Az előbbi bejegyzésem a kézfogásról szólt, ebben az ölelésről szeretnék néhány gondolatot megosztani. Az ölelés bizonyos kultúrákban a kézfogás szinonimája, nálunk, magyaroknál az ölelés a kézfogásnál jelentőségteljesebb, bensőségesebb, melegebb mozdulat. Bár Z. D. Gurevitch szociológus a kézfogást kisölelésnek is nevezi, a magyar kultúrában az ölelés bizalmasabb közeledési forma, mint a kézfogás. A kézfogás is megtelhet mély jelentőséggel (lehet például a megbékélés jele), de kevésbé érződik benne elköteleződés, mint az ölelésben. Az ölelés egymásba fonódás, egész testünkkel – de legalábbis két karunkkal és felső testünkkel – részt veszünk benne, ami nem igaz a kézfogásra. A kézfogással kinyúlok a másik irányába, hogy a köztünk lévő semleges térben találkozzunk, az öleléssel önmagamban készítek helyet a másik számára, és ő is magában nyit rést a számomra. A kétféle kapcsolódás közül ezért az a radikálisabb lépés a másik felé, amit az ölelés fejez ki.

Az ölelés lélektanáról Miroslav Volf horvát protestáns teológus írta le megfigyeléseit Ölelés és kirekesztés (Harmat, 2001) című politikai-teológiai tanulmányában. Az ölelés drámájáról szóló fejezetben Volf felvázolja az ölelés fenomenológiáját. Volf szerint az „ölelés mozdulata négy szerkezeti elemből, a karok kitárásából, várakozásból, a karok bezárásából és újbóli kitárásából áll” (158). Ahhoz, hogy tényleg ölelésről beszélhessünk, egyik sem hiányozhat – állítja Volf –, „és mindnek töretlen egymásutánban kell következnie; ha az első kettőnél (a karok kitárása és a várakozás) megállunk, nem lesz ölelés; ha a harmadiknál állunk meg (a karok bezárása), a szeretet aktusát az elnyomás aktusává, paradox módon kirekesztéssé ferdítjük” (158).

Az ölelés első eleme Volf szerint tehát a karok kitárása. Ez a másik ember utáni vágy kifejezése, és egyben annak jelzése, hogy elégedetlenek vagyunk önmagunkba zárt identitásunkkal. „Nem akarok egymagam lenni, azt akarom, hogy a másik része legyen annak, aki vagyok, én pedig része akarok lenni a másiknak.” (158) A másik felé kitárt kar „a másik hiányában érzett fájdalomra, illetve a másik várt jelenléte miatt megelőlegezett örömre utal” (158). A karok kitárásával egyrészt hátrébb húzódunk önmagunkba, hogy helyet teremtsünk magunkban a másiknak, másrészt elmozdulunk önmagunkból a másik irányába, hogy belépjünk az ő kitárt karjai által felénk megnyíló résbe. A meghívással egyidőben kopogtatunk a másik ajtaján, hogy miközben ő belép hozzánk, mi is beléphessünk őhozzá.

Az ölelés második eleme a várakozás. Volf hangsúlyozza, hogy a másik befogadására irányuló mozdulat megáll a másik határánál és felfüggeszti a mozdulatot, amíg a másik részéről egyértelmű utalás nem jön, hogy az ölelést ő is akarja. Az ölelést kezdeményező vágy nem lehet támadás, és nem lehet tiszteletlen fürkészés sem. Megengedi, hogy a másik ne akarjon megnyílni, nem tolakodik be a másik énjének terébe erőnek erejével. „A másik irányában kitárt kar megállított mozdulatának természetesen megvan a maga sajátos ereje” – állítja Volf. „A várakozó én képes a másikat a maga irányában mozdítani, de ez az ereje a jelzett vágyból, a megteremtett helyből és az én megnyitott határából fakad, nem pedig abból az erőből, amely a másik határait átszakítja, és kikényszeríti a vágy teljesülését. Nem lehet a másikat ölelésre kényszeríteni vagy manipulálni. Ha bekövetkezik az ölelés, ez csak azért van, mert a másik éppúgy vágyik az énre, miként az én a másikra. Ez különbözteti meg az ölelést a másik elragadásától és hatalmunkban tartásától.” (159-160)

Az ölelés harmadik eleme a karok bezárulása. Ez viszonosság nélkül elképzelhetetlen, az öleléshez két pár kéz kell. Egy pár kéz vagy nem tud ölelni (ha tiszteletben tartja a másikat), vagy csak elragadni képes a másikat (amennyiben nem tartja tiszteletben őt). Volf hangsúlyozza, hogy a másik terébe való kölcsönös és tiszteletteljes belépéskor finom érintésre van szükség. „Karomat nem fonhatom túlságosan szorosan a másik köré, mert akkor összeroppantom, asszimilálom őt, s ily módon a kirekesztés burkolt hatalmi aktusát hajtom végre rajta” (160). „Ehhez hasonlóan tulajdon énem határaira is vigyáznom kell, ellenállást kell tanúsítanom, máskülönben az önmegtagadás pusztító aktusát hajtom végre. A folyamat közben az én egyetlen pillanatra sem tagadhatja meg magát vagy a másikat.” (160) Volf ezzel kapcsolatban arról is beszél, hogy a másik különbözőségének elfogadásához nem a másik megértésére van szükség, hanem „a másik meg nem értésére való szokatlan képesség elsajátítására” (160). Valódi ölelés akkor lehetséges, ha a másikat valóban másiknak tudom elfogadni, és elismerem, hogy ő nem érthető az énem tulajdon keretein belül.

A negyedik elem a karok ismételt kitárulása. „Ölelésben a testeket nem összeheggesztett határuk, hanem egymás köré font karjuk tartja össze.” (161) Ezeknek a karoknak meg kell újból nyílniuk, hogy a két én ne olvadjon fel a mi kollektivitásában, ami Volf szerint a totalitárius rendszerek sajátja. El kell engedni a másikat, hogy megmaradhasson mindkét énnek „a másik jelenlétének nyomaitól meggazdagodott azonossága” (162). Az ölelésben benne van a másikkal való egyezkedés, de a különbözőségek közötti egyezkedés az ölelésben soha nem vezet teljes egyezségre, a másik mindig más marad. A karok ismételt kitárulása ugyanakkor előkészíti az egyezkedés folytatását. „Egy ölelés vége bizonyos értelemben már egy másik ölelés kezdetét jelenti, még ha mindkét én egy darabig elmegy is a maga útjára.” (162) Az ölelés véget ér, de éppen ez teszi lehetővé, hogy az énnek a másik irányába való mozgása folytatódhasson és soha ne érjen véget. „Ez a mozgás körkörös; az én és a másik akciói és reakciói meghatározzák egymást, értelmet és lendületet adnak a mozgásnak.” (162)

Talán nem véletlen, hogy a horvát Miroslav Volf ezeket a gondolatait a délszláv háború idején fogalmazta meg. Az ölelés fenomenológiájának megértésére valószínűleg a megbocsátás és az ellenség szeretetének parancsa miatt van a legégetőbb szükségünk.