Jézus tanítványi közösségét minden korban prófétai felelősség terheli a világban. Az egyház megkérdőjelez megrögzött szokásokat, elfogadott trendeket, divatos ideológiákat. Szembe helyezkedik társadalmi konszenzusokkal, évezredes meggyőződésekkel, vagy éppen új eszmékkel, amelyek az évezredes meggyőződéseket váltják fel. Valószínűleg erre a prófétai szerepre is utal János két tanúról szóló képe a Jelenések könyvében: „Az én két tanúmnak pedig megadom, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak zsákruhába öltözve.” (Jel 11,3) Az Úr Jézus Krisztusról tanúskodó egyház olyan, mint a fáraó elé álló Mózes, vagy mint Illés, akinek prófétálására három és fél évig bezárult az ég, olyan, mint Jósúa és Zerubbábel, Péter és Pál, Luther és Kálvin, Whitefield és Kierkegaard, Bonhoeffer és Wurmbrand, Francis Schaeffer és Päivi Räsänen. Az egyház Isten két megbízható tanúja egy tőle elfordult világban.
A megrögzött szokásokkal való szembe helyezkedés önmagában azonban nem prófétai gesztus, lehet egyszerű nyugtalanság, lázadás vagy megkeseredett lélek gyümölcse is. Van, hogy maga a világ nyugtalan, lázad és megkeseredett, és az egyház csak ebben a nyugtalanságban osztozik. Van, hogy a világ nyugtalansága része az egyház prófétai hangjának, van, hogy éppen az egyház prófétai hangja okozza a világ nyugtalanságát, mint Luther vagy Wilberforce idején. De ha pontosan abban az irányban vagyunk próféták, amerre a világ halad, egyáltalán nem próféták vagyunk, nagy eséllyel inkább csak világiasak lettünk. A régivel való viszony felrúgása önmagában nem prófétaság. Ennek az ellenzése sem az. Nem attól leszünk próféták, ha mindig az ellenkező irányba mutatunk, mint amerre a világ halad, és attól sem leszünk próféták, hogy osztozunk a világ nyugtalanságában és lázadásában.
Próféták akkor vagyunk, ha Isten szavát közvetítjük, bárhogy is viszonyul az a világ aktuális haladásához. A tanúk „a föld Ura előtt” állva kapják üzenetüket, azt adják tovább (Jel 11,4). Üzenetünk nem a világtól, hanem Istentől van, időnként korszerű, máskor ijesztően korszerűtlen. Azt kell elmondanunk, amit az Úr előtt állva kaptunk. Isten szavának vagyunk a sáfárai. Az élete végéhez közeledő Pál apostol így ír erről a prófétai szerepről tanítványának és utódjának, Timóteusnak: „Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (vö. 2Tim 4,1-5).
Ez az egyenes kiállás az egyház prófétai küldetése. Isten szavát hirdetni akkor is, amikor alkalmas az idő, és akkor is, amikor alkalmatlan. Az evangélista munkáját végezni és elszenvedni az ezzel járó bajokat. Józannak lenni egy folyton változó világban.
Jeremiás könyve 23:21-22
„Nem küldtem ezeket a prófétákat, mégis úgy igyekeztek; nem szóltam hozzájuk, mégis prófétáltak.
Ha közel álltak volna Énhozzám, akkor az én Igéimet hirdették volna népemnek, megtérítették volna őket gonosz útjukról és gaztetteikből.”
Egyetértek a főcímmel, de hozzátenném a világ mellé a vallás szót is.
Jel 19:10 Ekkor leborultam a lábai elé, hogy imádjam. – Vigyázz, ne! – mondta erre nekem. – Szolgatársad vagyok, és a testvéreidé, akiknél a Jézusról szóló tanúságtétel van. Istent imádd! Hiszen a Jézusról szóló tanúságtétel a prófétálás Szelleme.
Szerencsére a világtörténelem során Isten sok embert használt arra, hogy az Ő gondolatait és tervét kifejezze és továbbadja. Mi lett volna, ha Jézus beállt volna a farizeusi és szadduceusi írástudó vonalak mögé és nem illette volna Őket kritikával? Mi lett volna, ha Péter nem értette volna meg, hogy az evangélium üzenete nemcsak a zsidóknak (tisztáknak), hanem a nemzetbelieknek (tisztátalanoknak) is szól? Mi lett volna, ha Pál nem engedelmeskedik a mennyei látásnak és továbbra is üldözte volna a Krisztusban hívőket Damaszkuszban? Mi lett volna, ha Luther és Kálvin a bibliai hit igazságait nem fedik fel nyilvánosan és nem írnak arról esszéket, tanulmányokat és az akkori egyetemes katolicizmus tanai mögé Ők is alázott szolgaként beálltak volna? Mi lett volna, ha Smith Wigglesworth és Derek Prince a bibliai igazságok mélységeit nem kutatja és gondolataikat, szellemi látásaikat a protestáns felekezetek felé elzárta volna?
Róm 7:6 most viszont fölszabadultunk a Törvény hatalma alól, miután meghaltunk annak számára, ami visszatartott bennünket, azért, hogy a Szellem frissességében/újszerűségében szolgáljunk és ne a betű (gramma) elavultságában/régiességében.
Generációnk egy új korszakba lépett, a Krisztus Jézus nem a tradicionális igazságok ellen van, hanem a „langyosság” ellen. Ma a hívők szíve sok esetben megelégszik azzal, amit a felekezetében évtizedek óta hall, de személyes kapcsolódásra, személyes kijelentésre nem hajlandó várni, figyelni. Izraelben is az igaz próféták távol voltak a város zajától, a világ hangjától, a vallási központok üzenetétől. Kimentek a pusztába, hogy az Úr friss üzenetét hallják meg, hogy keressék és véghez vigyék az Ő akaratát. Az egyháztörténelem „forró”, aktuális üzenetei mára kihűlhetnek, langymeleggé válhatnak, a világ felfordulásában a hívő szívek megfagynak, megdermednek és a világ nyomására egyre süketebbekké válnak. Ha nincs égő parázs, ha nincs láng, ha nincs tűz mely újra felgyullassza a pislákoló gyertyabelet, akkor a reménység elhalványodik, a hit megbicsaklik. Keresni kell az Urat, mert a „tegnap hite” „mára” kevés lesz, a „holnapé” pedig tova tűnhet (Luk 18/8). A Szellem frissességében kell járni, hogy felismerjük az Ő visszajövetelének üzenetét és kikutatva az Ő gondolatát:
Dán 12:4 Te pedig, Dániel, rejtsd el ezeket a beszédeket és pecsételd le a könyvtekercset a végidőig! Sokan fogják tanulmányozni (tanulmányozni: keresztül-kasul bejárni, kutakodni (jesótetú). Az igét a héber használja még pl. Isten szemére, amely át meg átpásztázza a Földet (Zak 4:10). A könyvön újra és újra alaposan végigmennek majd, sorról-sorra áttanulmányozzák), és növekedni fog a tudás.
Legyünk Mindannyian józanok, de a hit néha a „józanság” határait is átlépi (Zsidó 11).
A próféta nem önmagát választja ,hogy az legyen…finoman szólva“kényszerítve” lett azzá. (Jónás 1:1-)
„A próféta nem önmagát választja , ………….”
Ami igaz az újszövetségi prófétálásra is, amiről pl. a Jelenések 19:10/b versében olvasok:
„…………: szolgatársad vagyok neked és testvéreidnek, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme.”
E kijelentést egy angyal által átvevő Jánosról és a versben említett testvéreiről pedig Jézus az alábbit mondja a János 15:16/a versben:
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, …….”
Tehát ezen újszövetségi igeversek is igazolják a kommentben megfogalmazott állítást, hogy:
„A próféta nem önmagát választja , ………….”
A cikkben idézett szövegrészek melyik fordítású Szentírásból valók?
Lehet, hogy kissé pontatlanok?