Egy korábbi bejegyzésben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a Biblia vajon Isten szava-e, egy másik bejegyzésben pedig azt a kérdést feszegettem, hogy a Biblia mindig igazat mond-e. Az első kérdésre egyértelmű igen volt a válaszom: a Bibliát Isten lehelte ki, ezért az emberi szerzőkön keresztül ő maga szól hozzánk. A második kérdéssel kapcsolatban azt hangsúlyoztam, hogy a Biblia igazat mond, amikor állít valamit, de a Biblia igazságigénye mindig ott van, ahol a szerző és az olvasók közötti valódi kommunikáció zajlik, ez pedig a szöveg és a kánon szintje. Innen szeretnék most továbbmenni. Ebben és a következő bejegyzésben két dolgot fogok az eddigiekhez hozzátenni: 1. a Biblia szövegének igazságigénye nem a szöveg formai igazsága, hanem a kommunikációban betöltött szerepe; 2. a Bibliában az emberi kommunikáció elsősorban a szöveg szintjén, az isteni kommunikáció viszont a szöveg és a kánon szintjén valósul meg.
A Biblia állításai kommunikációs helyzetekben kommunikációs szándékkal születtek. Fontos ezt leszögezni, mert bizonyos keresztény körökben elterjedt bibliaolvasási szokások időnként teljesen figyelmen kívül hagyják ezt az egyébként kézenfekvő szempontot. Sok keresztény számára a Biblia nem más, mint igeversek gyűjteménye, melyeket szükség szerint közvetlenül alkalmazhatunk az éppen aktuális élethelyzetünkben. A régi Károli fordítás tipográfiája akaratlanul is elősegítette ezt a gyakorlatot azzal a hibás döntéssel, hogy a szöveget különálló versekre tördelte, melyek alatt közvetlenül szerepelnek a hivatkozások. A pietista (és karizmatikus) kegyesség akaratlanul is tovább rontotta a helyzetet, amikor a napi csendességben a Biblia egzisztenciális olvasását sürgette. A szöveg személyes alkalmazása szerintem is nagyon fontos, a pietista igeolvasási gyakorlat az előző jelenséggel összekapcsolódva azonban még inkább leválasztotta az egyes mondatokat a szöveg kommunikációs kontextusáról. Ebből két különböző, lényegét tekintve mégis hasonló tendencia alakult ki.
Az egyik tendencia az lett, hogy a szöveg jelentését sokan a mondat formai igazságában, nem pedig a kommunikációban betöltött szerepében látták. Azt vizsgálták, hogy mit jelent a mondat a morfológia és a szintaxis szintjén, nem azt, hogy maga a szerző mit akart elérni a közlés által. Ez a tendencia főleg a fundamentalizmusra jellemző, mely gyakran a Biblia „betű szerinti” igazságáról beszél. A másik tendenciával – ahogy említettem – pietista és karizmatikus körökben találkozunk. Komoly, istenfélő hívők a Bibliát úgy szeretnék olvasni (nagyon helyesen egyébként!), hogy az megszólítsa őket, de türelmetlenségükben elkövetik azt a hibát, hogy a szöveg jelentését a mondat egzisztenciális megtapasztalásával azonosítják, és a jelentés így akár teljesen el is szakadhat a szerző eredeti szándékától. Egyedül az számít, hogy az ige hogyan szólítja meg őket (karizmatikus terminológiában: a rhéma), vagyis hogy mit jelent az igevers számukra, nem az, hogy mi volt eredetileg a szerző kommunikációs szándéka.
A két tendenciában az a közös, hogy egyik sem foglalkozik a szerző kommunikációs céljával. Mindkét esetben elfelejtik, hogy normális emberi kommunikációban egy közlés jelentése a szerzői szándékban, nem a szöveg formai igazságában vagy az olvasóra gyakorolt hatásában van. Egy szöveg esetében a kommunikáció a szerző szándéka szerinti megnyilatkozás. Minden állampolgár tudja például, hogy egy törvény a törvényalkotó szándékát tükrözi, nem a jogalkalmazó kívánságait. Minden munkavállaló tisztában van azzal, hogy a főnök emailben adott utasítása azt jelenti, amit a főnök általa közölni akar, nem azt, amit az alkalmazott ért alatta. A Biblia esetében is igaz ez az egyszerű tény. A szavak morfológiája és a mondatok szintaxisa mindenképpen figyelmet igényel, ahogy az is rendkívül fontos, hogy a szöveggel egzisztenciális értelemben is találkozzunk. A fundamentalista és a pietista olvasat azért félrevezető mégis, mert mindkettő figyelmen kívül hagyja, hogy a Biblia szövege a bibliai szerzők valódi kommunikációs helyzetben való valódi kommunikációja, valódi kommunikációs szándékkal.
A kommunikáció alapvetően cselekvés, ezért a szöveg nem más, mint a szerző szavak általi cselekedetének eszköze. Ennek a fontosságára néhány évtizeddel ezelőtt a John L. Austin és John R. Searle nevéhez fűződő beszédaktus-elmélet hívta fel nyelvészek figyelmét. Meggyőződésem, hogy az a néhány egyszerű igazság, amit az elmélet megvilágít, ugyanolyan forradalmi jelentőségű lehet a bibliaértelmezés tudománya számára, mint amilyen a nyelvészet számára volt. A beszédaktus-elmélet egyszerű összefüggésekre mutat rá, melyeket az emberek ösztönösen tudnak, a szent szövegek értelmezésekor mégis könnyen elfelejtenek. A beszédaktus-elmélet a szöveg kommunikációs szerepét a szerző és az olvasók közötti háromdimenziós kommunikációs térben látja. A kommunikációs szituációban a szöveg igazságigénye is új megvilágításba kerül.
A szöveg kommunikációs térbe való elhelyezése úgy teszi át a hangsúlyt a szöveg formai igazságáról és az olvasó egzisztenciális élethelyzetéről a szerző szándékára, hogy a szerző kommunikációs szándékára nem pszichológiai spekuláció révén következtet, hanem a kommunikációs szituáció megértése által. Ez óriási előrelépés azokhoz a korábbi kísérletekhez képest, amikor exegéták vagy a szerző lelkivilágát próbálták (botcsinálta pszichológusokként) megfejteni, vagy ennek lehetetlenségét elismerve a szöveget választották le a szerzőről (hogy a szöveget önmagában értelmezzék), vagy – feladva a szerzői szándék megismerését és a szövegben fellelhető jelentést – az olvasónak adtak hatalmat arra, hogy a szövegből azt olvassa ki, ami a számára (vagy a közössége számára) éppen fontos. A beszédaktus-elmélet ezekkel a korábbi megközelítésekkel szemben olyan egységet hozott létre a szerző, a szöveg és az olvasó között, melyben a szöveg igazságigénye a kommunikációs helyzetnek megfelelően válik élővé.
Mi tehát a beszédaktus-elmélet lényege? Austin és Searle szerint az emberek a beszédükkel cselekszenek. Ennek legnyilvánvalóbb példája az, amikor az anyakönyvvezető azt mondja: „Önöket ezennel házastársaknak nyilvánítom”, és a szavaival az előtte álló férfit és nőt egyszeriben házastársakká teszi. Az anyakönyvvezető szavaiban cselekvő hatalom van, mely hatalommal a törvény és a hivatala ruházta fel. Ennél persze lényegesen jelentéktelenebb dolgokat is teszünk a szavainkkal. „Légy szíves, add ide a vajat!” – mondjuk az asztalnál a mellettünk ülőnek, amivel azt szeretnénk elérni, hogy a vaj hozzánk kerüljön. „Szép vagy ma!” – mondjuk a feleségünknek, és ezzel bátorítani, dicsérni próbáljuk őt. „Késő van” – figyelmeztetjük a telefonján játszó gyereket, és ezzel arra utasítjuk, hogy feküdjön le végre és aludjon. A beszéd az emberi kommunikáció része, melyen keresztül cselekszünk. Aktus, cselekedet.
A beszédaktus-elmélet háromféle beszédaktust különböztet meg egymástól: lokúciót, illokúciót és perlokúciót. A lokúció maga a közlés. A betűk, a szavak, a mondatok. Az illokúció a szerző szándéka a közléssel. Ez lehet azonos a közlés formai jelentésével, de lehet valami egészen más is, ami a kommunikációs szituációból derül ki. „Hideg van” – mondja például a feleség a férjének. A lokúció formális jelentése egy állítás: hideg van. A feleség szándéka – az illokúció – azonban nem feltétlenül az időjárással kapcsolatos információ átadása. A közlés által valószínűleg arra kéri a férjét, hogy csukja be az ablakot, vagy vegye fel a fűtést. A kommunikációs helyzet világossá teszi, hogy melyikről van szó. A harmadik beszédaktus a perlokúció: az a hatás, amit a közlő egyén ténylegesen elér a szavaival. Lehet, hogy a férj felkel és becsukja az ablakot, de az is lehet, hogy felbosszantja a kérés, mert nincs kedve felállni, és amúgy is elege van a felesége manipulatív közléseiből. Meg az is lehet, hogy leteszi a kezéből az újságot, becsukja az ablakot, és beszélgetni kezd a feleségével, akit szeret, mert rájön, hogy a felesége valódi illokúciós cselekedete (kommunikációs szándéka) még csak nem is az volt, hogy becsukja az ablakot, hanem az, hogy beszélgetést kezdeményezzen.
Vajon melyik beszédaktusban találjuk egy szöveg igazságigényét? A lokúcióban? Az illokúcióban? A perlokúcióban? Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy nincs minden mondatnak igazságigénye. Annak a mondatnak van igazságigénye, amelyik ténylegesen állít valamit, és ezt informatív céllal (is) teszi. Amikor a feleség azt mondja, hogy „Hideg van”, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg hideg van. Lehet, hogy csak ő fázik. Még az is lehet, hogy ironizál, és valójában nagyon meleg van, erre akarja felhívni a figyelmet. A közlés igazságát a kommunikációs helyzet határozza meg. A kommunikációs helyzetben pedig nem a szavak formális igazsága (a lokúció), hanem a szerző szándéka (illokúció) számít. A szöveg igazságigénye az illokúcióban található, nem a lokúcióban vagy a perlokúcióban. Ez hallatlanul fontos minden szöveg megértésénél. Az illokúciót nem kell a szerző tudatalattijában keresnünk, a kommunikációs szituáció a legtöbbször nyilvánvalóvá teszi a számunkra, hogy mi a szerző szándéka a közléssel. Az is fontos, hogy a szerzői szándékot általában a szöveg (a diskurzus), nem pedig a mondat szintjén ismerjük meg. Mindannyian átéltük már, milyen az, amikor félbeszakítanak bennünket, mennyire frusztráló, ha éppen a lényeget nem tudtuk elmondani, és ezért félreértenek. Ugyanilyen az, amikor nem a teljes szöveg fényében értelmezzük a szerző szavait, hanem megragadunk a szavak és a mondat szintjén, vagy a szöveg egyetlen szakaszánál. Az illokúció a szöveg egészéből és a kommunikációs szituációból derül ki.
Kiváló teológusok (pl. Nicholas Wolterstorff, Stanley Grenz, Kevin Vanhoozer) mutattak rá a beszédaktus-elmélet hasznára a bibliai hermeneutikában. Ma már egyre többen hangsúlyozzák, hogy a Biblia kommunikáció, ezért ugyanúgy háromdimenziós térben kell elképzelnünk, ahogy minden más emberi kommunikációt. A Biblia is beszédaktus. Az írásaikon keresztül a bibliai szerzők cselekedni akarnak. Kommunikációjukban ugyanúgy van lokúció, illokúció és perlokúció, ahogy más kommunikáció esetében. A bibliai szöveg a lokúció. A szerző szándéka az illokúció. A szöveg olvasóra gyakorolt hatása a perlokúció. A Biblia igazságigénye az illokúcióban található, nem a lokúcióban vagy a perlokúcióban. A fundamentalista bibliaértelmezés egyik alapvető problémája az, hogy megragad a lokúció formai jelentésénél. Ez azért probléma, mert a szöveget ugyanúgy félreértheti emiatt, mint az a férj, aki azt gondolja, hogy a felesége az időjárásról informálta, miközben valójában arra kéri, hogy csukja be az ablakot, vagy hogy beszélgessen vele. A bibliai szöveget mint lokúciót csak a szerző és az olvasók közötti kommunikációs szituációba helyezve érthetjük helyesen. A lokúció önmagában holt betű. Olyan, mint egy földön talált útjelző tábla, melyről nem tudjuk, eredetileg melyik irányba mutatott.
Részben Karl Barth dinamikus ige-felfogását (Barth szerint nem a Biblia, hanem Krisztus az Ige, aki a Biblia szövegén át szól) követve a posztkonzervatív evangéliumiak (pl. Grenz) a szöveg jelentését a perlokúciós beszédaktussal azonosították. Belátták, hogy a bibliai szerzők (és a mögöttük álló Isten) a szöveg által cselekedni akarnak, ezért a szöveg formai jelentéséről a szöveg hatására, a perlokúcióra helyezték a hangsúlyt. A szöveg jelentése szerintük az, amit a szöveg az életünkben tesz. Ez egyénektől és közösségektől függően más és más lehet. A bibliai szövegnek a posztkonzervatív felfogás szerint ugyanúgy nincs tehát fix jelentése, ahogy más emberi kommunikáció perlokúciós cselekedetének sincs, hiszen minden emberi kommunikáció hatása kiszámíthatatlan. Ez a megközelítés meghaladja ugyan a fundamentalizmusnak a szöveg iránti tiszteletből fakadó akkurátus, de végső soron egydimenziós és hibás hermeneutikáját, de közben a szöveg jelentését leválasztja a szerzői szándékról is és a szövegről is, és ezáltal viszonylagossá teszi. Ha a jelentést a perlokúció határozza meg, annyi jelentés lesz, ahány olvasója (vagy értelmező közössége) van a szövegnek. A mai korban ezzel sokaknak nincs is gondja, hiszen úgy tűnik, a világban szinte minden értelmezés kérdése. Annak a hívőnek, aki a Bibliát Isten szavaként fogadja, és engedelmeskedni szeretne, ez a felfogás mégis rendkívül nyomasztó. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy az a szöveg, melynek végtelen számú jelentése lehet, valójában nem jelent semmit sem. Ha a jelentés a perlokúció, akkor be vagyunk zárva az értelmezéseink börtönébe.
Gond van tehát a fundamentalista értelmezéssel is, mely a jelentést a lokúcióban keresi, és a pietista, karizmatikus és posztkonzervatív értelmezéssel is, mely a jelentést a perlokúcióban véli felfedezni. Az az evangéliumi megközelítés, melyet én helyesnek gondolok, a Biblia igazságigénye kapcsán mindhárom beszédaktust figyelembe veszi, de a jelentést az illokúcióban látja. Egyetért a fundamentalistákkal abban, hogy a lokúció – a szöveg formája: betűi, szavai és mondatai, az utolsó vesszőig és iótáig – tiszteletet parancsol. Egyetért a pietistákkal, karizmatikusokkal és posztkonzervatívokkal abban, hogy a szöveg egzisztenciális hatása (a perlokúció) elengedhetetlen a Bibliával való találkozáskor. Az egészséges evangéliumi felfogás számára a lokúció is és a perlokúció is része a bibliai szerzők kommunikációjának. De a szöveg igazságát végső soron az illokúció határozza meg. A szerző közlésének az a jelentése, amit a szerző a kommunikációjával el akart érni. A jelentés a szerző szándéka, ezért csak akkor olvassuk helyesen a Bibliát, ha a szerzővel akarunk találkozni, a szerző előtt nyitjuk meg a szívünket, a szerző száját lessük, a szerző szívét hallgatjuk! A szerző nem halt meg, ahogy a posztmodern hermeneutika állítja. Beszél hozzánk ma is. Meghallhatjuk a hangját, ha van fülünk a hallásra.
Eddig csak az emberi szerzők kommunikációjáról beszéltem. Mivel azonban a Biblia szerzője végső soron maga Isten, a témát egy kicsit tovább is kell gondolnunk. Erről szól majd a következő bejegyzésem.
OFF
Kedves Ádám, elnézést, hogy ide írok ilyen témával, de küldtem neked egy e-mailt tegnap az itt megadott e-mail címedre. Megérkezett?
A bejegyzésedet is elolvasom és ha lehet, hozzászólok majd. 🙂
ON
Kedves Ádám! Örülök ennek a témának, és annak, ahogy ezt kifejtetted. Azt, hiszem nagyon fontos dolgokat feszegetsz, olyanokat, amik elengedhetetlenek az egészséges hívő élethez.
Többször tapasztaltam már, azt, ahogy visszaélnek a Bibliával, rosszul, tévesen olvassák, alkalmazzák. Találkoztam olyan esetekkel, amikor hívők egy lépést sem mernek addig tenni, amíg arra „igét nem kapnak”. Vagy ha valaki úgy hoz döntést (legyen az akár pl. a párválasztás),hogy arra „nincs igéje”, akkor az nem megalapozott. Ismerek olyan testvért, aki rendszeresen úgy kér (és szerinte kap) vezetést, hogy a Bibliáját találomra felnyitja. (Mondani is kár talán, hogy van néhány furcsa dolog az életében.)Én magam is voltam nem egyszer így ezekkel a dolgokkal, és biztos leszek is még!. Az az érdekes, hogy az Úr mégis sokszor vezeti így az övéit. Sok jó bizonyság van erről! Talán mert látja gyengeségünket (mint pl. Gedeonét a jelkérésekor), és figyelembe veszi azt. De azért életmód szerűen így állni a Bibliához veszélyes lehet.
Úgy hiszem ezek mögött a hívők isteni vezettetés iránti igénye húzódik meg. Az Úrnak átadtam az életemet, tehát vezesse Ő, én magam nélküle döntést nem akarok hozni. Ez mindenképpen jó dolog (mármint a vezettetés igénylése), csak ezt bölcsen kell tenni. Bölcsességhez meg nem feltétlenül tartozik hozzá a Bibliának olyan használata, amire nem adatott. Jobb a Bibliát úgy olvasni, és abból úgy megérteni az Úr szándékát az életemmel kapcsolatosan, ahogy az egészséges.
Várom a cikked folytatását. Egy kérés: talán még jobban érhető lenne, ha konkrét példát tudnál írni a Biblia rossz, szerző szándékától eltérő értelmezésére.
Sytka, most jutottam a leveleimhez, már válaszoltam is neked.:)
Kedves András!
Olyasmire gondoltam én is, amiről beszélsz, de hadd mondjak akkor egy konkrétabb példát is. Felcsaptam az előbb a Bibliát Ézsaiás könyvénél, és ránéztem a lapra. Ott ezt a verset olvastam: „Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákóbot, és kirabolják Izráelt?” (42,24a) Tegyük fel, hogy éppen azt érzem, hogy a munkahelyemen méltánytalanul jártak el velem szemben, és kevesebb fizetést kaptam, mint ami járt volna nekem. Elolvasom ezt a verset, és magamra, a saját helyzetemre alkalmazom: „Szóval Isten is fel van háborodva azon, amit velem tettek, és igazságot fog nekem szolgáltatni! De jó, hogy Isten megvigasztalt. Köszönöm Uram, hogy mellettem állsz!”
Mi a baj ezzel?
Csak az, hogy Ézsáiás próféciája így folytatódik: „Vajon nem az ÚR, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására. Ezért ontotta rá heves haragját és a háború tombolását. Lángolt körülötte, de nem értette, égette őt, de nem szívlelte meg.” (42,24b-25) Nos, ez pontosan az ellenkezője annak az „egzisztenciális” olvasatnak, amivel az előbb vigasztaltam magamat! A kontextus magyarázza a mondatot, a kommunikációs helyzet a kommunikációs szándékot. Egzisztenciális olvasat ide, egzisztenciális olvasat oda, az imént tiszteletlen voltam Isten igéjével szemben, mert a magam szája íze szerint magyaráztam. Szerintem ez mindennapos gyakorlat pietista és karizmatikus körökben. (Olyan csoportokról beszélek, amelyeket egyébként kifejezetten közel érzek magamhoz.)
(Barth szerint nem a Biblia, hanem Krisztus az Ige, aki a Biblia szövegén át szól)
Nagyon egyetértek ezzel a zárójeles idézettel, de az egész téma nagyon jó! Így van, sokszor bizony – tudatlanságból, kezdeti lelkesedésből – félreértjük az Isten beszédét, és jó lenne, ha az értelmünket is használnánk olvasásakor. Ehhez kell az elemzés. Ehhez pedig a képesség, készség. Ez egy tanítói adottság, amit Istentől kap valaki.
De az is igaz, hogy az új szövetségben rengetegszer hivatkoznak az apostolok ószövetségi igékre, ígéretekre, amik ugyanakkor igazak és ránk is érvényesek. Pld. a Szent Lélek kitöltetése Jóeltől idézett (Ap.csel 2:15-18) rész Péter által. Számos ígérete van az Úrnak így számunkra. De intése, figyelmeztetése is. Épp ma volt szó nálunk a 2 Krónika 29:1-12/a igerészről, amit egy az egyben a gyülekezetünkre alkalmazott a pásztorunk.
a)
Multkor a Mate 27:5b hallottam, mint kritikai peldat a Biblia-nyitogatos gyakorlatra… 🙂
Isten a Szent Szellemet adta, hogy az ujjaszuletett hivoket vezesse.
Termeszetesen a Biblia rendkivul fontos, de – mint szamos Bibliai peldakbol is lathato – a Szellem vezetese korantsem korlatozodik arra, hogy kozvetlenul Bibliai verseken keresztul adjon vezetest.
(ahogyan en latom)
b)
„Az egészséges evangéliumi felfogás számára a lokúció is és a perlokúció is része a bibliai szerzők kommunikációjának.
…
Eddig csak az emberi szerzők kommunikációjáról beszéltem. Mivel azonban a Biblia szerzője végső soron maga Isten, a témát egy kicsit tovább is kell gondolnunk. Erről szól majd a következő bejegyzésem.”
Ugy gondolom, hogy bizonyos esetekben a kijelentest kapo szerzok nem voltak teljesen tisztaban az ihletett szoveg / kijelentes jelentesenek teljessegevel (pl. Gen 3:15-ben irtakat ma mar esetleg arnyaltabban lathatjuk, mint anno; bar korantsem volt bibliai szerzo, de valoszinuleg az altala elmondott profecia lenyeget nem ertette Kaifas [Janos 11:50-51]), es ezt az ertelmezesnel is figyelembe kell venni (?).
…varom a folytatast…
Én is úgy gondolom, hogy amennyiben az emberi szerzőre gondolunk, nem oldja meg a kérdést az igazságnak az illokúcióba való helyezése. Isten azért akarta, hogy a Szentírást egyszer és mindenkorra rögzítsék (ha esetleg még tízezer évekig nem jönne vissza Jézus, a Szentírást akkor se lehetne kiegészíteni), mert Ő tud minden kor keresztényeihez szólni ezen a szövegen keresztül. Ez pedig azt kell hogy jelentse, hogy a szöveg igazsága nem merülhet ki abban, amit a szerzők gondoltak. Persze a hívő emberek parttalan egyénieskedését mindez nem menti.
Egyébként ez így van szinte minden szövegnél, de különösen is látszik a műalkotásoknál. A műalkotásoknak igazságtartalma van. Ez azonban egyáltalán nem azonosítható a szerzői intencióval. Talán a művészetben nagyobb a tere annak, hogy a befogadó részéről felmerülő ellentétes értelmezések párhuzamosan helytállóak lehetnek, de a művészetben sem válhat ez parttalanná. és a Szentírás esetében sem az emberi szerzői szándék tartalmazza a lényeget.
Pl. amint niemand is utalt rá, az egész keresztény ószövetség-értelmezés azt jelenti, (amint arra Pál eklatáns példát adott a Galata-levélben, amikor Hágárt az ó- és SÁrát az újszövetséggel azonosította), hogy olyasmit tartunk a szöveg valódi üzenetének, amiről az emberi szerző álmodni sem mert volna.
Hát, azért az lehet, hogy ezt a kommentet a türelmetlenség szülte, maradjunk abban, hogy én is vároma folytatást…:)
niemand, egyetértünk.
Marci, a szöveg igazsága és ereje számunkra valóban nem merül ki az illokúcióban, hiszen a szöveg kommunikációs helyzetben szólal meg, ahol van lokúció, illokúció és perlokúció. Gadamer szerint a szöveg értelmezése mindig horizontok találkozása: az olvasó szemszöge befolyásolja az értést. Bár erről nem írtam a cikkben, a Szentlélek megvilágosító munkájáról se felejtkezzünk meg, amely a perlokúció része. A figyelmes olvasás azonban az illokúcióra irányul. A kommunikációban van olyan, hogy megértés, van olyan is, hogy félreértés, és van a megértésnek is sokféle mélysége. A Biblia szövegével ugyanúgy bánjunk, ahogy szeretnénk, hogy az emberek a mi szövegeinkkel bánjanak. (Ezekkel a mondatokkal például nekem is van kommunikációs szándékom, és azt szeretném, ha azt értenéd meg, amit neked mondok, nem azt, amit ki akarsz hallani a szavaimból.)
Említetted a műalkotásokat. A művész szándékosan használ indirekt és ambivalens kommunikációt, ezért sokszor éppen az az illokúciós szándéka, hogy az olvasó részben a maga igazságát olvassa ki az alkotásából. Ez a kommunikációnak egy sajátos – de nem a leggyakoribb – formája. A Biblia esetében a kommunikáció általában nem ilyen. A törvények nem ambivalensek. A levelek többnyire egyenes kommunikációt tartalmaznak. A próféták használtak ugyan költői formákat, az üzeneteik mégis nyersek és felrázóak, és az adott helyzetben viszonylag egyértelműek voltak. Valóban van azonban a kánonon belül az ószövetségi szövegeknek tipologikus olvasata is, mely a Krisztus-esemény fényében új megvilágításba helyez korábbi motívumokat. Erre jó példa a Galata 4.
Aha. Nagyjából meggyőztél…
Talán annyit tennék hozzá, hogy talán nem ekkora a szakadék a művészet és a Szentírás/igehirdetés/apostoli tanítás között, bár elismerem, hogy van jelentős különbség. Sőt biztos van abban valami, hogy a művész intenciója éppen az, hogy a befogadó részben a maga igazságát olvassa bele – csak azért hozzá kell tenni, hogy velehol ott van az az alapszándék, hogy ne csak a művész és ne csak a befogadó igazsága, hanem maga az igazság jusson érvényre. Vagy legalábbis valamilyen igazság, Aquinói Tamással szólva, ha nem is a Változatlan Igazság, ami Istené, hanem valamelyik változandó, de azért mégis igaz igazság.
És hát más szinten és más téttel, de a bibliai szerzők szándéka is ilyesmi volt: jusson érvényre a szavaim által az, amit Isten akar a bármikori befogadónak mondani.
Ettől függetlenül az biztos, hogy a próféta, az apostol, vagy a mai igehirdető sok tekintetben pontosan tisztában van az üzenet lényegével, és azzal, hogy azt hogyan szabad és hogyan nem szabad érteni, és különösen, ha a Szentírás és a magyarázó együttműködnek, ott azért az eredmény nem az értelmezések sokasága akar lenni…
(Talán azért, mert a Bibliai és az igehirdetés épp hogy tágabb és egyetemesebb kommunikáció. Pl. mint egy család tagjai között. Ha a családtagok megbeszélik, mit hozzanak a boltból, vagy ki hányra ér haza, vagy azt mondják, szeretlek, vagy összemosolyognak, vagy felmutat az égre, hogy milyen érdekes felhő, stb. mindegyik más módon és mértékben egyértelmű, és másfajta megértésre tart számot. A művészeti kommunikáció ebből egy vagy néhány fajta, a Biblia talán (szinte) mindet felöleli.)
fogalmazás pontosítása. tágabb és egyetemesebb, MINT a művészet, OLYAN, mint pl. egy család tagjai között
Kedves Ádám!
Tetszik a cikk 🙂 Arra viszont jó lenne figyelni, hogy a fürdővízzel együtt nehogy kiöntsük a gyereket is. Pl. a Károli Biblia felosztása nekem különösen szimpatikus, és kifejezetten zavar az újabb fordítások egybefüggő, számomra nehezen értelmezhető szerkesztése. Sokkal könnyebb a Károliban megtalálni valamit, illetve tanulmányozni egy adott verset/ szakaszt. Természetesen el szoktam olvasni az elejét és a végét is, hogy a kontextus fényében lássam a dolgokat, nem csak úgy kiragadva.
Az igakapást sem kellene leírni. Sokan csinálnak butaságokat ezen a területen, és erre én is mindig felhívom a figyelmet, ha ide terelődik a beszélgetés. Nem hiszek a kaparós sorsjegyszerű „felnyitom, rábökök és megteszem” igekérésben, abban viszont nagyon is, hogy az igét olvasva 1-1 verset, vagy szakaszt hangsúlyossá tehet/tesz a Szentlélek, ami által az én konkrét szituációmra üzen valamit. Nem tudom olyan szépen és tudományosan megmagyarázni, ahogyan te írtad, de remélem, érthető, hova szeretnék kilyukadni.
Kedves Ádám!
Igazad van abban, amit Iz 42,24a-val kapcsolatban írsz. Ez viszont azt a problémát veti fel, hogy az Újszövetségben se szeri, se száma az általad is helytelennek tartott, a szövegösszefüggésből kiragadottan, az eredeti közlési szándékkal egyáltalán nem törődve idézett ószövetségi idézeteknek. Az Újszövetség első könyvének (Máté) első fejezetében mindjárt 3 ilyen idézet is található (Íme a szűz méhében fogan, Egyiptomból hívtam az én fiamat, Hang hallatszik Rámában, nagy sírás és jajgatás).
Mit mondhatunk akkor pl. ezzel kapcsolatban a Máténál található gyerekségtörténetről, Jézus szűztől való születéséről?
Van egy ilyen az eredeti szövegösszefüggésből kiragadott idézet, amelyet a szinoptikusok Jézus szájába adnak, mégpedig a feltámadásról a szadduceusokkal folytatott vitában: „Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene. Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké.”
Az idézett rész az eredeti helyén egyáltalán nem ezt jelenti, a közlés nem arról szól, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob feltámadt (vagy feltámadás nélkül él tovább valahol), hanem a megszólaló Istent azonosítja.
Kedves brabant89, a Máté evangéliuma elején található idézetekkel kapcsolatban egyáltalán nem gondolom, hogy Máté az eredeti illokúciós szándéktól elszakadva idézte volna az Ószövetséget. Másról van szó. Máté megértette, hogy az idők végén Izráel az Úr Szolgája (a Messiás) személyében testesül meg (ahogy Ézsaiás is utalt rá), és ezt az üdvtörténeti igazságot újból és újból ószövetségi motívumokkal támasztja alá. Erről lehet, hogy írok majd egy külön bejegyzést. Rengeteg mozzanat van Máté evangéliumában, amelyből ez az olvasat egyértelművé válik. A kanonikus jelentés a Krisztus-esemény fényében gazdagítja az eredeti jelentést, de nem változtatja meg. Máté nem azt mondja, hogy az eredeti vers azt jelentette, amire utal, hanem csak azt, hogy a vers teljesebb, kanonikus jelentést a Krisztus-Izráel megjelenésekor nyert. Máté szerint Jézus Izráellel azonosult, bizonyos értelemben Izráellé vált, és ezt az is alátámasztja, hogy az életében számos hasonlóság van Izráel története és az övé között. Máté a motivumokat figyeli, és azok alapján tesz utalásokat. A zsidók értették ezt a kommunikációs formát, általános volt ez a köreikben.
Tehát: mindig fontos az eredeti jelentés, beleértve az eredeti szerző szándékát is – de nem CSAK és kizárólag ez a Szentírás igazsága. Gondolom, valóban nem rossz, hogy a mai exegézis a korai egyház által gyakran szinte kizárólag előképszerűen értett ószövetségi szövegek eredeti kontextusát is komolyan veszi.
Kedves Ádám!
Egy kicsit meglepett a válaszod, főleg az, hogy Máté nem az eredeti illokúciós szándéktól elszakadva idézte az Ószövetséget. Ugyanis (ha már a lokúció, illokúció, perlokúció hármasban értelmezzük mások – ez esetben Máté – értelmezését) számomra világosan perlokúcióról van szó.
„Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: ‘Egyiptomból hívtam az én fiamat'” (Mt 1,15)
„Mikor még gyermek volt Izrael, akkor szerettem meg őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. De mennél inkább hívtam őket, annál inkább távoztak tőlem, a baáloknak áldoztak, s a bálványoknak mutattak be áldozatokat.”
A közlés lokúciója alapján a szöveg a *múltra* irányul, nem a jövőre, a „fiam” az a zsidó nép, és az Egyiptomból való kivonulásra utal.
A közlés illokúciója, Ózeás szándéka az, hogy korholja a zsidó népet, amiért az Úr mellett más isteneket is imád.
Ezek alapján Máté értelmezését – ahol a múltbeli hivatkozásból jövendölés lesz, az Úr fia Izrael helyett Jézus, csakis perlokúciónak tudom tekinteni.
„Komoly, istenfélő hívők a Bibliát úgy szeretnék olvasni (nagyon helyesen egyébként!), hogy az megszólítsa őket, de türelmetlenségükben elkövetik azt a hibát, hogy a szöveg jelentését a mondat egzisztenciális megtapasztalásával azonosítják, és a jelentés így akár teljesen el is szakadhat a szerző eredeti szándékától. Egyedül az számít, hogy az ige hogyan szólítja meg őket (karizmatikus terminológiában: a rhéma), vagyis hogy mit jelent az igevers számukra, nem az, hogy mi volt eredetileg a szerző kommunikációs szándéka.”
Úgy látom, hogy ez tökéletesen leírja, hogyan használta Máté Ózeás 11,1 egyik fél versét, teljesen figyelmen kívül hagyva szövegkörnyezetet – Ózeás kommunikációs szándékát.
brabant89, az a baj, hogy csak ugyanazt tudnám most is leírni, mint az utolsó válaszomban. Szerintem félreérted Mátét.
Döbbenetes, hogy én ezeket nyelvtanból tanultam, de sosem gondoltam rá, hogy az igével összefüggésbe hozzam! Mennyire igaz, amit mondasz!
Egyébként, a cikk olvasása közben, bennem is az fogalmazódott meg, hogy a zsidók gondolkodásához sokkal közelebb áll ez a gondolat. Minden minden cselekvés aktív, ható.
Az korábban nekem is kérdés volt, hogy az idézetek egy kissé eltérnek, és nem is nagyon tudták nekem úgy elmagyarázni, hogy érthető legyen. Annyit megértettem, hogy a zsidók máshogy állnak az igéhez, máshogy az övék, de azt hiszem, amit írtál, az közelebb vitt.
Köszönöm!
Ádám! A szívem legközepéből beszéltél! Rendkívül felemelő ennyire világos és érthető gondolatokat olvasni! Köszönöm!
Hogy a Biblia Isten szerelmeslevele hozzánk, ez tény. Tehát szükséges, hogy megérintsen, és az életem megváltoztassa. Ez pedig a rhema által lehetséges.
Ezen felül van a biblia magyarázat, aminél egyformán jó viszonyban kell lenni mind a sugalmazó Szentlélekkel, mind az emberi szerzővel, mind az Egyházzal, amely kezdetektől fogva leirta -mert a Szentirás az Egyházon belül keletkezett-, hagyományozta és a Sugalmazó segitségével mindig is magyarázta.
Tehát csak ezekkel összhangban lehet hitelesen magyarázni. Ekkor épit és nem rombol a magyarázó.
Kedves Ádám! Sokféle bennem, bennünk kavargó kérdésnek, felismerésnek, vágynak adtál medret ezzel a cikkel. Igyekeztem megérteni a Szerző szándékát. 🙂 Azt hiszem, talán sikerült. Hálás vagyok ezért. Tovább fogok gondolni. Nagyon fontos, hogy a különböző címkés megközelítések kegyességek, tradíciók, talán mind jó szándékkal, végső soron Istent akarják „kihallani” a szövegből. Ez összeköt. Ezért jó, ha a tisztelet hangján szólunk másokról. Ezt hallani vélem soraidból, és ennek is örülök! Az majd egy másik kérdés, tényleg, ki mit hall ki belőle. Még egyszer köszönöm!