A huszonegyedik századi nyugati kultúra irtózik a hierarchikus szerepektől. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati társadalmakban nincsenek alá-fölérendelt viszonyok, de a nyugati ember zsigereiben, ösztöneiben, saját maga által választott szokásaiban ha lehet, kerüli a kapcsolataiban a hierarchiát, és nem is csak akkor, ha neki kell alul lennie. Ezen az életérzésen a gyakorlatban persze sokszor felülkerekedik a hatalom akarása, a nyugati kultúra egalitarizmusa mégis egészen nyilvánvaló, ha akár az iszlám világ patriarchális berendezkedésével, akár a Távol-Kelet erős tekintélytiszteletre és mintakövetésre épülő kultúráival hasonlítjuk össze. Aki azt gondolja, hogy a nyugati világban (melyhez most Magyarországot is nyugodtan sorolhatjuk) ez csak múló divathullám, lehet, hogy jól gondolja, de ezek a hullámok éppen nagyon magasra csapnak. Tényként kezelhetjük, hogy a hierarchiát és az engedelmességet mifelénk egyre kevesebben tudják összeegyeztetni az egészséges kapcsolatokkal.
És ez nem is feltétlenül baj. A történelemben sokan, sokszor, sokféleképpen éltek vissza a hatalmukkal, pedig a józan ész szerint is, és a Biblia szerint is, mindenekelőtt nem urai és szolgái, hanem társai vagyunk egymásnak a földön. Mennyivel élvezetesebb a munkahelyen a csapatmunka, mint a főnök kézivezérlése, nem? Miért akarná az egyik ember parancsba adni a másiknak, hogy mit tegyen, amikor szabadon ki is egészíthetik egymást? Nem sokkal egészségesebb az a kapcsolat, ahol szóba sem kerül a hierarchia kérdése? Nem többet ér a párkapcsolatokban is a szeretet spontaneitása, mint a hideg kötelesség, pláne, ha az az engedelmesség kényszerével is kiegészül? A kortárs nyugati kultúra felfedezte a szabadságot, és meggyűlölte az engedelmességet. Megmámorosodott az autonómia lehetőségétől, és bizalmatlanná vált a kapcsolatokban jelentkező hatalmi struktúrákkal szemben. A nyugati átlagember (különösen, ha fiatal és értelmiségi) ma már nehezen tudja elképzelni, hogy egészséges szeretetkapcsolat létezhet hierarchikus szerepek mellett. A hierarchia és az engedelmesség inkább feleslegesnek és riasztónak hat a számára.
Ez a tendencia nem kerülte el a kereszténységet sem. Simon Chen szingapúri teológus Spiritual Theology c. könyvében arra figyelmeztet, hogy a nyugati keresztények hajlamosak belevetíteni egalitárius elképzeléseiket a Szentháromság teológiai értelmezésébe is. Ez neki biztos jobban feltűnik onnan, keletről, mint nekünk, akik nyakig benne vagyunk saját kultúránkban. Chen név szerint említi Jürgen Moltmannt, az egyik meghatározó nyugati teológust, de a jelenségre jó példa A Viskó istenképe is, mely az Istennel való kapcsolatban (és az isteni személyek egymással való kapcsolatában) ünnepli a szeretet hierarchia-mentes szabadságát. Young regényében Sarayu (a Szentlélek metaforája) elmagyarázza Macknek, a regény főszereplőjének, hogy a Szentháromság személyei közötti szerepekben valójában nincs hierarchia. „Ti emberek annyira elveszettek és sérültek vagytok, hogy számotokra csaknem felfoghatatlan a gondolat, hogy kapcsolat hierarchia nélkül is létezhet. Ezért azt gondoljátok, hogy Isten is hierarchiában éli meg a kapcsolatait, mint ti. De ránk ez nem igaz.” (The Shack, 124) Szerintem Young azért adja ezeket a szavakat Sarayu szájába, mert ő meg már nyugatiasan gondolkodik.
Természetesen értem, hogy a nyugati gondolkodás miért jutott erre a pontra. Megvallom, nincs bennem vágy sem a patriarchális iszlám kultúra, sem az egyszerre lépő, egymást utánzó távol-keleti emberek világa után. A kapcsolatokban megmutatkozó egyenlőségnek kétségkívül vannak bibliai alapjai, melyeket könnyen felismerhetünk, és hamar értékelni kezdünk, ha például a muzulmán asszonyok sorsára gondolunk, vagy akár csak egy dél-koreai lelkész tekintélyéről szerzünk röpke benyomást. Mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy a nyugati kultúra jó úton jár. A kapcsolatokról elsősorban Jézustól szeretnék tanulni, és úgy tűnik, Jézus nem látott abszolút feszültséget a szeretet és az engedelmesség között. Jézus máshogyan gondolkodott a kérdésről, mint a mi nyugati kultúránk. A mi kultúránk csak két utat lát: vagy elfogadjuk a tekintélyt és a hierarchiát, és akkor vissza fognak élni vele, és bántani fognak bennünket, vagy a szeretetet választjuk, és akkor valódi partneri kapcsolatokban fogunk élni. Jézus számára ez a kérdés nem így vetődött fel. Ő úgy tanította, hogy Istenben a szeretet és az engedelmesség csodálatos harmóniában vannak egymással. A szeretet fogalmazza meg a szerepeket, és az engedelmesség definiálja a szeretetet.
János evangéliumában megfigyelhetjük, hogy Jézus számára hogyan illeszkedett egymáshoz a szeretet és az engedelmesség. Jézus egy alkalommal azt mondta a tanítványainak: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (4,34) Jézus tehát táplálkozott – életet és erőt merített – abból, hogy az Atya akaratát teljesítse. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy számára az engedelmesség és a kiteljesedés nem mondott ellent egymásnak. Van olyan személyes kiteljesedés, amely éppen az engedelmességből táplálkozik! Egy másik alkalommal Jézus ezt mondta: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz.” (5,19-20) Hogyan?! A Fiú azért engedelmeskedik, mert az Atya szereti őt? Akkor az engedelmesség és a szeretet mégsem zárják ki egymást egy kapcsolatban? Jézus szerint olyannyira nem, hogy egy következő alkalommal arról beszél, az Atya iránti engedelmessége az ő Atya iránti szeretetéből is fakad: „az Atya nagyobb nálam. …Hogy azonban megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta: keljetek fel, menjünk el innen.” (14,28.31)
Ha Jézus szerint a Szentháromságon belül a szeretetkapcsolatot nem rontja el az engedelmesség, hanem a kapcsolatban az engedelmesség éppen a szeretet kifejeződése (az Atya és a Fiú esetében mindig azonos irányban: a Fiú veti magát alá az Atya akaratának, soha nem fordítva!), akkor nem lehet igaz az a tétel, hogy a szeretet és a hierarchikus szerepek kizárják egymást. Olyannyira nem, hogy János apostol nem csak a Szentháromság személyei között, hanem a mi Istennel való kapcsolatunkban is összekapcsolja a szeretetet és az engedelmességet: „Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk” (1Jn 5,2). Ennek a fényében talán ahhoz a titokhoz is közelebb kerülhetünk, hogy miért van a férj és a feleség kapcsolatában az egyik serpenyőben a szeretet, a másikban az engedelmesség (Ef 5,22-25; Kol 3,18-19; 1Pt 3,1.7). A nyugati kultúra az egészségtelen és romboló mintákat látva radikálisan szétválasztotta azt, amit Isten bizonyos kapcsolatokban egybeszerkesztett. Ez a bűn fényében érthető, de Jézus tanításainak fényében nem mindig bölcs. Azt javaslom tehát, hogy Krisztus tanítványaiként kezdjük óvatosan újra egymáshoz illeszteni a szeretetet és az engedelmességet, vigyázva, hogy se az engedelmességet ne veszítsük el, miközben a szeretetet fogjuk meg, se a szeretetet ne ejtsük el, miközben az engedelmességgel bajlódunk. Ha sikerrel járunk, kicsit olyanok lesznek a mi kapcsolataink is, mint a Szentháromság boldog közössége.
Értékes írás. Véleményem szerint minden az egyensúly megtalálásán múlik, amire nagyon nehezen vagyunk képesek. Az ember szinte ösztönszerűen hajlik két irányba: a kalandra és a rendre. Szereti ha a dolgok kiszámíthatóak – márpedig ehhez rendszer kell, vagyis egyfajta struktúra, hierarchia. Ugyanakkor azt is szereti, ha ez a keret néha-néha tágul és biztonsággal ki lehet lépni belőle, feszegetni a határokat. Én úgy látom, a szervezett rend a keret, amiben a kaland mint életérzés megvalósulhat.
Eszembe jut az ószövetségi Izrael. A bírák korában laza törzsszövetség létezik, nincs szigorú hierarchia, mindenki azt tesz, amit jónak lát: a következményeket ismerjük. A dolog nem működik, a nép újra és újra elbukik, újra és újra leigázzák, aztán jön egy bíra és megszabadítja őket. Egyes történészek szerint Izrael maga jött rá, hogy ilyen szétesett formában nem lehet tartósan közösséget építeni, az ellenfelek előbb-utóbb felmorzsolják őket. Ezért aztán államszervezetbe, királyságba tömörülnek (a figyelmeztetés ellenére). A király uralkodik felettük, megszabja a feltételeket, irányítja a népet. Tudjuk, hogy hosszú távon ez se igazán vált be, a királyság kettészakadt.
Mi a megoldás? Nyilvánvaló, hogy az engedelmesség biblikus fogalom. Ahogy te is írod, a nyugati kultúra szétválasztotta a szeretetet az engedelmességtől. Az előzményekről viszont kár lenne elfeledkezni. Túl sok negatív tapasztalat után jutott el ide a mai ember, hogy ezt az álláspontot képviselje. Ennek oka pedig az, hogy az egyháztörténelem legnagyobb része másról sem szólt, mint egy acélkemény hierarchiáról, tekintélyről és hatalomról, ahol kötelező volt engedelmeskedni. Ez a szélsőséges helyzet juttatta oda a dolgokat, hogy az inga természetszerűen kileng a másik irányba: a túlzott függetlenség felé.
Ami persze, megint nem megoldás.
Egyetértünk.:)
Nagyjából egyetértek az írással, most csak egy kérdést ragadnék ki:
„Mennyivel élvezetesebb a munkahelyen a csapatmunka, mint a főnök kézivezérlése, nem?”
Semennyivel, ha a csapatot alkotó emberek közt nincs meg valamiféle összhang és kollektív felelősségvállalás. Hogy ez utóbbiak miként alakíthatóak ki, annak kitalálásával és oktatásával ma különféle emberek – akiket most nem szeretnék egy kalap alá véve „sarlatánoknak” titulálni, pedig érzek rá némi késztetést – kisebb vagyonokat keresnek.
A demokratikus munkaszervezés – saját munkakörnyezetemben tett megfigyeléseim alapján – nem csak hogy nem feltétlenül élvezetes, hanem az egyén számára kimondottan frusztráló is tud lenni, mindemellett ráadásul eredményességét tekintve akár egészen katasztrofális is lehet. írom ezt úgy, hogy lassan 5 éve egy elég jól működő, demokratikus (és az évek során egyre inkább azzá váló) munkamódszerre váltott (http://en.wikipedia.org/wiki/Agile_software_development) csapatban tevékenykedem a munkahelyemen és nem is szívesen térnék vissza én sem a klasszikus autokratikus főnök – beosztott modellre.
Egy munkahelyen elég gyorsan felmerülnek a felelősségi körök – rendszerint nem kevés problémával járó – kérdései. Ilyenkor bizony jó annak a beosztottnak, aki pontosan tudhatja, hogy mit várnak el tőle és – amennyiben mondjuk nem a szakmai előmenetelt vagy a magas jövedelmezést tekinti élete legfőbb céljának – egyértelmű lehet számára, hogy mit (és mennyit) kell teljesítenie, tisztességes és szorgalmas munkával a munkahelyén, anélkül, hogy az egész életét odaadná a munkáltatójának.
A gyakorlatban is elég hamar kiütköznek a csapatokkal a problémák: amíg csak arról van szó, hogy de jó, végre nem szól bele mindenbe a főnök, addig jó mókának tűnik ez a fajta „munkavégzés”. De ha valami nem klappol, akkor aztán jön a sunyítás, mert senki nem akarja úgymond más helyett elvinni a balhét. És ez érthető is: az a kolléga, aki tisztességesen és lelkiismeretesen végezte el a feladatait, miért tartsa a hátát 2-3 másik helyett, aki viszont csak ellébecolta az időt? Persze felvetődik a kérdés: ha emez látta, hogy a többiek nem dolgoznak rendesen, miért nem utasította őket rendre előbb? A válasz kézenfekvő: éppen mert nincs köztük formális, alá-fölé rendelt viszony. Nem érezte magát feljogosítva erre, ahogy nincs is rá formálisan feljogosítva.
A gyakorlatban azt látom, hogy ha van mondjuk egy idősebb ÉS szakmailag is nagy tudású ÉS emberi kvalitásait tekintve is példaértékű kolléga a csapatban, akkor annak nincs szüksége formális tekintélyre, mert van neki tekintélye pozíció nélkül is. Ez az ember rendreutasíthat másokat anélkül is, hogy amúgy felébe helyezné saját magát a kolléginak – vagy valaki más helyezné őt feléjük. Ilyen emberekből viszont valószínűleg sok helyen van hiány, így sokszor két rossz között lehet választani: formális tekintéllyel bíró főnök osztja le a lapokat a beosztottaknak (akik lázonganak, elégedetlenkednek, de kénytelen-kelletlen valahogy megcsinálják valahogy a munkát), vagy jön a „csapatmunka” és a vele – látszólag majdnem szükségszerűen -együttjáró anarchia, ami sehova véget nem értő veszekedésekbe, határidők bebukásába és előbb-utóbb kirúgásokba torkollik…
Szóval jó sok buktatója van ennek, még egy munkahelyen, 8-10 fős csapatokkal is, nem csak országok és társadalmak esetében.
A tőlem idézett mondatot eredetileg majdnem időzőjelek közé tettem, mert az aggályaidat én is osztom. Most már kitenném az idézőjelet.:) Különböző élethelyzetekben és viszonyokban (beleértve a munkahelyet) még formális tekintélyre is szükség van. A hierarchia nem mindig az ördögtől van, az anarchia viszont nagyon úgy tűnik, igen.
De jóóó 🙂 Köszönöm Ádám!
Minap a televízióban MsMester passióképeit elemezte Reisinger János, amikor elhangzott: „az emberiség sorsa a Gecsemáné kertben dőlt el”. Megdöbbentett, hát nem Betlehemben? vagy a nem a kereszten? vagy nem a harmadik napon? nem, amikor Jézus vért izzadva döntött és (szeretetből) engedelmeskedett. Nekem ez döbbenetes volt és megerősített abban, amit most megfogalmaztál. Akkor is, ha nem „trendi” – természetesen (ahogy Sytka is írta) az egészséges egyensúly megtalálásával ahogy fogalmazott a „kaland és a rend” között. Erre mi nem vagyunk képesek, a Szentháromság „hierarchiájában” az egyensúly és szeretet (agapé) megtalálásában a Szentléleknek (vezetésnek) van szerepe (nem engedelmeskednék önmagamtól a férjemnek, csak érdekből (eros), vagy érdektelenségből (philia)).
Nagyon óvatosan fogalmazol Ádám, pedig a Biblia alapján sokkal erősebb állítást is meg lehet fogalmazni szerintem. Egymás javának keresése, a kölcsönös engedelmesség a szeretet jele, és engedelmesség nélkül nincs szeretet sem:
”Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek. Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.”(1Jn5:2-4)
Az Istennel való kapcsolatban elsőre úgy gondolhatnánk, hogy az egy egyirányú engedelmesség, holott mind az Ószövetségben, amikor ilyenek hangzanak el több helyen is: ”minden sikerült neki amibe belekezdett, mert vele volt az Úr”, mind az Újszövetségben: ”ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem. Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat,”(Jn 14:14-15), kétirányú, kölcsönös engedelmességről van szó.
Nem tudom, hogy az a sokszor szeretetnek hívott valami, amiben nincs ott az engelmesség Isten felé és emberi szinten az micsoda, de valószínűleg nem szeretet.
A téma világi oldala is nagyon érdekes. A hierarchia csak eszköz, feladata a kontroll, ahogy Pál is írta (Róm13). Méghozzá a kontroll hatékonyabbá tétele. Ez könnyen belátható: Ha egy csoportban mindenkinek mindenkivel egyeztetnie kell egy feladat végrehajtásánál az egy sokkal komplexebb dolog, mint ha van egy vezető aki összefogja a csapatot és mindenkinek csak vele kell egyeztetnie (lsd. svgy). A hierarchia értelme a szervezési, irányítási költségek csökkentése, a hatékonyság. Igazából nem annyira lényeges, hogy milyen hierarchia működik egy tárasadalomban, hanem inkább az, hogy a kontroll mennyire terjed ki az emberek életére.
A nyugati kultúrában a kontroll rendkívül erős, szerintem sokkal erősebb, mint bármilyen más kultúrában valaha is volt. A tendencia pedig a kontroll további erősítése…
Örültem ennek a kis tanulmánynak, mert mai világunkban annyira idegenül hat az engedelmesség. Egyfajta szeretetről még szó van. Ez a szemlélet hatja át a világtól csupán három lépés távolságot tartó egyházat is. Ugyanakkor a szentírás hierarchikus berendezkedést fektet le mind az ó-, mint az újszövetségben. Ennek a hátulütőit egy hatalmas dolog háríthatja el. A szeretet. Ha szeretem azt, akinek engedelmeskedek, akkor nem rabszolgának érzem magam, hanem boldognak. De ennek a másik oldala is rendkívül hangsúlyos. Ha szeretem azt, akitől engedelmességet várok, akkor nem a diktátora leszek, hanem az a személy akitől biztonságot kap, és aki azokkal az adottságokkal rendelkezek, melyek által képes vagyok megvédeni. Ilyen király volt Dávid, ilyen Istenünk az Úr, ilyen férje akarok lenni a feleségemnek. Ha ez a szeretet hiányzik az egyházból, mi más marad számára, minthogy a Szentírás alapvetését félretéve a világi történelem demokratikus berendezkedésének hitvány kalászait legeléssze…
Nagyon szép ez a bejegyzés, köszönöm!
A blogolásról írt bejegyzésedre utalva: igen, erről is lehetne könyvet írni, de a bejegyzést olvasva nincs kidolgozatlanság-érzésem, szerintem nagyon lényegretörő. Ami egy erről szóló könyvben ezen felül lehetne, az már szinte csak kibontás, részletkérdések…
Az egyik ilyen izgalmas részletkérdés lehet az, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az engedelmesség és az egyetértés. A Szentháromságban ez a probléma nem merül fel – bár amennyire csak lehet, Jézus magára vette ezt is, amennyiben ösztönös emberi akarata nem tudott egyetérteni a kereszttel (hiszen az éppen az Elfogadhatatlan magára-vétele), azonben az emberi rendszerekben (és itt egyformán lehet szó munkahelyről, egyházról, családról), előfordul, hogy olyasmiben is engedelmeskednünk kell (illetve kérdés, hogy kell-e), amivel valóban nem értünk egyet, amit rossznak TARTUNK. Vigyázat!! Ne szögezzük le túl gyorsan, hogy ilyenkor nem kell, sőt nem szabad engedelmeskedni! – Természetesen, ha a lelkiismeretünkkel, erkölcsi érzékünkkkel súlyosan ütközik a kapott utasítás, akkor nem kell, sőt nem szabad. Fontos ezt leszögezni, és nagy szégyen, hogy az egyház története során is tanítottak erről mást… de mi a helyzet, ha például a főkököm egyes utasításaival szakmailag nem értek egyet (tehát nem csak nem tetszenek, hanem rossznak tartom)? Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy sok esetben a véleményemet ilyenkor félre kell tenni. Sok szervezet, például egy hadsereg teljesen működésképtelenné válna, ha mindenki csak akkor engedelmeskedne, ha száz százalékig egyetért! És egyházfegyelmi kérdésekre ez nem igaz? Saját dilemmáimra most nem térnék ki részletesen, túl sokat beszéltünk róla (én jelenleg nem tudom, hogy kinek, melyik egyháznak tartozom engedelmességgel – de azt azért tudom, hogy amíg oda tartozom, ahol vagyok, addig igenis elsősorban annak), de hadd említsem egy ismerősömet, aki vagy húsz hitben töltött év után konfirmált, noha ma sem tartja ezt igazán alapvető dolognak, és nem ért egyet azzal az egyházi szabállyal, miszerint elvileg csak konfirmáltak úrvacsorázhat(ná)nak.
Sytka kommentjéhez:
„Az ember szinte ösztönszerűen hajlik két irányba: a kalandra és a rendre.” Szerintem ez nagyon jó megfogalmazás. Vagy úgy is lehetne mondani: az otthonosságra és a szabadságra.
Talán túl gyakran félünk attól, hogy a kettőből csak az Isten rendje és otthonos szeretete méltó a keresztényhez, és a kaland és a szabadság a lázadással lenne egyenértékű, pedig aligha. (Éppenséggel az otthonosság és a biztonság akarása is lehet romlott a bűnös emberben. „Safe is Jesus”, oké, de azért nézzük meg, hogyan élte meg mondjuk Pál apostol ezt a biztonságot, a „jóléti kereszténység valóban ugyanazt érti ezalatt?…)
Persze EBBEN a világban az isteni szeretet nagy kalandja elválaszthatatlan a bűnnel való összeütközéstől. De a kaland mégse a bűnből SZÁRMAZIK, szerintem kaland, a megismerés, a szeretet, a dialógus, a ráhagyatkozás kalandja volt vagy lett volna a Paradicsomban is. Sőt, talán lehet mondani, hogy van a SZentháromságban is? (Vagy inkább tisztelettel megállva azt kellene mondani, hogy ami a véges teremtményi lét számára a kaland, az IS Isten belső életéből származik, hasonlóan pl. az imádsághoz? Vagy ezzel is túl sokat mondok?)
(Számomra, zenészként ez azt is jelenti, hogy tévedtem, amikor sokáig azt hittem, hogy a disszonancia a zenében mindig a bűn képe. Bár az igaz, hogy lehet véletlen: az európai zene a disszonancia-konszonancia, feszültség-oldás drámáját azért fokozhatta ilyen mélységekig, mert háttérként ott van mögötte a bűn és kegyelem bibliai drámája. DE akkor, ezek szerint, amikor a disszonancia inkább izgalmas, mint kellemetlen, akkor az a bűn iránt vonzódó bűnös természet megynilvánulása? Nem hiszem. Az, hogy az európai zene a konszonancia, a harmónia biztonságából kimerészkedik a disszonanciák vadonjába, keresztény füllel igenis az üdvtörténet nagy drámájának, a Másikkal való kapcsolat kimeríthetetlenségének, kiszámíthatatlanságának, a szabadságnak, végső soron a szeretetnek a képe is lehet…)
Nagyon eltértem a bejegyzéstől, de azért hozzáteszem: az engedelmesség is lehet kaland, szabadság…. ha valóban szeretet az alapja…
„az engedelmesség is lehet kaland, szabadság”
De mennyire!
Remek a blog és remek a cikk is!
Egy fogalommal szeretném csak bővíteni a blog és a hozzászólások elmés eszmefuttatását, mert hiányolom, és mert szerintem az egész végtére ezen múlik: bizalom.
Rendkívül aktuális és jó cikk, és a kommentek is hasonlóan!! Örömmel olvasgattam. Valaki nagyon fején találta a szöget, számomra a téma kulcsszavaként a „trendi” kifejezéssel. Igen, tényleg ezt kezdem tapasztalni, de még ne tudtam megfogalmazni ezt így, szóval nálunk evangéliumi keresztényeknél is kezd trendi lenni, hogy a szeretet mintha nem várná el az engedelmességet. Igen, nem trendi szembe úszni ezzel a nyugatias árral, de ezzel jutunk Jézus közelségébe, vagy ezzel maradunk az Ő nyomában.
Sziasztok!
Én úgy látom, hogy valójában nem a szeretet és az engedelmesség között van feszültség, hanem a kényszer és az önrendelkezés (szabad beleegyezés) között. Egy kapcsolatban, ha az egyik fél teljes mértékben kiszolgáltatott, kényszer hatására követi a másik által diktált szabályokat, nem beszélhetünk valódi engedelmességről, hiszen nem a bizalom és a szeretet az alapja. Ha az Istennel való kapcsolatra vetítjük, akkor ez a tékozló fiú bátyjának az engedelmessége lehet legfeljebb, egyfajta farizeusi „engedelmesség”.
Amikor Gábriel angyal megszólítja Máriát, Názáretben, nem kényszeren, hanem belátáson és bizalmon alapuló engedelmességet vár Isten felé. Meg is kapja, Mária „az Úr szolgálólánya”-ként mutatkozik be. Viszont ezzel nem mond-e ellent az „előre megírt nemi szerepek” dogmájának? Nem kellett volna-e előbb a vőlegényét megkérdeznie, hogy mit szól a dologhoz? Vagy a szüleitől (konkrétan az apjától) engedélyt kérnie, mielőtt így elköteleződik? Úgy tűnik, maga Isten jónak látta, hogy Józsefet kész tények elé állítsák, ahogyan Máté evangéliumában olvashatjuk, hogy már látszott jegyese terhessége, amikor álmot látott.Mégis van Józsefnek is választása. Én úgy látom, hogy ebben a történetben mindketten szabadok arra, hogy engedjenek Istennek, és ő maga segít nekik ebben, azzal, hogy kijelenti a szándékait.