Sok évvel ezelőtt részt vettem egy nemzetközi filozófiai műhelymunkában, amelyre teológusként kaptam meghívást. A műhelyben egy-két teológuson kívül keresztény filozófusok voltak jelen, akik egy része a kontinentális filozófiai hagyományt, másik része az angolszász analitikus hagyományt képviselte. Egyszer hosszas beszélgetés alakult ki arról, hogy a végső misztérium, amely előtt a filozófusnak is le kell vetnie a saruit, az ember szabad akarata-e, vagy Isten szuverén akarata. Az ugyanis mindkét tábor számára egyértelmű volt, hogy a bölcsesség szeretői szükségszerűen eljutnak végül egy ponthoz, amely fekete lyukként nyeli el az emberi racionalitást. Ez a fekete lyuk, amely makacsul ellenáll a kíváncsiságnak, vagy az emberi, vagy az isteni akarat. A református teológusok természetesen az utóbbi mellett tették le a voksukat, és a Szentírásra támaszkodó teológusként én is velük kerültem egy platformra.
Kálvin egyik gondolatmenetét olvasva jutott ez eszembe, amely éppen az értelem korlátairól szól: „Az eleve elrendelésről való vitatkozást, noha az magában véve is nehézkes dolog egy kissé, nagyon is zavarossá, sőt egészen veszedelmessé teszi az emberek kandisága, amelyet semmiféle korlátokkal sem lehet megszorítani annyira, hogy tiltott utakra ne tévedjen és a magasba ne törjön, s ha lehetne, Istennek semmi titkát sem hagyná meg, hanem mindent kikutatna és kimagyarázna. S mivel látjuk, hogy erre a vakmerőségre és istentelenségre sokan ráadják magukat, köztük olyanok is, akik különben nem rosszak, alkalmas módon figyelmeztetni kell őket arra, hogy e tekintetben mi az ő kötelességük. Először is hát azt jegyezzék meg, hogy ha az eleve elrendelést fürkészik, az isteni bölcsességnek legbensőbb részébe hatolnak, s ha valaki gondtalanul és vakmerően tör be ide, az nem találja meg azt, amivel kíváncsiságát kielégíthetné, hanem inkább olyan útvesztőbe bonyolódik, amiből épen nem találja meg a kivezető utat. Mert nem is illő dolog az, hogy az ember büntetlenül kutassa azokat, amiket Isten önmagában akart elrejteni, és hogy bölcsességének magasztosságát (amelyet imádtatni, nem pedig megértetni akart, hogy ez által is csodálatos legyen előttünk) épen az örökkévalóságból forgassa ki.” (Kálvin: A keresztyén vallás rendszere, II/203-4. o.)
A Szentírás alapján így foglalhatnánk ezt össze: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a fiainkéi mindörökké…” (5 Mózes 29,29) A kinyilatkoztatott dolgokon való elmélkedésnek van helye a hívő életben, ezért helye van a teológiának is, és a természet világosságánál vizsgálódó bölcseletnek is. A kinyilatkoztatott dolgok a mieink és fiainkéi, hogy elmélkedjünk rajtuk, szeressük őket és az életünket azok fényében éljük. Vannak azonban titkok is (ilyen az eleve elrendelés), és a titkok az Úréi. Amikor az értelem ezekhez a titkokhoz elér, ott szűnik meg a munkája és kezdődik számára az isteni sabbat. Különösen, ha a titkok titka Isten szuverén, számunkra kifürkészhetetlen akarata.
Kedves Ádám!
A predesztináció kérdése sosem képezte hitem központi részét, és engem is az az Ön által idézett Institúció részlet győzött meg, hogy valószínűleg sohasem fogom megérteni. Ami viszont nagy örömmel tölt el, hogy ma már legalább emiatt nem küldjük egymást máglyára, mint annak idején tették a holland testvérek.
A kisördög azonban ott motoszkál bennem. Ma nem mondjuk az LMBTQ kérdés megítélése kapcsán küldjük egymást (képletesen) máglyára?
Senkit sem küldenék semmiért máglyára. Viszont Isten szuverén akaratának titkaival ellentétben a szexuális etika és azon belül a homoszexualitás megítélése kinyilatkoztatott, világos igazság, és egyáltalán nem adiaphoron:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=19712
Kedves Ádám!
Az egyháztörténelemben minden kornak megvolt a maga vesszőparipája, amit a későbbi korokban adiaphoronnak tekintetek. Lehet, hogy a teológusok (egymás közt) nem, de a hívek nagy része igen.
Ez így nagyon felszínes ítélet.
A kor, elsősorban puritán szerzőinek a témában megírt írásait olvasgatva, nagyon is Isten kinyilatkoztatott, világos igazságának tartották a predesztinációt. És a tőlük eltérő véleményt képviselőkre úgy tekintettek, mint ma sokan a homoszexualitás kérdésében megengedőbb álláspontot elfogadókra. Mondom ezt annak ellenére, hogy a puritánokra példaként tekintek, és teológiailag az LMBTQ kérdésben is inkább az Ön véleményét osztom.
Attól, hogy az adiaphorát nem mindig adiaphoraként kezelték, vagy hogy időnként nem adiaphoronként kezeltek egy adiaphoront (vagy fordítva), nem következik, hogy a keresztény hitben nincs különbség lényegi és adiaphoron között, vagy hogy ma ne tehetnénk megfelelő különbséget. Erről szól a belinkelt cikkem is.
A puritánok egyik legfőbb érve a predesztináció mellett az volt, hogy aki ezt akár csak egy kicsit is megkérdőjelezi, az a megváltásban nekünk is tulajdonít részt, amivel Isten megváltását kicsinyíti le, ergo megkérdőjelezi az Ő tökéletes munkáját. Ez egyáltalán nem adiaphoron. Ma még sem tekintjük ekkora jelentőségűnek.
Kedves János,
a puritánok: ez így túl általános. De ha már így fogalmazol, hadd mondjam el: egyetértek az általad említett vélemény lényegével, hogy a predesztináció tagadása Isten megváltó munkájának tökéletességét kérdőjelezi meg. Ezzel együtt úgy gondolom (ahogy a puritánok közül is sokan), hogy ez adiaphoron. A 18. századi evangéliumi ébredés, amelynek részben puritán gyökerei voltak, éppen ezen a meggyőződésen nyugodott. Ha elolvasod a belinkelt cikkemet, láthatod benne, hogy a mély teológiai meggyőződés nem ellenkezik az adiaphora létével. Vannak ugyanakkor olyan teológiai heterodoxiák, amelyek nem csupán egyes mély teológiai meggyőződésekkel ellenkeznek, hanem a keresztény hit lényegével is. Ezek nem az adiaphora, hanem az eretnekség kategóriájába tartoznak.
Elég keskeny, és sokszor kultúra- vagy időszakfüggő a határmezsgye az adiaphoron és a komoly teológiai alapigazság közt. Nem tudom, lehet-e egyértelmű definíciót találni arra, mitől ez vagy az valamilyen tanítás. Az egyháztörténelem (felszínes) ismerete engem önmérsékletre int. Igaz, nem vagyok teológus, hogy állást kelljen foglalnom, ami egy kényelmes állapot.
Ugyan más téma, de hazánkban, nyugati testvéreikkel ellentétben, érdekes módon pont a puritánok képviseltek arminianus(abb) álláspontot, és az ortodox kálvinisták győzték le őket a szatmárnémeti zsinaton Geleji Katona István püspök vezetésével. Emiatt sem tudott nálunk komoly puritán tradíció kialakulni. Pedig az talán egy emberarcúbb hitet eredményezhetett volna.
Kedves János,
az, hogy egy tanítás vagy gyakorlat adiaphoron, nem azt jelenti, hogy az egy felekezet életében nem fontos, akár a közösséghez tartozást is befolyásoló kérdés (ezért a tanítói, pásztorai felé jogos elvárás). Nehéz lenne elképzelni egy csecsemőkeresztelő baptistát, vagy egy szesszacionista pünkösdi lelkészt. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem létezik az adiaphora kategóriája, vagy hogy ne lehetne beazonosítani a koronként jelentkező eretnekségeket. Baptisták és presbiteriánusok vitázhatnak a keresztségről, evangéliumi arminiánusok és kálvinisták a kiválasztásról, ezek a viták időnként hevesek is lehetnek, de emiatt nem eretneknek tekintik egymást, hanem inkább csak tévesnek, egészségtelennek tartják az adott kérdésben a másik tanítását vagy gyakorlatát. Ettől még akár együtt is szolgálhatnak különféle missziós szervezetekben, ha nem is ugyanabban a felekezetben élik meg a hitüket. A heterodoxia – főleg a hit központi igazságaiban – azonban leválaszt magáról a kereszténységről is. Ezért más pl. a gnoszticizmus, az arianizmus, a szocinianizmus, a deizmus, a modernizmus vagy a szexuális etikát radikálisan megváltoztató progresszivizmus, mint a kálvini kiválasztástan vagy más adiaphora. Ha nem is mindig könnyű meghatározni a határokat, a különbség egyértelműen létezik. A belinkelt cikkben elmondom az érveimet, hogy a progresszív LMBTQ-teológia miért nem adiaphoron.
Analitikus hagyományt képviselve bármennyi bölcsesség és titok birtokában is jó megfontolni ezeket a szavakat:
Préd 12:13 A bölcseknek beszédei hasonlatosak az ösztökéhez, és mint a szegek, erősen le vannak verve a gyülekezetek tanítóinak [szavai]; melyek egy pásztortól adattak.
Préd 12:14 Mindezekből, fiam, intessél meg: a sok könyvek írásának nincs vége, és a sok tanulás fáradságára van a testnek.
Préd 12:15 A dolognak summája, mindezeket hallván, [ez]: az Istent féljed/”remegve” tiszteld, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!
Préd 12:16 Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos/elrejtett dologgal, akár jó, akár gonosz [legyen az].
Pál röviden fogalmazta:
1Kor 13:2 És ha van is próféciám, s ha átlátok minden titkot és minden tudást, és ha olyan teljes hitem van is, hogy hegyeket/nagy kősziklákat mozdíthatok el, de szeretet (agapé) nincsen bennem, senki vagyok.
1Kor 13:3 És ha szétosztom is teljes vagyonomat, és a testemet tűz martalékául szánom is, de szeretet (agapé) nincsen bennem, semmit sem nyerek vele.
Még akár a cselekedetek sem elégségesek ahhoz, hogy az ember üdvözüljön, de a nagy parancsolatok útján járva (az Atya, mint Úr és Isten és a Krisztus, mint embertárs iránt érzett szerelem által) közelebb kerülünk az egek királyságához és az Ő arcához, hogy meglássuk Őt!
Kedves Ádám!
Mivel teológiailag nem vagyok pallérozott, belátom, hogy a határok kapcsán tévedhetek. Mondandóm szempontjából nem ezen volt a hangsúly. Főleg arra akartam utalni, hogy ezeket sokszor utólag látjuk be, ugyanakkor egy adott korban szó szerint véresen komolyan, és a legkevésbé sem adiaphoronnak vették. Tudnának róla mesélni a dordrechti zsinaton alulmaradók. Tény, szolgálhatnak együtt, ám pár évtizede elég nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egy „bálványimádó, a cselekedeteiből üdvözülni akaró pápista” és egy „eretnek protestáns” vagy egy „Sátántól kapott nyelveken szóló” és egy „lélekkeresztségen át nem esett” együtt tudott volna szolgálni. Amik akkoriban nem csupán heves viták, hanem ennél sokkal többek voltak. Szerencsére a máglyák korát már meghaladtuk.
De, ha már szóba került az eretnekség, egy teológus ismerősömtől hallottam, hogy Isten legnagyobb embereinél onnan lehet tudni, hogy a saját, és nem Isten bölcsességét szólják, hogy elkezdenek izzadni. Például amikor Kálvin magyarázza a Servet halálban játszott szerepét.
Igen, utólag sok dolgot tisztábban lát az ember.
Kedves János!
Egy pillanatig nem gondolom, hogy Kálvinnak bármiért is izzadni kellene.
Kálvin és a genfi városi tanács szerepe Servet ügyében:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=1984
Kedves Hebron71!
Egy kálvinista teológustól idéztem.
Egy magyarázatot többféleképpen is lehet értelmezni. Elég, ha csak Balog püspök közelmúltban elmondott „lemondását” nézzük. Ádám szuperlatívuszokban beszélt róla, mások viszont egy hatalmához görcsösen ragaszkodó ember magyarázkodását látták benne.
Kedves János,
ezt most kérlek, ne keverd ide, teljesen más jellegű kérdés.
Kedves Ádám!
Én magára az értelmezésre, és nem az értelmezés tárgyára (ami tényleg más jellegű) gondoltam. Ráadásul sem Kálvin sem Balog püspök nem teológiai témában szólalt meg.
Kedves János!
Ahogy a belinkelt cikkből most újra idézek, Kálvin bizony hogy teológiai kérdésben szólalt meg:
„A perbe teológusként vonták be, akinek azt kellett bebizonyítania, hogy Szervét tanai valóban eretnekséget tartalmaznak.”
Kedves Hebron71!
Az, hogy „szakértőként” hallgatták meg, tény. Az a kérdés, tekintélyét latba vetve meg tudta-e volna akadályozni a máglyahalált? Vagy mai szemszögből értelmeznek-e egyesek egy majd’ ötszáz éves történetet?
Kedves János!
Szerintem ez nem lehet kérdés, mert egy szakértőnek nem dolga sem elősegíteni, sem meggátolni bármiféle ítélet létrejöttét egy adott per során.
A szakértő a perben nem bíró, nem ügyész nem ügyvéd, és nem tagja az esküdtszéknek sem. /Ha van ilyen az adott országban./
Szerepe az igaz tanúéhoz hasonlatos, amennyiben szakértőként legjobb tudása szerinti véleményt alkot a reá tartozó szakmai kérdés megválaszolásában.
A bizonyítékok, szakvélemények, tanúvallomások egybevetése és az ebből következő döntéshozatal a bíró /vagy esküdtszék/ dolga.
Ha nem így történne, az az igazságszolgáltatás manipulálása lenne.
Kedves Hebron71!
Kálvin nem csupán „szakértő” volt, hanem Genf nagy tekintélyű, informális hatalommal is bíró prédikátora. Most persze nem találom, de valahol meg is magyarázza a szerepét a kivégzésben, ezt értékelik egyesek izzadásnak, mert úgy is értelmezik, hogy tehetett volna ellene. De mindettől a szememben semmit sem csökken Kálvin Isten és emberek előtti nagysága.
Sőt, ha nagyon-nagyon sarkítani akarom, akkor bizonyos szempontból „teológiailag” Luther antijudaizmusa is „rendben volt”, ma mégsem ebből a szempontból vizsgáljuk kijelentéseit. Jogosan. És ezen az sem csökkent, hogy a katolikusokról sokkal keményebbeket mondott.
Kedves János!
Én eleve nem abból a felütésből vizsgálom az eseményeket, mintha Kálvinnak bármit is tennie kellett(!) volna Servet megmentése érdekében. Ez már előítélet.
A Szentháromság tagadása mint eretnekség még az emberölésnél is súlyosabb bűnnek számított, melyet abban a korban halálbüntetéssel sújtottak.
Az ebben bűnösnek találtatott személyt egyszerűen bármely más – akár római katolikus – városban is máglyahalálra ítélték volna. Pont.
Ez volt a törvényes rend, melyet sokan 2024 demokratikus társadalmi berendezkedéséből kívánnak értelmezni, ami teljességgel értelmetlen vállalkozás.
Ahogyan pl. Dávid 200 filiszteus férfi előbőrével jegyezte el magának Saul király lányát Mikált, és eme cselekedetét csak azon történelmi korszak határait betartva van értelme véleményezni, úgy pontosan ugyanez a helyzet a Servet üggyel is.
És sok bibliai példát hozhatnék még.
Őszintén szólva, sokszor csak burkolt próbálkozásoknak látom ezeket a megközelítéseket, melyeknek be nem vallott célja Kálvin személyének és szolgálatának a beárnyékolása.
Kedves Hebron71!
Kálvin esetében elsősorban nem a mai szemmel vizsgálás esete áll fenn, ugyanis ő maga is megindokolta, miért nem tett ellene semmit. És ezt nem a per alatt „szakértőként”, hanem utána tette. Egyesek ezt értelmezik bizonyítványmagyarázatként.
De bármit is tehetett vagy nem tehetett volna, nem gondolom, hogy ez árnyékolja be Kálvin személyét. Akik meg emiatt ítélik meg, azok elég szemellenzősek. Az Úr Jézuson kívül nincs tökéletes ember, így ha ezt várjuk el bárkitől, az tévútra vezet. Kálvin is ember volt, Dávid is. Az Úriás sztori a szememben nem kisebbíti őt.