Végül Pecsuk Ottó kommentjére is hadd válaszoljak. Annak idején Ottó volt az egyik opponense doktori disszertációmnak, kifejezetten inspirált, hogy az ellenvetéseivel szemben kellett megvédenem a tézisemet. Egyértelmű, hogy Ottó máshogy ítéli meg a formakritikai módszer létjogosultságát az Újszövetség-kutatásban, máshogy tekintünk az apostoli hagyomány megbízhatóságára és tekintélyére, de a kérdései motiváltak egy-egy érvem megvizsgálására vagy finomítására. A fenti kommentje viszont meglepett és kicsit el is szomorított. Elismerem, nagyrészt az én felelősségem, hogy ennyire félreértett, amikor a szavaimban iróniát és tiszteletlenséget vélt felfedezni, mert szándékosan rejtélyes a Tóth Sárára reagáló cikkem címe és utolsó mondata. Hadd nyissam most rá félig az ajtót az enigmára, hátha okafogyottá teszi az Ottó által érzett fájdalmat.
Az interjúban Sára említi C. S. Lewist, aki egy alkalommal azt mondta, hogy a nők nem képesek valódi barátságokra. Én pedig azt említettem meg a cikkben, hogy C. S. Lewist Sárától „kaptam”, ő vezetett ugyanis be engem a brit író varázslatos világába, amiért örökké hálás leszek. Lewis köztünk tehát egy régi kapocs, és a cím megértésének kulcsa is. Hogyan? Nos, ahogy a Perelandra és A rettentő erő írója nem volt feminista, úgy én sem vagyok az, és ezt Sára tudja. Lewis egyik legérdekesebb esszéje szerintem a “Priestesses in the Church?” (Papnők az egyházban?), amely mély meghajlással hatol be a nemek közti különbségek káprázatos misztériumába. „A nem megteremtésének egyik célja az volt, hogy Isten rejtett dolgait szimbolizálja” – írja Lewis az esszében. Meggyőződésem, hogy a nők teljesen egyenértékűek a férfiakkal, és a férfiak is a nőkkel, de az is, hogy alapvető, metafizikai üzenetet hordozó különbségek vannak a férfiak és a nők között, és hogy ez gyönyörű, amíg el nem rontjuk. A francia mondás szerint kicsi a különbség a férfi és a nő között, de vive la difference! A cikkem címével nem az ünneplendő különbségre akartam felhívni a figyelmet, bár abban is hiszek, hanem az azonosságra. Egy gesztus volt Sára felé, aki idővel feminista lett, hogy hajlandó vagyok vele egy pontig Lewist is átlépni, ha kell, nem felesleges a beszélgetés, ahogy régen sem volt az. Ottó (többekkel együtt) elértette a kacsintást. Ezért nem hibáztatom, én voltam érthetetlen.
Ha a címmondatban volt több is, az nem az irónia, nem is egy múltbeli barátság Sára és köztem, és végképp nem a női nemre tett tiszteletlen utalás, amit ugyanúgy helytelenítek, mint a férfi nemre tett tiszteletlen utalásokat, hiszen Isten alkotott bennünket férfivá és nővé, a maga hasonlatosságára, és én ebben gyönyörködöm. Eszembe sem jutott, hogy a mondatot lehetne úgy értelmezni, ahogy Ottó tette, mert ilyen szándékom nem volt, egyszerűen nem ismer, vagy rosszul ismer, aki mást feltételez rólam. Sárával együtt a valós női barátságok erejére gondoltam, pont arra, amire ő is hangsúlyosan kitért az interjúban. Ezek a barátságok úgy hiszem, sokkal-sokkal fontosabbak a jelen vitákban is, mint azt a tényekre és érvekre figyelő teológusok gondolnák. Ha valaki tovább akar találgatni, ebbe az irányba tegye.
A bejegyzéseddel nem volt semmi baj,a Sárának kár volt rajta megsértődnie. A hitedet akartad megvédeni azokkal szemben akik – bizonyára jó szándéktól vezetettetve, de – felhigítják a kereszténységet és a szekularizált világhoz akarják „alkalmazni”, és azokról, akiknek ez nem tetszik, nem fogadják el, úgy beszélnek, hogy azok „fundamentalisták” (értsd: bigottak, szeretetlenek, kirekesztőek). De a cím valóban félreérhető volt, eszembe sem jutott az, hogy C. S. Lewisre akarsz vele utalni, hanem tényleg úgy érezhette az, aki csak átfutotta a szöveget, hogy a Sára nő-voltán, és általában a nőkön ironizálsz.