A tudomány paradigmákkal dolgozik. Először felállít valaki egy hipotézist, mely megmagyarázza és rendszerbe foglalja az ismert tényeket, aztán ha ez a hipotézis elég meggyőző erővel bír, és a tudósok többsége magáévá teszi, tudományos paradigma válik belőle. A paradigma ezután meghatározó befolyással lesz arra, hogy általa a tudósok mit vesznek észre és mit hagynak figyelmen kívül. A paradigma szociológiai szűrőként is viselkedik: a tudományos közvélemény egészen addig az elfogadott paradigma követését várja el a terület kutatására bejelentkező tudósoktól, amíg egy újabb paradigma át nem veszi a régi helyét. Az új belépők először a paradigma kereteit ismerik meg, megtanulják a „játékszabályokat”, és csak utána láthatnak hozzá önálló kutatásaikhoz – immár a kiindulópontként és vezérelvként szolgáló paradigmán belül. Paradigmaváltás éppen ezért ritkán történik, és ha bekövetkezik, akkor is eltelhet néhány évtized, amíg az új paradigma átveszi a régi helyét. A paradigmák olyan hatalmasságok, amelyeket ideig-óráig a halhatatlanoknak járó tisztelettel illetünk.
Julius Wellhausen (1844-1918) forráselmélete ilyen paradigmává nőtte ki magát a Pentateukhoszt (Mózes öt könyve) kutató tudósok körében. Wellhausen (Karl Heinrich Graffal közösen kidolgozott) elméletének az a lényege, hogy a Pentateukhosz (illetve Hexateukhosz) mögött négy forrást (J, E, D, P) feltételez, melyek eredetileg Izráel történetének egymástól független leírásai lehettek. Legkorábbi az Istent Jahve névvel illető J dokumentum, melyet az elmélet szerint júdai írástudók készítettek valamikor Kr. e. 850 körül; az Elohim nevet preferáló E dokumentumot Samária bukása után állították össze az északi királyság területén; a D Jósiás reformja idején született, Júdában; a P névvel illetett papi iratot pedig a második templom időszakának kezdetén, a fogságból való visszatéréskor fogalmazták meg. Wellhausen szerint mind a négy vélt irat saját teológiával, nyelvezettel, politikai állásfoglalással és stílussal bírt. A négy forrás létezéséről nincs közvetlen bizonyíték, de a Graf-Wellhausen hipotézis meggyőzte a tudóstársadalom zömét, és egészen a közelmúltig egyeduralkodó paradigmává vált. Hugo Gressman német bibliakritikus 1924-ben egyenesen arra figyelmeztetett, hogy ha valaki részt akar venni a Pentateukhosz kutatásában, annak vagy el kell fogadnia a négyforrás-elméletet, vagy azt kell bebizonyítania, hogy az addigi kutatások teljesen feleslegesek voltak. Érthető okokból az utóbbira kevesen vállalkoztak, ezért nemzedékek használták Wellhausen hipotézisét kizárólagos értelmezési keretnek.
Nem kisebb személyiségre volt szükség a Wellhausen-paradigma felülvizsgálatához, mint Umberto Cassuto (1883-1951) héber Tóra-kutatóra, a jeruzsálemi Hebrew University elismert professzorára. Cassuto 1941-ben jelentette meg héber nyelven, majd 1961-ben angolul is Wellhausen forráselméletének kritikáját. A Torat HaTeudot (az angol kiadás címe: The Documentary Hypothesis and the Composition of the Pentateuch) olaszul írt La Questione della Genesi c. jóval alaposabb tanulmányának összefoglalása. A héber és az angol szövegben folyamatosan az olasz műben található bővebb kifejtéshez irányítja az olvasóit. Cassuto mindenekelőtt szóvá tette, hogy Wellhausen elmélete eredetileg egyszerű hipotézis volt, az utókor mégsem úgy kezelte, ehelyett megkérdőjelezhetetlen tudományos dogmává avatta. A zsidó bibliatudós szerint ez súlyos hiba volt, márcsak azért is, mert a Wellhausen-elmélet szerinte alapjaiban téves. Cassuto a Torat HaTeudot lapjain nem csak a hipotézis módosítását javasolta, hanem az egész paradigma elvetését.
A Wellhausen-hipotézis Cassuto szerint nem javításra szorul, hanem lebontásra. A régi, rossz alapra épített szerkezet helyén új épületet kell felhúzni. Nem az viszi előre a kutatást, ha a hipotézis ellentmondásait látva a bibliai szöveget további forrásokat feltételezve atomjaira bontjuk (Wellhausen négyforrás-elmélete ekkor már Hermann Gunkel és mások kezében újabb hagyományrétegekre mállott szét), hanem az, ha a másik irányba indulunk, és észrevesszük a szöveg eredendően egységes és harmonikus szerkezetét. Cassuto ugyanolyan gondos figyelmet fordított a forráskritika által feltárt jelenségekre, mint kortársai, de elutasította a forráskritika művelői által használt értelmezési keretet, és új kiindulópontot szorgalmazott. Cassuto szerint a Pentateukhosz (és különösen a Genezis) egységes műként való kezelése sokkal jobb magyarázatot ad éppen azokra az ellentmondásokra és zavarbaejtő eltérésekre, melyek a forráselmélet eredeti mozgatórugói voltak. A Tóra tele van drámai elemekkel, szójátékokkal, feszültséget keltő kihagyásokkal és ismétlésekkel, melyek irodalmi hatása éppen a látszólagos „ellentmondások” és „eltérések” által jut érvényre. Persze csak akkor, ha a ránk hagyományozott szöveget egységesnek tekintjük. Egységként fogadva viszont a forráskritika által megnevezett jelenségek is a helyükre kerülnek. „Sokak számára az a törekvés, hogy kritikus és tudományos úton kinyerjük a Pentateukhosz hozzánk érkezett egészéből az eredeti forrásokat ahhoz hasonlítható, mintha a rántottából megpróbálnánk újra tojást csinálni.” (The Documentary Hypothesis, xv) Cassuto ezzel szemben azt mutatta meg, milyen élvezettel elfogyasztani a rántottát.
A héber tudós művének angol kiadásához Joshua A. Berman zsidó rabbi és teológus írt előszót. Szerinte Cassuto átfogó kritikáját a közel-keleti nyelvek és irodalom ismerete alapozta meg. Ezek az anyagok még nem voltak ismertek, amikor Wellhausen megalkotta hipotézisét. Cassuto amellett érvel például, hogy az isteni nevek cserélgetése (a forráselmélet egyik alapjául szolgáló jelenség) megszokott narratív eszköz volt a bibliai időszak irodalmában. Cassuto arra is rámutat, hogy az ismétlések és ugyanazon témák többszöri felbukkanása, ami a forráskritikusokat újabb és újabb hagyományrétegek vizionálására késztette, valójában ismert irodalmi stíluseszközök voltak abban az időben. Még a qumrani tekercsek között is találunk arra példát, hogy egyetlen szerzőtől származó szöveg ilyen technikákat alkalmaz. Cassuto szerint a forráselmélet megalkotói a saját koruk irodalmi ízlését és követelményeit húzták rá a bibliai szövegre, és figyelmen kívül hagyták (talán nem is ismerték?) az ókori világ teljesen más elvárásait és konvencióit. A Wellhausen-paradigma követői Cassuto szerint ráadásul körkörös érvelésbe menekültek, amikor az elmélet buktatóival szembesültek. A Wellhausen-hipotézis egyik közismerten gyenge pontja például az, hogy „rossz” nevek bukkannak fel olyan helyeken, ahol az elmélet szerint más isteni névnek kellene állnia. A forráskritikusok ilyenkor azzal védekeznek, hogy a redaktor tévedésből írt másik nevet azokra a helyekre. Cassuto szerint viszont az anomáliák és ezek erőtlen magyarázatai inkább a hipotézis hitelességét ássák alá.
A firenzei születésű, széles látókörű, nagy európai és klasszikus műveltségű Cassuto Wellhausen elméletét az európai gondolkodás trendjeinek sorában is elhelyezte, hogy rámutasson a hipotézis mögött álló szubjektív előítéletekre. A könyve első fejezetében amellett érvel, hogy a forráselmélet ugyanannak a tizenkilencedik századi evolúciós gondolkodásnak a jeleit viseli magán, mint a korabeli Homérosz-kutatások. Ez az evolúciós gondolkodás egyben romantikus is: a változást az ősi, természetes spontaneitástól a megállapodottságon át a szabályozottság hanyatló szakaszáig tartó ívben rajzolja meg. Wellhausen elmélete eszerint azt feltételezi, hogy a valláson belül folyamatos fejlődés figyelhető meg, és a legkorábbi, legősibb (J és E) tükrözi leginkább a tudatalatti spontán megnyilvánulásait, míg a későbbi iratok (P és D) a rituálék dekadenciába hulló vallásosságát öntik formába. A forráselmélet evolúciós-romantikus kulturális meghatározottságára később más tudósok is rámutattak.
Természetesen Cassuto is a korának és vallásának a gyermeke volt, de az alapossága, a nyelvi hozzáértése, a szöveg iránti tisztelete és a poétikus megfogalmazásokkal kapcsolatos művészi érzéke miatt számomra rendkívül rokonszenves a megközelítése. Örülök, hogy a szöveget külső bizonyítékok nélkül, feltételezések alapján darabokra szedő forráselmélet nem maradt komoly kritika nélkül. A kritika ráadásul olyan irányból jött, amelyet hosszútávon nem lehet figyelmen kívül hagyni, és egybeesett azzal a tágabb tudományos világban végbemenő hermeneutikai trendváltással is, mely a szubjektív, emberi, művészi és holisztikus szempontoknak a korábbiaknál nagyobb teret biztosít. Azután, hogy sok évtizeden át teológusok csak nagyítóval és ecetes ollóval nyúltak a szöveghez, Cassuto végre úgy közelített Mózes öt könyvéhez, hogy engedte a szöveget egészként is élni és hatni. Cassuto látta a fától az erdőt, és így annak a paradigmaváltásnak lett az úttörőjévé, melyben a forráskritika szerepét fokozatosan az irodalomkritika vette át. A Cassuto által javasolt revízió lassan, de hatékonyan erodálta a forráselmélet talapzatát.
Cassuto munkásságát közel fél évszázadon keresztül csend és hallgatás övezte, a neve inkább csak a bibliográfiákban kapott helyet, az érveit érdemben nem vizsgálták. Ennek a csendnek és hallgatásnak vége. A Wellhausen-paradigma kritikusai között ma már egyaránt vannak konzervatív és konzervatívnak nehezen mondható teológusok. D. W. Baker az előbbiek között említi T. D. Alexander, D. A. Garrett, M. H. Segal és P. J. Wiseman, az utóbbiak között M. Noth, J. van Seters, R. Rendtorff, S. Talmon, R. N. Whybray, C. Westermann, I. M. Kikawada és A. Quinn nevét (Dictionary of the Old Testament: Pentateuch, IVP, 2003, 804). Az eredeti hipotézis bírálói között van G. J. Wenham, J. G. McConville, J. Joosten és közvetve John H. Sailhamer is. A sokasodó kritika persze nem jelenti azt, hogy Cassuto irodalmi megközelítése máris átvette volna a Wellhausen-hipotézis helyét. A négyforrás-elmélet elvetése önmagában a mózesi szerzőséget sem bizonyítaná (maga Cassuto is inkább a Kr. e. 10. századra tette az egységes Genezis keletkezését). A nagy nyugati teológiákon a Wellhausen-paradigma egyelőre él. De már nem virul, és egyre kevesebben tartják halhatatlannak. Paradigmaváltás zajlik. A tendenciákat figyelve számomra most az sem elképzelhetetlen, hogy a Pentateukhosz-kutatásban nemsokára Mózes szerepe is jelentősen felértékelődik.
Kedves Ádám!
Már a teológia tanulmányaim alatt is problémát okozott az elmélet befogadása értelmi és érzelmi szempontból is. Az igazságot ma se tudom, kicsi vagyok ehhez. De vannak olyan dolgok, amik elgondolkodtatnak. Például ma olvastam az Exodus 6-ot, ami úgy kezdődik, hogy: „Azután beszélt az Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok az ÚR! Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de azon a néven, hogy az ÚR, nem voltam ismert előttük.” Gyakoria az El istennév az ősatya történetekben, de legalább ennyire a YHWH is. Már a Genezis 4:26-ban is azt olvassuk, hogy „Akkor kezdték segítségül hívni YHWH nevét.” vagy az Ábrahámnak tett kijelentés: „Én YHWH vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdimból, és neked adom ezt a földet örökségül.” (Gen 15:7) Tényleg nem tudom, hogy van ezért kérdés is feléd, de ha elfogadom, hogy Mózes előtt, csak El-Saddajként jelentette ki magát Isten, akkor a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy számtalan helyen a YHWH nevet találjuk, az, hogy volt olyan valaki(k) – akit a fent említett elmélet Jahvistának nevez – aki(k) azt gondolta, hogy Isten nem lehet más csak YHWH az egy Úr. Egyelőre idáig terjed a látásom, szeretnék jobban látni.
1 Mozes 6:2-ben Noe kapcsan szo van tiszta es tisztatalan allatokrol, holott eloszor csak a Mozesi Torvenyben esik szo az allatok ilyen szempontbol torteno megkulonbozteteserol.
Egy lehetseges magyarazat, hogy a szerzo a Mozesi Torvenyek meglete utan irta az 1 Mozes 6-ot, es ezert alkalmazta a 2 Mozes 6 leirasban a tiszta/tisztatalan csoportositast.
A YHWH nev eloszor az 1 Mozes 2:4-ben fordul elo, es ezt is hasonlokeppen magyarazzak (a szerzo a 2 Mozes 6 tudataban irta a korabbi fejezeteket):
„This statement in Exodus 6 makes it clear that God did not reveal his personal name to anyone before the time of Moses. Therefore, when the name is used in Genesis, it appears there because those passages were written by Moses who applied the name retroactively to a period of history when it was unknown.”
(http://www.lamblion.com/articles/articles_bible3.php)
Ezek persze csak FELTETELEZESEK.
(Javitas: 1 Mozes 7:2 a vers a Noe-tortenetben a tiszta/tisztatalan allatok kapcsan)
Niemand, egy csomó más „törvény” is volt már azelőtt hogy Mózes leírta.
Teljesen alapvetőek is, pl ne ölj, ne kívánd a felebarátod feleségét stb…
Nem értem mi ezzel a probléma. Isten a Törvény előtt is szólt bizonyos emberekhez, és úgy általában az emberek lelkiismeretéhez.
De ilyen pl. a kedvenc példám: az állat áldozat. A növény áldozatot nem fogadta el Isten, pedig senkinek se mondta meg „törvényként” hogy állatot kell áldozni.
Sőt, még azt se hogy áldozni kell…
Endi, en pusztan parhuzamot lattam a ket eset kapcsan (YHWH nev korabban megjelenik a Bibliaban, mint azt Isten kijelenti Mozesnek, ill. a tisztatalan/tiszta allat kifejezesek mar a MT elott megjelennek [tehat meg a definicio elott!]), valamint egy feltetelezest fogalmaztam meg.
Nem tudom, alaposan vegiggondoltad-e a ket esetet, mert a hozzaszolasodban felhozott ervekkel – velemenyem szerint – egyiket sem lehet magyarazni.
1) 2 Mozes 6:3
Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam elõttük ismeretes
–> Ha Isten nem volt ismeretes korabban a kijelentett neven, akkor miert hasznalja megis az Iras?
2) 1 Mozes 7:2
–> Ha nincs a MT elottrol kijelentes a Bibliaban a tisztatlan/tiszta allatokrol, akkor miert fordul elo ez a kifejezes Noenal?
Szerintem ehhez meg erdemes meg megnezni az 1 Mozes 9:3-t is.
Szerintem logikus niemand magyarázata, én is hasonlóképp okoskodnék magamtól. Occam borotvája alapján azt az elméletet kell támogatni, amelyik egyszerűbb:)
A tiszta-tisztátalan állatok kapcsán engem a terminus használatánál jobban zavar az a kérdés, hogy akkor most kettő, vagy hét? Mert ugye egy utólagos betoldás ebben az esetben konkrét hamisítást jelent, ha viszont nem betoldás, akkor valamiféle tisztasági törvénynek léteznie kellett a mózesi előtt is…
Nem igazán értem miről beszéltek…
Occam borotvája… egy ostobaság az esetek 99%-ában. Tipikus ostoba ateista érv szokott lenni. De a történészek is szeretik persze.
Konkrétan arra gondoltam, hogy ebben az esetben – Elohim és Jahwe nevek váltakozása – Occam borotvája is a mózesi szerzőséget támasztja alá, mert ez kínálja a legegyszerűbb magyarázatot, szemben az n+1 szerkesztő feltételezésével.
Magát az elvet nem nevezném ostobaságnak, főleg nem olyan dolgok esetén, amelyeket empirikusan nem, vagy csak igen nehézkesen lehet bizonyítani. Persze azt sem állítom, hogy önmagában elegendő a megalapozott döntéshozáshoz, de sok esetben segít a valószínűtlen verziók kizárásában. Ja, és nálam az előfeltételek között mindig szerepel a hitem 😀
Koppány, a kérdésedre külön posztban fogok reagálni.
A megoldási javaslatok kapcsán Charlie Hadjiev gondolatai jutnak eszembe, amit a MEKDSZ Téli Táborban hallottam a prófétai könyvek szerzősége kapcsán. (Megvan a hangfelvétel a magyar fordítással, szívesen közzéteszem) Ő mondta a az Ézsaiás könyve szerzősége kapcsán, hogy felvetődik a kérdés, hogy ugyanaz a személy írta-e az első 39 fejezetet, mint a 40-66-ot. Az a kérdés, hogy Isten előre elmondhatta-e azokat a vigasztaló szavakat,amit a fogságban lévőknek szánt. Lehetséges, de nem valószínű.
Ha Mózes írta ezeket a részeket, akkor felváltva használta a YHWH és az Él istennév különböző formáit? Lehetsége, de nem valószínű. Én most így látom. Várom, hogy Ádám milyen szempontokat hoz.
Kedves Ádám, a tegnapi nap során írtam ehhez a bejegyzéshez egy kommentet, ami szőrén-szálán eltűnt, pontosabban szólva meg sem jelent itt. Nem látod esetleg valahol (pl. a moderálandók között)?
Ha nem, megpróbálom megint beszúrni.
Sajnos nem jött másik hozzászólás tőled.
Megpróbálom mégegyszer beszúrni a tegnapi kommentemet:
Hanyatlani fog a Wellhausen-okmányelmélet? Lehet, hogy a helyes válasz igenlő, de szerintem Cassuto megközelítése nem feltétlen arat végső diadalt. Én úgy látom, a nagy horderejű paradigmák többnyire egymás mellett élnek, az ideológiai piactéren persze váltakozó dominanciájuk lehet, de hosszú távon megmaradnak és küzdenek egymással. Nincs ez másként ebben a kérdésben sem.
„Cassuto mindenekelőtt szóvá tette, hogy Wellhausen elmélete eredetileg egyszerű hipotézis volt, az utókor mégsem úgy kezelte, ehelyett megkérdőjelezhetetlen tudományos dogmává avatta.”
Nem igazán értem mire gondolt itt Cassuto? Ki kezelte megkérdőjelezhetetlen dogmaként? Mindenesetre ha arra célzott, hogy a Wellhausen-paradigma kritika nélkül maradt, akkor nincs igaza, mert számosan megkérdőjelezték. Gyakorlatilag a 70-es évek közepétől folyamatos támadás alatt állt: például R. Rendtorff olyan hagyomány- és redakciótörténetet dolgozott ki, mely teljes mértékben elutasította Wellhausen elméletét. Ehhez hasonló volt J. Van Seters késői jahvista elgondolása és más próbálkozások, beleértve például von Rad igen ismert formatörténeti modelljét. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a Wellhausen paradigma mintegy 40 éve folyamatos össztűz alatt áll, mellette számos más elmélet párhuzamosan létezett, de az új megoldási javaslatok napjainkig sem tudták megingatni. Sőt, azt is látni kell, az új paradigmák jó része merít belőle: ha nem is fogadja el Wellhausen elméletét, bizonyos részben támaszkodik arra.
Szóval, arról szó sincs, hogy itt egy megkérdőjelezhetetlen dogmával állnánk szemben, hiszen számosan megkérdőjelezték és vitatták. Amiről szó van, hogy láthatóan ennek a modellnek volt a legnagyobb magyarázó ereje. Az okokról persze vitatkozhatunk, hogy ezt a pozíciót megérdemelten bitorolja-e Wellhausen vagy sem.
A jövőbe nyilván nem látok, nem tudom mi lesz a helyzet, nomeg én magam sem osztom minden kritika nélkül a négyforrás-elmélet feltevéseit. Az az igazság, hogy elég nagy káoszt érzékelek ebben a kérdésben és úgy igazán egyik elgondolást sem tartom megnyugtatónak a magam számára.
Sytka, szerintem vess egy pillantást a cikkben szereplő évszámokra. Amikor Rendtorff (én is megemlítem őt az utolsó bekezdésben) megjelentette a Pentateukhoszról írt művét, Cassuto már két évtizede halott volt…
Abban lehet, hogy igazad van egyébként, amit a paradigmák egymás mellett éléséről mondasz. A Wellhausen-hipotézis virágkora mindenesetre most úgy tűnik, már a múlté. Ahogy a történeti-kritikai módszeré is. A jövőt természetesen én sem ismerem. Illetve csak nagyvonalakban. 🙂
„Amikor Rendtorff (én is megemlítem őt az utolsó bekezdésben) megjelentette a Pentateukhoszról írt művét, Cassuto már két évtizede halott volt… ”
Ez oké, de igazából Wellhausent már a kezdetektől fogva bírálták és kétségbe vonták. Tényleg a 70-es éveket emeltem ki ebben, amikor felerősödött ez a kritika, de igazság szerint már kezdettől fogva akadtak más elméletek is, nomeg kritikusok (pl. Volz-Rudolph főleg az Elohista forrásba kapaszkodott bele 1933-ban). Az erőteljesebb kritika tényleg a 70-es években merült fel: ha egyfajta paradigmaváltásról beszélhetünk, azt szerintem innen datálhatjuk nagyjából.
Szerintem a (tudományos) elméletek esetében – különösen az olyan nehezen mozduló monstrumoknál, melyek széles körben elfogadást nyernek – csak igen lassú váltásról lehet beszélni. Egy új paradigma megjelenik a régi mellett, egy darabig együtt mennek, aztán ha az új életképesnek bizonyul, szép lassan átveszi az irányítást. Egészen addig, ameddig egy másik meg nem jelenik a színen mellette és a dolog kezdődik újra.
Szerintem ezek az elméletek sokszor jönnek-mennek, több esetben a régiek ismét visszatérnek, hogy később megint háttérbe kerüljenek. Igazi, tartós változás maximum akkor következik be, ha valamilyen kardinális területen egy komoly előrelépés történik (például olyan régészeti felfedezésre kerül sor, ami súlyos módon alátámasztja Mózes szerzői szerepének valószínűségét és tarthatatlanná teszi a négyforrás-elméletet).
Szerintem nagyjából egyetértünk.