Dan Brownnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az újszövetségi kánon kialakulásának története izgalmas modern témává vált. Az alternatív Jézus-sztorik iránti óriási érdeklődést jelzi a Jézus feleségéről szóló szövegtöredék gyors tündöklése és bukása. Bart Ehrman (a kereszténységnek dérrel-dúrral hátat fordító szövegkritikus) sem tudta volna végighaknizni Amerika egyetemeit, ha a Da Vinci-kód nem ágyazott volna meg a közvéleményben annak a gondolatnak, hogy Jézus valódi története az Újszövetség nevű gyűjtemény könyvein kívül található. Dan Brown népszerű krimije óta tömegek gondolják, hogy az újszövetségi kánon összeállítása egyszerű hatalmi kérdés volt. Ami persze azonnal gyanússá is teszi a gyűjteményt.
A dolog furcsa iróniája pedig az, hogy ez nem is áll nagyon távol attól a római katolikus állásponttól, hogy a bibliai kánon határainak meghúzása az Egyház döntése volt. Természetesen jelentős eltérések vannak Dan Brown slampos és tökéletesen téves történeti rekonstrukciója, Bart Ehrman szakmailag igényesebb, bár szintén erősen vitatható állításai, valamint a római katolikus teológiai paradigma között. A legnyilvánvalóbb különbség az, hogy míg Brown és Ehrman megkérdőjelezik az újszövetségi Jézus történetiségét, és az alternatív „evangéliumokat” az Újszövetség szintjére emelik, a katolikus felfogás egyedül az újszövetségi Jézus-képet tartja igaznak és történetileg megbízhatónak. Egy dolog azonban közös a három álláspontban: a kánon meghatározását – vagyis hogy mely könyvek tartozzanak az Újszövetséghez – végső soron az Egyház hatalmi döntésének tekintik. Ezt a kiindulópontot csak a protestánsok vitatják.
A kereszténység alapjaival kapcsolatos régi és új viták tehát egyaránt a kánon kialakulása körül sűrűsödnek össze és válnak rendkívül élessé. Ez teszi számomra is izgalmassá ezt a témát. A mostani bejegyzést pedig azért írom, hogy bevezessek egy cikksorozatot, amit a következő egy-két hétre szánok. A cikkek az újszövetségi kánonról fognak szólni, és összefoglalásai lesznek egy négyrészes előadássorozatnak, melyet Michael J. Kruger tartott az észak-karolinai Reformed Theological Seminary hallgatósága előtt. Ezt a sorozatot még a bibliai kánonról szóló új könyve megjelenése előtt mondta el, de az előadásokba már a könyv téziseit is belefoglalta. Canon Revisited (Crossway, 2012) című monográfiája idén jött ki, és már most sokan mondják róla, hogy a következő évtizedek megkerülhetetlen tankönyve lesz. Michael Krugerre tehát érdemes odafigyelni.
Eddig egyébként három könyvet találtam különösen hasznosnak a kánon kialakulásával kapcsolatban. Az egyik F. F. Bruce The Canon of Scriptures c. tanulmánya, mely rendkívül alapos történeti áttekintést ad a bibliai kánon kialakulásáról. A másik kettő Herman Ridderbos Redemptive History and the New Testament Scriptures és John Wenham Christ and the Bible c. könyvei, melyek inkább a kánon kialakulásának teológiai magyarázatát adják. A három könyv mellé érkezett most Michael Kruger könyve, melyet az első adandó alkalommal szeretnék majd végigolvasni. A recenziók alapján úgy tűnik, a könyv nem okozott csalódást azoknak, akik a téma igényes és újszerű feldolgozását várták tőle.
A Canon Revisited nincs még a kezemben, de letöltöttem az amerikai teológus előadásait a netről, végighallgattam őket, és kijegyzeteltem Kruger legfontosabb érveit. A következő néhány blogbejegyzésben ezeket az érveket szeretném ismertetni.
Nehéz kérdés – ha nem is a kanonizációval, de az evangéliumok hagyományozásával épp mostanság foglalkoztam. Neked nyilván nem kell bemutatni a formakritikai iskola látásmódját, amit én a magam részéről (legalábbis Bultmann és társai tolmácsolásában) elég szélsőségesnek érzek, ugyanakkor teljesen elvetni sem tudom. Miért? Mert vannak jogos felvetéseik.
Ugyanis nem csak az a kérdés, hogy a már leírt és olvasott evangéliumokat hogyan és kik „emelték” kanonikus magasságokba. Hanem az is, hogy a leírás pillanatáig a szöveg mennyire megbízhatóan hagyományozódott? Az ugyanis kétségtelen – hívő emberként sem vitathatjuk -, hogy nem elfogulatlan emberek szájhagyományairól van szó, akik objektív történelmet akartak írni, hanem olyan személyekről, akik érdekeltek voltak abban, hogy Jézusról pozitív képet adjanak. Persze ettől ez még azt sem jelenti, hogy hazudtak volna (szerintem nem), viszont egyes jelek arra mutatnak, hogy saját érdekeiknek megfelelően alakíthatták a szöveget.
Az evangéliumok mögött szerzők szándékai lapulnak, az anyagba saját látásaikat és elvárásaikat is belevitték. Kérdés tehát, hogy eleve milyen anyagok kerültek a kanonizálási folyamatba? Ezzel is foglakozik a sorozatod? Ha nem, a véleményedre akkor is kíváncsi volnék. 🙂
Szia Sytka!
Jól látod, itt két külön kérdésről van szó. Én a kánonról fogok írni, de a te kérdésed is nagyon fontos. Íme néhány hevenyészett gondolat az általad felvetett témáról:
1. Az elmúlt évtizedekben Iain Provan, Phil Long, Tremper Longman, Jack Collins és mások sokat írtak arról, hogy a historiográfia egyszerre tudomány és művészet. A történetíró mindig portrét rajzol, nem fényképet készít. Az elbeszélő már az anyag kiválogatásával is befolyásolja az események értelmezését, és nyíltan szeretne meggyőzni bennünket az események jelentőségéről is.
2. Nincs olyan ókori történeti beszámoló, mely ne lenne ideológiailag vezérelt, és ezt a szerzők nem is tartották volna kívánatosnak. Egyáltalán nem próbálták azt elhitetni magukról (modern kollégáikkal ellentétben), hogy mentesek lennének saját előfeltevéseiktől, világlátásuktól, az eseményekkel kapcsolatos érzelmei reakcióiktól. Ez nyilván igaz az evangélistákra is. Beszámolóik igazságértékét ideológiai elkötelezettségük nem rontja, sőt, a nyilvánvaló személyes bevonódásuk éppen erősíti a tanúskodásuk hitelességét.
3. Modern (vagy talán inkább posztmodern) jelenség az, hogy a történetírók nem akarnak moralizálni. A régiek számára a történetek elmesélése és a morális üzenet közötti kapcsolat teljesen természetes volt. (Mi más lenne a történet elmesélésének a célja?!)
4. Bultmann formakritikája valóban felkavaró, radikális és szélsőséges. Bultmann óta azonban sok víz lefolyt már a Dunán, és kisebb „forradalmak” is lezajlottak a bibliakritika területén. Az egyik ilyen „forradalom” az irodalomkritikai megközelítés elképesztő sikere, mely szinte kimúlásra késztette a történeti-kritikai módszert. Gerhard Maier 1974-ben már meg is írta A történeti-kritikai módszer vége c. könyvét (Harmat), pedig a folyamat igazán csak akkor kezdődött. Az elmúlt évtizedek tendenciája egyértelműen a Bultmanntól való villámgyors távolodás volt. (Ha nem olvastad volna, ajánlom az Eta Linnemannról szóló cikkemet is.)
5. Manapság a két legnépszerűbb és legelfogadottabb megoldás az evangéliumok hagyományanyagának történetére 1) az ún. kétforrás-elmélet, mely Márkot és a Q-t tekinti a szinoptikusok két fő forrásának, és 2) a szájhagyomány-elmélet, mely B. Gerhardsson és R. Riesner nevéhez kötődik. Az utóbbi szerint Jézus a zsinagógai tanítókhoz hasonlóan folyamatos ismétlés útján szinte az apostolok fejébe verte a tanításait, ezért később könnyen fel tudták eleveníteni azokat (a történeti szállal együtt), mikor megírták visszaemlékezéseiket. Ez lehet Riesner szerint a szinoptikus evangéliumok közötti (időnként szó szerinti, máskor lényegi) hasonlóságok oka is.
6. Ajánlom még Richard Bauckham Jesus and the Eyewitnesses c. könyvét, mely az elmúlt évek egyik legfontosabb tanulmánya az evangéliumi beszámolók hiteles tanúbizonyság-jellegéről. Bauckham szerint jó okunk van azt hinni, hogy az evangéliumok szemtanú-beszámolók, nem pedig hagyományfoszlányokból az egyház által feltupírozott mesék, ahogy Bultmann gondolta.
Sok gondolat van még bennem, de most elsőre talán ez is elég.
Üdv:
Ádám
Nagyon jó és fontos téma. Ajánlom ezt a táblázatot, ami összefoglalja a korai egyházatyák viszonyulását a mai kanonikus, illetve apokrifnak tekintett könyvekhez: http://ntcanon.org/table.shtml.
„Ez nyilván igaz az evangélistákra is. Beszámolóik igazságértékét ideológiai elkötelezettségük nem rontja, sőt, a nyilvánvaló személyes bevonódásuk éppen erősíti a tanúskodásuk hitelességét.”
Ez tetszik. Mai is így van ez, élő személy, élő bizonyságtétele, ami nem mentes az érzelmektől, természetesen. Ez is hitelesíti.
Üdvözlöm a szándékod. Régóta érdekel a téma. Sajnos nem olvasok angolul, így csak magyar források jöhetnek nálam számításba.
„Beszámolóik igazságértékét ideológiai elkötelezettségük nem rontja, sőt, a nyilvánvaló személyes bevonódásuk éppen erősíti a tanúskodásuk hitelességét.”
Igen, ez az érv többször is visszaköszönt olvasmányaim során, de kétélű fegyvernek gondolom. Illetve azt látom, ízlés szerint használjuk. Ha éppen arra van szükség, hogy valamiben az álláspontunkat erősítsük, akkor az elfogult tanúk hitelesek, sőt egyenesen kívánatos is, hogy elfogultak legyen. Más esetben viszont pont azért utasítjuk vissza a kritikát, mert az illetőt elfogultnak tartjuk, aki eleve határozott nézőpontból közelít hozzánk…
Mondok egy példát, legyen ez Pilátus személye. Több teológus kiemeli (később majd megadom a forrást, most nincs lehetőségem), hogy János felfogásában Pilátus majdhogynem egy vívódó, Jézus felé szinte már pozitív attitűddel rendelkező karakterként jelenik meg. Ezt azután többen megérezték és meg is indította a gyengébb idegzetűek fantáziáját. ;-). Egyesek János teológiai koncepciója miatt továbbgondolták a dolgot és majdhogynem hőst faragtak Pilátusból. (Persze erre mondhatjuk – valahol teljesen jogosan -, hogy erről nem János tehet, ám ugyanígy el kell ismernünk, „a bogarat” ő ültette a fülükbe, nem?). Noha Jánoson kívül minden korabeli történelmi forrásból egyértelmű, hogy Pilátus egyáltalán nem szimpatizált a zsidókkal, többször is durván megsértette őket – egyáltalán nem volt egy jó ember.
A példám talán nem tökéletes, de nagyjából ilyesmire gondolok. Őszinte kíváncsiság vezérel, hogy vajon hol lehet meghúzni a határt az elfogult szemtanúk nem objektív leírása és a szikár tények között? Mennyire baj előbbi, mennyire elérhető utóbbi? Még egyszer: én hitelesnek tartom az evangélisták leírásait, de azt is látom, hogy az általuk bemutatott kép sajátos szemüveglencsén keresztül látható, amit érdekek vezéreltek.
Bocs, nem akarom elvinni a témádat, mert te itt és most másról szeretnél írni, ami egyébként nagyon is érdekel. Elnézést ezért a kanyarért és köszönöm a fenti hat pontodat – utánanézek az ajánlataidnak!
„Őszinte kíváncsiság vezérel, hogy vajon hol lehet meghúzni a határt az elfogult szemtanúk nem objektív leírása és a szikár tények között?”
Szerintem nincs ilyen határ.
„Szerintem nincs ilyen határ.”
Szerintem van. Az meglehet, hogy egzakt és határozott vonalat nem mindig lehet húzni (főleg egy olyan dologban, ami időben már ennyire messze áll tőlünk). De ha egyáltalán nem lehetne semmiféle különbséget tenni az elfogult vélemény és a valóságos tények között, akkor ez a hitelesség végét jelentené és lehetetlenné válna bármilyen kutatást végezni. Mert akkor úgy is kideríthetetlen mi történt.
Azért nincs mert a korai szemtanuk nem elfogultak voltak, hanem szerették, imádták az Urat. És ami történt: tény. Nem vonhatod ki magad, ha megérint az Úr szerelme. És nem elfogult leszel, hanem elkötelezett. Amúgy nem elég kutatni, hinni kell.
Ne hagyjuk ki Istent a játékból. Nyilván volt ráhatása, hogy mi kerüljön az Újszövetségbe.
Az idők jelei láthatók, nevezetesen, hogy egy központi globális hatalom kialakítása felé halad a világ. Amely hatalom nem komálja a kereszténységet. Egyik stratégiájuk, hogy belülről bomlasszák az egyházat. Ennek egy eszköze, ha kétséget ébresztenek a Biblia, Újszövetség írásaival kapcsolatban és megoltják az emberek hitét, „kritikai” elemzés örve alatt.
Természetesen nem gondolom, hogy Ádám vagy Sytka közéjük tartozna :). Csak figyelmeztetni szeretnék, hogy nem szabad felülni az Ellenségnek!!! Bízzunk Istenben, hogy tudta érvényesíteni akaratát abban az igen fontos kérdésben, hogy mi kerüljön az Újszöv.be.
Nem menteni akarom Ehrmant, de ő határozottan kiáll amellett, hogy Jézus életéről a leghitelesebb forrásaink a kanonikus evangéliumok, és a kopt szövegek legfeljebb a 3-5. századi gnoszticizmusról árulkodnak, nem Jézusról. Az egyetemek gyakran törököt fogtak vele, amikor meghívták haknizni, mint a gyömrői önkormányzat, amikor meghívta Romsicsot. 🙂 (Persze a korai kereszténység plurális voltát — és a kánont mint politikai indíttatású döntést — főként a gnosztikus és egyéb iratok sokféleségéből vezeti le, de legalább a történeti Jézus kutatásába nem vonja be ezeket a szövegeket, mint más újszövetséges celebek, pl. Pagels.) A köz persze ilyen distinkciókra nem képes, amire a kiadók és szerzők rá is játszanak. A tényleges tartalom és a reklámkörítés pl. a National Geographic 2006-os Júdás-könyveinél is nagyon elütött egymástól (a magyar kiadásokat én szerkesztettem a Geographiának): általában mértékadó és visszafogott tanulmányok belül; világrengető frázisok kívül.
Más: csak közvetve, de kötődik a kánon kérdéséhez, ezért ha lehetek olyan szerénytelen, hogy saját írásomat ajánljam: a BBC History most megjelent, decemberi számában Vermes Géza Jézus-ábrázolása kapcsán néhány sorban bírálom az Ehrmanra és Vermesre is jellemző sommás ítéletalkotást.
Köszönet a témafelvetésért és az alapos ismertetésekért, Ádám!
Szia, Sytka: Pilátus vívódása egy jellemző példa arra, hogy Ehrmannak feltűnik valami, de nem vizsgálja meg alaposan a problémát. Nem vitatom, hogy Jánosnál más a koncepciós per dramaturgiája, de nekem egyáltalán nem egyértelmű, hogy Pilátust akarja menteni, és a zsidókat jobban bemártani. Mi van, ha János számára magának a tárgyalásnak mint topikus jelenetnek így kellett folynia? Nézd meg a vakon született ember gyógyítása utáni koncepciós pert (9. fej.): az is több felvonásos, a szereplők ki-be mozognak, mint később Jézus perénél Pilátus, amiből Ehrman messzemenő következtetésekre jut. Ehrman nem számol azzal, hogy a szerzők irodalmi formákkal is élhettek, akár politikai agenda nélkül is; inkább abból a literalista kereszténységből indul ki, amit fiatalon megismert, és aminek a karikatúráját azóta is bírálja mint történész. A Biblia nem akar történelemkönyv lenni, legalábbis nem úgy, ahogy egyaránt a fundamentalista hívők és Ehrman szerint is az akar lenni. János nem jegyzőkönyvet adott, hanem azért írt, hogy „higgyetek az Isten Fiának nevében” — és nálam elérte a célját.
Kedves László, én nem Erhmanból indultam ki Pilátus jánosi megjelenítése kapcsán. Tőle függetlenül is feltűnően más János dramaturgiája, ami mögött persze teológiai koncepció rejlik. Lohfink szerintem helyesen érvel amellett, hogy János evangéliuma Jézus királyi és isteni természetét akarja kidomborítani (hogy miért gondolja ezt, kifejtem bővebben, ha van rá igény, csak nem akarom Ádám blogját összepiszkítani :-)). Sajnos sehol nem találom a forrást (pedig a napokban olvastam), amely említi, hogy János szövege miatt egyesek majdhogynem hőst faragtak Pilátusból – noha történelmi tény, hogy rosszindulatú és elutasító volt.
Egyébként talán ez is az egyik oka annak, hogy négy evangéliumi leírásunk van: együtt adnak ki olyan képet, ami teljesebbé és objektívebbé teszi az egyes szerzők szubjektív megállapításait.
Kedves Sytka, a kopt egyház szentként tiszteli Pilatust és feleségét, a megtérésükről szóló szír apokrifok alapján — lehet, hogy erről olvastál. Grüll Tibor Pilatus-életrajza egy fejezetet szentel a helytartó „utóéletének”, és ezeket az apokrifokat is közli magyar fordításban (de igazad van, ez a téma már tényleg távol visz Ádám blogjától).
Sytka!
Azt hiszem, értem a felvetésedet, de egy kicsit én is kényelmetlenül érzem magam, amikor a határ fogalmával próbálom megragadni a megbízható és a megbízhatatlan történetírás közti különbséget. Talán fontosabb a történeti referencialitásra való igény és az ideológiai/morális/pedagógiai szándék közötti összhang. A Da-Vinci-kód történeti referencialitás szempontjából például azért értékelhetetlen, mert ugyan történeti igénnyel lép fel, de ez egyrészt könnyen cáfolható, másrészt közben a fikció-jelleg viszont teljesen egyértelmű. A Quo Vadis nem szenved ettől a problémától, mert bár nem biztos, hogy Néró vagy Petronius pont olyan volt, amilyennek Sienkievicz ábrázolja őket, az író nem is tart igényt erre a pontosságra.
Az evangélisták esetében hallatlanul fontos, hogy szemtanúkként (vagy szemtanúk beszámolóit összegyűjtő személyként) léptek fel, mégpedig úgy, mint akik hiszik, hogy az általuk megismert események jelentősége óriási. Az a meggyőző szenvedély, ami az írásaikből átjön, az ő esetükben erősíti a sztori hitelességét, mert az evangéliumok műfaja (hitre buzdító szemtanú-beszámoló) és tárgya (a Messiás Jézus, akit megismertek) harmóniában áll egymással. Az, hogy a meggyőzés szándéka befolyásolta az anyag szelektálását és tudatos szerkesztését semmi mást nem jelent, mint azt, hogy tudtak hatékonyan kommunikálni. Ami a szolgálataikat nézve (minimum rendszeres igehirdetők voltak) el is várható tőlük. És ha igaz, hogy a feltámadt Jézus személyesen hatalmazta fel őket arra, hogy tanúi legyenek, pontosan olyasmire számíthatunk, mint amivel az evangéliumokban találkozunk. A hűvös távolságtartás az apostolok esetében nem illene a történet tárgyához.
Kedves Benke László!
Köszönöm a hozzászólást. William Lane Craig mondta Bart Ehrmanról, hogy olyan, mintha két Bart Ehrman lenne. Az egyik a „népszerű előadó” Ehrman, aki időnként elég meredek dolgokat állít, a másik a „tudós” Ehrman, aki visszafogottabban nyilatkozik és óvatosabban von le következtetéseket. Nekem is ez a benyomásom. Valószínűleg igazad van, amikor azt mondod, hogy Ehrman „határozottan kiáll amellett, hogy Jézus életéről a leghitelesebb forrásaink a kanonikus evangéliumok”, de ez a „tudós” Ehrman. Közben a „népszerű előadó” Ehrman olyannyira relativizálja az újszövetségi kéziratok tekintélyét, hogy a hallgatók számára gyakorlatilag nincs jelentősége a „tudós” Ehrman „határozott kiállásának”. Ebből a szempontból Pagels nézetei talán átláthatóbbak és kezelhetőbbek.
Érdekelne a BBC History-s cikked. Le lehet valahonnan tölteni?
Kedves Ádám, köszönöm szépen az érdeklődést és a tanulságos választ. Úgy látom, nem lehet a kiadó honlapjáról letölteni, viszont a nagyobb újságosoknál kapható.
Ha nem is állandó rendszerességgel, de szoktam olvasgatni a Historyt, úgyhogy beszerezlek. 🙂
A kopt egyház jó példa – nem rájuk gondoltam, de végülis teljesen jól kifejezik a lényeget. Adott tehát az idealizált és a valóságos Pilátus. A kettőt igenis el lehet és el is kell választani egymástól.
Ádámnak igaza van abban, hogy a hűvös távolságtartás nem illene a tárgyhoz az apostolok esetében. Beszéljünk bármilyen vehemensen az objektivitásról, be kell ismernünk, ha a halálból visszatért, feltámadt Krisztussal szemtől-szemben találkoznánk, valószínűleg mi sem jegyzőkönyv-szerűen dokumentálnánk az eseményeket. Ilyen pillanatban teljesen életszerűtlen hideg tudósítást elvárni – vagyis teljesen természetes, hogy a leírásokat áthatják a leírók érzelmei és szubjektív meglátásai. Maradjunk ennyiben. 🙂