egyébként reformált hívő körökben, amik a muzikális vonalat (vélhetően akár a dalszövegek és stílus vizsgálata után) egy az egyben leírják: https://youtu.be/Y0uFSYHVSRk?si=tZ0VZnZjEwRQfJCU
(Nyilván teológiai szempontból így nem csak a Hillsong-ba, hanem a Bethel-be is beleáll Justin Peters vagy Todd Friel – aki másutt a New Apostolic Reformation mozgalom tagjainak titulálja őket a Jesus Culture-el együtt. https://g3min.org/archives/2016/the-new-apostolic-reformation-jesus-culture-and-blasphemy-of-the-holy-spirit/)
Személyes szál: a UNITED egyik személyes “kedvencem” (volt), teenager korom óta; sokat kaptam rajtuk keresztül Istentől. Dicsőítés vezetője Joel Houston-t (az alapító lelkész Brian fia) hiteles embernek látom (kívülről). Ott voltam 2007-ben a budapesti PeCsa koncerten, idén nyáron pedig a debreceni stadionban. Áldott alkalmak voltak! Én legalább is így éltem meg. Lehet (sőt biztos), hogy szubjektív, de szép emlék marad. Ezrek énekeltünk együtt az Úrnak. Hallgatóként és résztvevőként is nem tudok mást mondani; sok nagyon jó daluk van, biblikus szövegekkel. Igen, bizonyára vannak olyan sorok is, amik nem állják meg a helyüket a Szentírás fényében. Összefoglalva, a nagy témán belül én most a ZENE kérdését érintem. Rosszul látom? Nyitott vagyok revideálni az ige mérlegén…
Kedves ΙΧΘΥΣ!
Nagyon fontos, amit érintesz. Mivel zenész vagyok, engem szinte teljesen elkerültek ezek a keresztény zenei irányzatok, dicsőítő mozgalmak, ugyanis folyamatos zenei túladagolásban éltem (és élem) az életemet. Ez azt jelenti, hogy a közösségi, hitéleti csúcsélményeim elsősorban nem a zenéhez kapcsolódnak. Ettől még nagyon szeretem a gyülekezeti énekeinket, és zenészként az a legkedvesebb tevékenységem, amikor a gyülekezeti alkalmainkon részt veszek a dicsőítésben. (Gyakorlatilag azt sem tudom, hogy mely általunk énekelt dicséretek származnak a Hillsongtól.) Szóval egyszerre vagyok kívülálló, illetve „belülálló” a Hillsong témában.
Amit nagyon fontosnak tartok: Az alkotás és annak alkotója két külön dolog. Tehát ha egy keresztény ének kedvessé, áldássá lesz a gyülekezetek, testvérek, közösségek számára, akkor nem szükséges azt méricskélni, hogy a szerzője éppenséggel hiteles keresztény életet él-e egész életében, vagy egy ponton elbukik, esetleg élete végén megtagadja a hitét is. Nem csak azért, mert teljesen életszerűtlen, sőt képtelenség lenne állandóan azt méricskélni, hogy mely dalszerző momentán milyen életet él, hanem azért is, mert egy alkotás minősége (lelki-szellemi tartalma) a megszületése pillanatától kezdve külön életet él az alkotójától. Ha egy pék jó kiflit süt, és miközben megesszük (mármint a kiflit, nem a péket), kiderül, hogy adót csalt a liszt beszerzésekor, attól a kiflit még nyugodtan megehetjük. A lényeg tehát, hogy minden keresztény éneket, dicséretet hál’adással énekelhetünk, nem kell azt méricskélnünk, hogy kitől származik, ki írta, miért írta, hol tart éppen az életében.
Bolyki László megjegyzéséhez csak egy röpke gondolat: Egyetértek azzal, hogy az „alkotás” és az „alkotó” két külön dolog, de a „…ha egy keresztény ének kedvessé, áldássá lesz a gyülekezetek, testvérek, közösségek számára…” a „kedvessé” szót mellőzném, mert annak ebben a kérdéskörben nincs súlya. Nem attól lesz – teológiai értelemben – jó valami, hogy szeretik-e az emberek vagy sem, hiszen a bűn is sokak számára „kedves” ám de semmi szín alatt nem áldás.
Béla Katona, a keresztény énekek esetében a “kedves” szó esztétikai fogalom, semmiféleképpen nem teológiai. Azok az énekek szoktak megmaradni, fennmaradni, amelyek szövege Isten igéjétől és a Szentlélektől ihletettek, valamint “kedvesek”, azaz szépek, dallamosak, szívet-lelket gyönyörködtetőek. Persze hiába “kedves”, azaz szép egy ének, ha nem biblikus a szövege, nem lesz maradandó. Ugyanakkor hiába nagyon biblikus egy énekszöveg, hiába tiszta teológiailag, mint az ég, ha a dallama ronda, mint a bűn, akkor az sem lesz maradandó.
Én nem játszanám ki egymás ellen ezt a két kategóriát, mert mindkettő fontos a maga helyén.
Nagyon jó beszélgetés, ami valós kérdésekkel foglalkozik, érdemes meghallgatni.
Bolyki László – név nélkül – szót ejt Bill W-ről, az Anonim Alkoholisták (AA) alapítójáról, aki kb. 35 év absztinencia után, a halálos ágyán alkoholt kért. (Nem írom le, hogy a beszélgetés hanyadik percében, hogy ezzel is a beszélgetés végighallgatására bátorítsak másokat.) Nagyon helyesen megjegyzi azt is, hogy ez természetesen nem rontja le azt az áldott szolgálatát, hogy másokat segített a felépülésben.
Éppen a Hillsong kapcsán viszont teszek két észrevételt, kiegészítést, amely pontosan rávilágít a két szervezet – Hillsong vs. AA – közötti különbségre is.
Bill tüdőtágulásban halt meg, ami láncdohányos életmódjának következménye volt, bár így is élt 76 évet, 1971-ben hunyt el. A tüdőtágulás miatt a beteg egyre nehezebben kap levegőt, lényegében lassan megfullad, ami a Földön átélhető egyik legborzalmasabb állapot. Az utolsó napokban, vélhetően gyógyszerek hatása alatt is, valóban kérhetett alkoholt. Ez az információ az ápolójától származik. Egy haldoklóról ilyen információ kiadása minden etikai normát, emberi méltóságot, és kegyeletet sértő. Általában igaz ez egyébként minden, halálos ágyon elhangzott „híres” utolsó mondatra, kérésre. Ezzel szemben ugyebár a Hillsong vezetői nem a halálos ágyukon feküdve tették, amit tettek, mondták, amit mondtak. Sem hívőként, sem felépülő alkoholistaként nem szabadulunk meg a kísértéstől, csak Isten kegyelméből és alkoholistaként az AA segítségével lesz erőnk szembeszállni vele.
Az AA-ban nincs jelentősége annak, hogy Bill, vagy más tag ivott-e vagy sem. Maga a módszer a lényeg, ami működik lassan 90 éve, és megmentette már legalább 100 millió ember életét. Nem Bill „érdeméről” van tehát szó, ráadásul nem is egyedül alapította az AA-t, hanem egy Bob nevű emberrel, a történet számos helyen publikálva lett. Ez a különös szeretet tartotta józanul őket, ami abból állt és áll azóta is, hogy az alkoholisták megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és reményüket. Épp ezért az anonimitás sem csak a diszkréció miatt fontos, az egyéni igény lenne, vagy egy Bill körüli kvázi személyi kultusz, hiszen a teljes neve is kiderült már. Itt nincs személyi kultusz, nem a személy áll a középpontban. Az AA-ban az anonimitásnak spirituális háttere van: arra emlékeztet minket, hogy az elvek előbbre valók az egyes személyeknél (AA 12. hagyomány).
Örülök, hogy a fentieket a beszélgetés kapcsán átgondolhattam, ma ez tartott józanul. Köszönöm figyelmet, István vagyok, alkoholista, Isten kegyelméből és az AA segítségével 2786 napja nem ittam.
Köszönöm a hozzászólásodat. Respect.
Egyik kedvenc CD-m a „Megváltott – Hillsong dalok magyarul”, Pintér Bélától.
Igen, a Hillsong jelenség Magyarországon is jelen van.
Johnny Cash: God’ll Gonna Cut You Down
Érdekes volt a beszélgetés, köszönöm!
Jómagam a Netflix-es verziót néztem meg – abban egy picit talán jobban ki lett bontva Carl Lenz története. A végén ő maga is a kamera elé ül (a Tűzfal epizód végén is van erről szó röviden) és elmondja, hogyan értékeli a történteket, a saját szerepét és hogyan próbálja összerakni az életét az események után.
Amiről nem volt szó a podcast epizódban, de számomra különösen érdekes/értékes volt, az Lenz feleségének, Laurának a beszámolója – ahogyan ő megélte a férje bukását és hűtlenségeit. Inspiráló volt látni, hogy mindezek ellenére kitartott, hozzájárulva ahhoz, hogy a családjuk úgy tűnik, a végén helyre tudott/tud állni (mindez úgy van felépítve a sorozatban, hogy szerintem a végén mindenki jó szívvel drukkol nekik). A filmben Laura egyértelműen pozitív mintaként jelenik meg (nem csak azért, mert az ilyen sorozatokban minden áldozat default pozitív), amilyennek egy istenfélő asszonynak/hívőnek lennie kell. Laura minden ellenére képes volt megbocsátani (holott neki meg lett volna minden oka, hogy megkeseredjen, miután Lenz – mint az kiderült -, több nővel is megcsalta, még a saját otthonukban is) és aki minden után még azt is képes volt mondani, hogy továbbra is szeretni nem csak a férjét, hanem az egyházat is. Ez szerintem kiváló mintát ad minden sértettnek. Jelentős részben Lenznek is Laura megbocsátása miatt drukkolunk a végén (hogy beteljesedjen: „akinek megbocsátjátok bűneit az bocsánatot nyer”). Emiatt a történetnek (minden nyilvánvaló borzalom ellenére, amiről van szó bőven) van egy pozitív kicsengése, örülök, hogy a rendező ezzel zárta a történetet.
Ami talán további tanulság, hogy a showmanship képesség és tehetség nem minden, illetve annyi józanságnak kellene lennie minden szervezetben, hogy egy diagnosztizáltan ADHD-s embert, akinek életmódszerűen gyógyszereket kell szednie ahhoz, hogy funkcionális maradjon, nem löknek be egy olyan lehetetlen, folyamatos pörgést igénylő szerepbe, amiben Lenz találta magát (és amit egyébént normális ember valószínűleg nem is bírna egy-két hétnél tovább). Különösen figyelemreméltó, ahogy Lenz utólagosan elismeri, már egészen korai ponton belül tudta, hogy az életmód, amit folytat nem fenntartható és biztosan látványos bukáshoz vezet majd, de a folyamatos belső vészjelzők ellenére mégis egyre csak előre-pörgött a szerepében ilyen-olyan külső és belső kényszerek hatására (mindez persze nem felmenti őt, de emberivé tette a történetét).
Nem szoktam podcasteket hallgatni, de ezt meghallgattam. Köszönöm. Két gondolatot emelnék ki, ami megszólított. Az egyik Péter apostol lelki fejlődése a „celebségben” a teljes alázatig. A másik az Ádám által említett négy igehirdető óriás tudatos módszertana a hitelesség megőrzésére. Már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy a kálvinista alapállás: egy hatalmas Isten gyenge szolgája vagyok. Jó volt hallani, hogy Spurgeon is így gondolkozott magáról.