Szardeszi Melitón második századi püspök Niszán hó 14-én mondta el az egyháztörténet egyik legszebb homíliáját. A zsidó páska napjára időzített igehirdetésben Krisztus halálát és feltámadását szinte poétikus, himnikus formában ünnepli. Bemásolom a homília utolsó hat (100-105.) strófáját, melyeket egy utószó is követ: „Béke az írónak és a felolvasónak, s mindazoknak, akik a szív egyszerűségében szeretik az Urat.” Olvassuk mi is így Melitón püspök szavait és ünnepeljük vele azt, aki meghalt és feltámadott!
*
Ő azonban feltámad halottaiból,
és felmegy az ég fenségébe.
Az Úr, aki magára öltötte az embert,
és szenvedett a szenvedőkért,
és megkötözték az elnyomottért,
elítélték az elítéltért,
és eltemették az eltemetettet,
halottaiból feltámadva ily szóval kiáltott:
,,Felettem ki ítél,
álljon elém!”
Az elítéltet én szabadon engedtem.
A holtat én életre támasztottam.
Az eltemetettet én feltámasztottam.
Ki mond ellent nekem?
Én vagyok – mondja – Krisztus,
Én, aki leromboltam a halált,
én győztem az ellenségen,
az alvilágot megvertem,
megkötöztem az erőst,
és felragadtam az embert
az ég fenségébe,
Én, – mondja -, a Felkent”.
,,Jöjjetek hát mind emberiség családjai,
kiket megrontott a bűn,
és vegyétek bűneitek bocsánatát!
Mert én vagyok megbocsájtástok,
én vagyok üdvösségtek húsvétja,
én vagyok az értetek levágott bárány,
én vagyok váltságotok,
én vagyok életetek,
én vagyok feltámadástok,
én vagyok világosságotok,
én vagyok üdvösségetek,
én vagyok királyotok.
Én az ég fenségébe vezetlek titeket.
Én az örök Atyát mutatom meg nektek.
Én jobbom által feltámasztlak titeket”.
Ő az, aki az eget és a földet alkotta,
és kezdetben az embert teremtette,
akit a törvény és a próféták hirdettek,
aki a Szűzben testesült meg,
akit megfeszítettek,
akit a földbe temettek,
aki halottaiból feltámadt,
s aki felment a menny dicsőségébe,
aki az Atya jobbján ül,
akinek hatalma van ítélni és megváltani mindent,
amit az Atya kezdettől fogva mindörökké érte
alkotott.
Ő az Alfa és az Ómega,
a kezdet és a Vég,
– kimondhatatlan kezdet és felfoghatatlan vég –
„Ez a Krisztus”.
Ő a király,
Ő Jézus,
Ő a vezér,
Ő az Úr,
Ő az, aki feltámadt halottaiból,
Ő az, aki az Atya jobbján ül.
Ő az, aki az Atyát hordozza, s akit az Atya hordoz,
„akinek dicsőség és hatalom mindörökké, Ámen.”
(Vanyó László: Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre. II: Húsvét ünnepkör. JEL Kiadó, 1988, 27-29)
„… akik a szív egyszerűségében szeretik az Urat.”
De szép megfogalmazás!
Újra, meg újra ide kell visszatalálnunk…
Kedves Ádám!
Az, hogy mindent Krisztusért alkotott Isten, új gondolat számomra. Krisztusra nézve, Krisztussal együtt, de Krisztusért… Az áldozata kozmikus hatású volt, és már a kezdetekkor is el volt rendelve, de a teremtés célja szerintem nem Krisztus volt.
„Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,36)
„Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol 1,16)
Juj de nagyon szép….Ádám köszönöm ezeket a régi betekintéseket, magamtól nem tudnám felfedezni…..Csodálatos idézet…..
„Dicsőség a Mennyekben a Magasságos ÚrIstennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat…”
@István Szigeti:
„……. de a teremtés célja szerintem nem Krisztus volt. …….”
Úgy gondolom, az Ádám által idézett igeversek egyértelművé teszik, hogy a teremtés célja Krisztus volt. Sőt, a Fiú általi teremtésen túl az Atya célja még az is, hogy Fiának hozzáillő segítőtársa legyen (Efézus 5:30-32), aki öröktől fogva láttatott Krisztusban:
„…….. Ugyanígy van ez a Gyülekezettel – a második Ádám menyasszonyával. A Gyülekezet is öröktől fogva láttatott Krisztusban, Fejében és Urában: amint az Efézusi levél 1:4-ben olvassuk: „… Aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által.”
Isten örök végzése szerint a Gyülekezet minden egyes tagját, még mielőtt életet lehelt volna belé, eleve arra rendelte, hogy Fia ábrázatához hasonló legyen. Isten végzéseiben elrendelte , hogy a Gyülekezet kiegészítse a titokzatos Embert. Ennélfogva a Gyülekezet arra hívatott, hogy „teljessége – pléróma – legyen Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel.” (Efézus 1:23) ……..” /C.H.Mackintosh: Mózes 1. könyvének magyarázatából/
Kedves Ádám!
Ezt én is nagyon szeretem. Írtam is róla. A tipológia gyönyörű példája. Bár van benne egy halvány antijudaista és trumfáló hang is.
Áldott Ünnepeket!
Tibor
Pontosabban: szuperszesszionista. De valóban gyönyörű, tanítani és érdemes!