November végén Angliában jártam. Egy szombati napon elmentünk a londoni British Musemba, ahol izgalmas tárlatok várják a látogatókat. Számomra az asszír, a babiloni és a perzsa kiállítások voltak a legérdekesebbek. A hatalmas ókori szobrokat, képeket és feliratokat látva a bibliai világ kézzelfogható maradványaival találkoztam. Lenyűgöző volt.

A múzeum büféjében fogyasztottuk éppen az ebédünket és beszélgettünk, amikor váratlanul megszólított bennünket egy asszony, aki hallotta és értette a magyar szót. Őszhajú, Magyarországról évtizedekkel ezelőtt Izráelbe kivándorolt hölgy volt, aki magyarul azóta is csak a Holocaustot túlélő édesanyjával beszélt. Kiderült, a hölgy Neumann János rokona, és maga is informatikával foglakozott Tel Avivban. Bemutatta a fiát is, Amirt, aki Jeruzsálemben tanul történelmet. Másfél órás kellemes beszélgetés kerekedett a találkozásból.

A beszélgetésben valahogy előkerült Izráel történetének a kérdése is. Az idős zsidó hölgy elmondta, hogy a maga részéről kételkedik abban, hogy az exodusz megtörtént, és abban is, hogy Izráel egységes nép lett volna Dávid király korában (ha egyáltalán volt ilyen király). Materialistaként amúgy is csak annak hisz, amit a szemével lát.

Amir is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és Israel Finkelstein professzor elméletét hozta fel annak igazolására, hogy Izráel nagyon hosszú ideig nem volt sem egységes nemzet, sem városokban lakó nép. Érdekes volt ezt izráeli zsidóktól hallani, akiknek az lenne inkább létérdekük (gondolnám én), hogy a földhöz való jogukat ősi jelenlétük által bizonyítsák. Tiszteletet éreztem elfogulatlanságuk felé, de a Tanakh (Ószövetség) radikális revíziójával nem értettem egyet.

Ritka szerencsének köszönhettem, hogy azon túl is érdemben hozzá tudtam szólni a témához, hogy kifejtettem volna a Biblia történeti megbízhatóságába vetett hitemet. Nem voltam teljesen járatlan a témában, mert éppen az elmúlt évben sokat foglalkoztam a Biblia történetiségének kérdésével és az azt megkérdőjelező történészek (T. L. Thomspon, P. R. Davies, N. P. Lemche) érveivel, legfőképp az ókori Izráel vonatkozásában. De ezen túlmenően is különleges szerencsém volt.

Idén tavasszal ugyanis St. Louisba látogatott Yosef Garfinkel izráeli régész, a Hebrew University professzora. Éppen a tézisemen dolgoztam, amikor meghirdették, hogy az ismert archeológus előadást fog tartani mind a lutheránus Concordia Seminary mind az én teológiám, a presbiteriánus Covenant Seminary tanárainak és diákjainak. Első este a lutheránusoknál volt az előadás. Bár sok dolgom volt, bekocsiztam a városba, hogy meghallgassam Garfinkel professzort.

Kicsit késve érkeztem. Mikor beléptem a terembe, egy alacsony, kopasz, fekete garbóban szenvedélyesen héberül beszélő előadót láttam velem szemben gesztikulálni. Közben képeket vetített a Khirbet Qeiyafa területén végzett ásatásairól. Néhány percbe telt, míg rájöttem, hogy nem héberül, hanem angolul beszél, csak iszonyatos akcentussal. Mikor végre megértettem a beszédét, életem egyik legérdekesebb régészeti előadását hallottam.

Volt lehetőségem másodszor is végighallgatni őt, mikor másnap a Covenantre ellátogatott. Ott már akcentusa ellenére mindent jó értettem. Garfinkel professzor azzal vált világszerte ismertté, hogy Khirbet Qeiyafában végzett feltáró munkája közben egy Kr. e. 10. századból való proto-kánaáni feliratra bukkant, mely nagy valószínűséggel az eddig talált legrégebbi héber nyelvű véset. Ha valóban az, akkor újra kell gondolni a bibliai könyvek dátumozását mindazoknak, akik eddig a héber írásbeliség hiányával indokolták a késői dátumozás szükségességét.

De nem is a felirat a legérdekesebb a Garfinkel által feltárt városban. Khirbet Qeiyafa nagy valószínűséggel azonos azzal a Sha’arayim nevű településsel, melyről a Biblia többször említést tesz. Amikor feltárták, sokan azt gondolták, hogy legkorábban a Kr. e. 8. századból való település lehet, hiszen az éppen divatos „minimalista” felfogás szerint a zsidók a Kr. e. 10. században még nem éltek városokban, sőt, talán nem is léteztek. Mára minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a város a Kr. e. 10. századi vaskorban, Dávid király idejében épült. Ez jelentős csapás volt Finkelstein és mások késői kronológiája számára.

Szkeptikus régészek ekkor azzal védekeztek, hogy valószínűleg filiszteus városról van szó, nem zsidó településről. Garfinkel érvei talán ezzel a felvetéssel szemben bizonyultak legerőteljesebbnek. Több csokorba gyűjtve mutatta be bizonyítékait amellett, hogy csakis zsidó településről lehet szó. Legfontosabb bizonyíték a disznócsontok hiánya. A város romjai között több ezer állati csont került elő, ezek között disznócsont azonban nem volt található. Mind a kánaáni mind a filiszteus városok rengeteg disznócsontot őriznek, ezek hiánya mindig zsidó települést valószínűsít. A város építészeti struktúrája is egyértelműen a zsidó városokra jellemző sajátosságokkal bír. Ezeket csak megfejeli az a véset, amin a hébernek gondolt felirat szerepel.

Amikor ezeket elmondtam a British Museum büféjében, Amir csodálkozva nézett rám. Kérte, hogy adjam meg a linket, ahol Garfinkelről és az ásatásról olvashat. Múlt héten küldtem el neki emailben.

Mi ebből számomra a tanulság? Azt hiszem az, hogy a hitnek néha érdemes várni. Nem baj, ha nem tudunk minden választ a tudomány művelői által felvetett kérdésekre. Ha Isten úgy dönt, elő fognak kerülni különböző vésetek, tekercsek, vagy akár egész városok is, melyek a Biblia igazságát alátámasztják. Ha nem, akkor se essünk kétségbe, és pláne ne akarjunk bizonyítékokat gyártani. Csendesen bízzunk abban, hogy Isten Szava végül időtálló lesz.