Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.
Ha az egyház önmagát teszi meg végső tekintéllyé, arra hivatkozva, hogy a Szentírás is tőle származik, az ő könyve, akkor az egyház javíthatatlanná válik és észrevétlenül, de biztosan sodródik el Isten igéjétől. Ha az egyház önmagát teszi végső tekintéllyé, nem fogja észrevenni, ha a Szentírástól idegen filozófiai gondolatot tett magáévá, hiszen amint az az övé, tévedhetetlen állásponttá válik. Nem fogja észrevenni, ha a Szentírástól idegen hagyományokat kanonizált, hiszen amint kanonizálta azokat, azok részei az egyházi magisztérium tévedhetetlen állásfoglalásának. Ha a Szentírástól idegen hatalmi struktúrákat vesz át – mondjuk az összeomló római birodalomtól –, nem fogja észrevenni, hiszen maga az átvett hatalmi struktúra lesz a tekintély önmaga fölött. Ha előáll egy szerzetes és rámutat, hogy Jézus apostolai mást tanítottak, saját értelmező tekintélyét fogja szembeállítani vele, és így elzárja magát Isten igéjének korrekciója elől.
Rendkívül veszélyes ez az állapot, a középkori római egyház mégis ebbe sodorta bele magát. A reformáció hatása azért volt annyira radikális, mert nem csak egy vagy több teológiai kérdésben hozott újítást, hanem az egész tekintélystruktúrát kérdőjelezte meg. Az egyházat Isten igéjének rendelte alá, és így megindulhatott magának az egyháznak a re-formációja. A középkor végére az eltérés annyira jelentős, az apostoli hit és a pápaság közötti szakadék olyan széles és mély volt, hogy az egyház restaurációja nem mehetett végbe néhány apró reformmal. Az egész építményt kellett újragondolni Isten igéje fényében, és ennek első nyilvánvaló áldozata maga a pápaság lett. Szinte semmi nem állhatott volna távolabb Jézus Krisztus evangéliumától, lelkiségétől és parancsaitól, mint a reneszánsz pápaság. Az intézménynek mindenképpen mennie kellett. Ezer és ezer más defektussal együtt, amit az önmagát tekintéllyé tevő egyház addigra felhalmozott.
A reformátorok vallották, hogy az egyháznak mindig szüksége lesz reformációra, mert mindig hajlamos lesz a deformációra. Katolikus teológusok gyakran hivatkoznak Jézus mondatára, hogy az egyházon a pokol kapui sem vehetnek erőt, igazolva azt a véleményt, hogy az egyház fontos kérdésekben nem tévedhet és nem tévedhet el. Most tekintsünk el attól, hogy Jézus szavai egyáltalán nem erre vonatkoznak (l. itt), és fogadjuk el azt, hogy az egyház valamilyen értelemben valóban szilárd és elpusztíthatatlan. De vajon mit értünk egyház alatt, amelyre igaz ez az állítás? Azt a politikai struktúrát, amelyet a nyugati kereszténység a római birodalom összeomlásakor örökölt? Magát a pápaságot, annak udvartartásával és minden igétől idegen titulusával együtt (pl. Krisztus helytartója, az Apostolfejedelem utóda, a Vatikán uralkodója)? Vajon Krisztustól származik a gondolat, hogy a római gyülekezet püspökét a római császároktól átvett titulussal Pontifex Maximusnak nevezzék (a titulus „hídépítőt” jelent, mert hídépítésre Rómában egyedül a császárnak volt joga)? Erre a struktúrára utalt volna Jézus?
Vagy – ahogy az apostolok tanították – az egyház valójában nem egy felekezeti vagy politikai struktúra, hanem Isten újszövetségi népe, azoknak a közössége, akik Jézus Krisztusban igaz szívvel hisznek, a Lélek által újjászülettek és egymással ebben a hitben összekapcsolódtak? Miért kellene azt feltételeznünk, hogy az egyház egy elvilágiasodott, megcsontosodott, politikai hatalommal bíró intézménnyel és annak szokásrendjével valamint dogmatikai állásfoglalásaival azonos, nem pedig azokkal az emberekkel, akiket a Szentlélek a Jézus Krisztusban való hitre elhívott? És ha az egyház ténylegesen az utóbbi (amiként Jézus és az apostolok tanították), akkor miért ne lehetne az intézményeket, szokásokat és tanbeli állásfoglalásokat újra és újra ahhoz igazítani, amit Isten az egyházról tanít? Sőt, miért állnánk ellent annak, hogy ez újból és újból megtörténjen? Ha a hívők közössége az egyház, amelyen a hádész kapui sem vehetnek erőt, akkor nem az intézmények stabilitásában és tévedhetetenségében kell reménykednünk, hanem abban, hogy Isten vigyáz az ő népére, és ha kell, elfajzott és a Szentírástól idegen intézmények és azok igeellenes tanításai alól is kiszabadítja az övéit.
Az Ecclesia semper reformandum est elve az egyház engedelmességéről szól. Engedetlen az az egyház, amely önmagát a tévedhetetlenség pajzsával veszi körbe, hiszen a tévedhetetlenség korrigálhatatlanságot von magával, ami pedig az engedetlenségben való megkeményedés útja. Csak az az egyház képes az Istennek való engedelmesség útján járni, amelyik Isten szavát tartja tévedhetetlennek, nem önmagát. Ha elvetjük az ecclesia semper reformandum est elvét, bezárjuk magunkat a tévedéseinkbe és arra ítéltetünk, hogy a tévedéseinkkel együtt kell élnünk. A tévedéseinket aztán újabb tévedésekkel súlyosbítjuk, hiszen a tévedés mindig tévedést szül, a belátás hiánya nagyobb vakságot, a megkeményedés a megtérésre való képtelenséget. Az a felekezet, amely nem hisz az Ecclesia semper reformari debit elvében, nem képes a valódi megújulásra, hiszen önmagát zárja be saját tévedései börtönébe.
Ha az egyház Krisztust akarja követni, akkor Isten igéjéhez kell igazodnia. Ez azzal kezdődik, hogy belátja: nem ő áll Isten igéje felett, hanem Isten igéje áll felette. Ha az egyház ragaszkodik tévedhetetlenségéhez, garantálja, hogy tévedni fog, és azt is, hogy a tévedéseiből nem tud megtérni. A test eltorzul és nincs számára gyógyulás. A reformált egyházak is hajlamosak a tévedésre, ezért a reformátorok kimondták: Ecclesia reformata semper reformanda est. A megreformált egyháznak is mindig reformációra van szüksége. Az, hogy egykor visszatértünk a forráshoz, nem jelenti azt, hogy még mindig a forrásnál vagyunk. Lehetünk a próféták örökösei úgy is, hogy ma már megölnénk a prófétákat (vö. Mt 23,29-31). A helyzet vaskos iróniája éppen az, hogy számos nyugati lutheránus, református, presbiteriánus, episzkopális, metodista stb. formáció ma talán radikálisabb reformációra szorul, mint a reformációnak egykor ellenálló római egyház. Az etika terén biztosan. Ecclesia reformata semper reformari debit. Ahogy a bűnbánat naponkénti, úgy a megújulás szükségessége is az. Ma is a forráshoz kell visszatérnünk, különben félő, hogy semmi közünk nem lesz Jézus Krisztushoz (vö. Jel 1-3).
„….. Ahogy a bűnbánat naponkénti, úgy a megújulás szükségessége is az. ……”
Mérhetetlenül hálás vagyok a folyamatos bűnbánat és megújulás lehetőségéért,
mert a Krisztusban maradásra ösztönöznek. Hiszen kizárólag Őbenne biztosított
számomra az a világosság, amely által képes vagyok olyannak látni a bennem
folyamatosan életteret kapni akaró bűnt, ahogyan azt Isten látja.
Ha azt hisszük, hogy az Írás magyarázza önmagát, nagyot tévedünk! Hiszen akkor az etióp hivatalnoknak nem kellett volna Fülöp segítsége, mert értette volna azt, amit olvasott! De nem értette! Pedig művelt ember volt! Ezért is kéri, hogy magyarázza azt meg, amit olvasott.
Kit is kér a magyarázatra? Az Egyházat, annak képviselőjét, vagyis Krisztus tanúját. Mert nem elég birtokolni a Szentírást, olvasni akár eredetiben is, ha nem vagyunk barátságban az Istennel, a szent szerzőkkel, és azzal a közeggel, amelyben ez érthetővé válik, vagyis az Egyházzal! Mert az Egyházban keletkezett az Írás, ezért az Egyház tudja azt helyesen értelmezni, és nem lehet azt szabadon, mert téves következtetésekre jutunk. Mert Isten Szent Lelke elsősorban az Egyházon keresztül vezet, és a tanítást is ezen keresztül adja.
Kinek is kell megvizsgálnia a próféciákat, a kijelentéseket? Ugye, hogy az ekklézsiának, és nem egyeseknek? Ha tehát igaz lenne az az állítás, hogy az egyház nem a szervezetben érhető utol, hanem mintegy láthatatlan, akkor ugyan kinek volna joga és kötelessége a kijelentések elbírálása -és ugyan ki is tudná, hogy ezt el kell-e fogani tőle, vagy sem?!
Ad absurdum: ha tényleg a Szentlélektől, és nem emberektől van a hitújítás, akkor miként lehet az, hogy a Lélek meghasonlott önmagával, és annyi protestáns denominációt hozott létre? Akkor tán már Áriusnak volt igaza, vagy épp azoknak, akik utána jöttek? Hiszen mindegyik arra hivatkozik, hogy neki ezt vagy azt nyilatkoztatta ki a lélek! Akkor senkit nem lehetett volna és nem lehetne eretneknek minősíteni! Már pedig ezt a minősítést a reformátorok is megtették „az Egyház nevében”.
Ki bírálhatja el, hogy az épp a kezem ügyébe kerülő, és szentírásnak mondott valami tényleg az, ha nem az Egyház?
Mi alapján lehet tehát reformálni? Az élő Egyház élő hite alapján, kezdve önmagunkon! Mert ugyan ecclesia semper reformanda, de azt a személyekkel kell kezdenünk, és akkor ugyanúgy meg fog újulni, mint akár szent Benedek, akár Szent Ferenc hatására is történt, akik mind benne maradtak az Egyházban, mert alázatosak voltak. Szeretnénk az Egyházat hibátlannak látni, de míg mi magunk nem vagyunk krisztusi lelkületűek, az nem fog sikerülni. Majd ha szerelmesek leszünk az Egyházba, akkor fogjuk felfedezni szépségét, és Isten szemével látva azt, szeretni hibái ellenére is! A többi az Úr dolga.
Kedves Lacibá,
nekem úgy tűnik, hogy a priori feltételezed azt hogy az élő Egyház élő hite mindig meglátszott az egyházszervezet vezetőin is. Ki tudja, mi lenne most, ha pl. X. Leó annak idején felkarolja Luther 95 pontját…
Ezzel a feltételezéssel éltek annak idején a zsidó vezetők is (beleértve a főpapot és a papság jelentős részét), lásd Jeremiás 7 fejezetének elejét…
Jobb ha tudjuk, hogy a gyökér hordoz minket, nem pedig mi a gyökeret (vö. Róm 11) — és itt nem az Egyház a gyökér…
Kedves dzsaszper,
nekem meg úgy tűnik, hogy még nekifuthatnál annak, amit írtam. Hiszen szó sem volt holmi vezetőkről benne, hanem az Egyházról!
Ha én egy próféciát vélek kapni a közösségben, akkor
-először én magam bírálom el, és ha nem vetem el, akkor kimondom
-ekkor jön a közösség ítélete, amely elveti avagy elismeri hitelesnek azt. Ennek egyik feltétele, hogy ha személyről szól, az elismerje hogy neki szólt. Ha meg általános, akkor annak be is kell következnie…
-ha a közösségen túl mutatónak mutatkozik, nos akkor jön a nagyobb közösség általi megítélés, ahol már a lelkipásztor is bevonódik. Ha ő is hitelesnek véli, megy az egyházmegyéhez, s ha itt is megáll, akkor az egész Egyházhoz.
Tehát nem avezetés hozza a döntést elsősorban, hanem alulról kap egy kellően alátámasztottnak vélt kijelentést, amiről, kemény kritériumok mellett a Szentlélek segítségével dönt.
Az emberi gyarlóságnak tehát nem sok köze lehet a végeredményhez.
Kedves Lacibá,
Sajnos az emberi gyarlóságnak lehet köze a végeredményhez, Pl. ha nem a Szentlélek segítségével sikerül a döntést meghozni.
Lehetnek olyan helyzetek, amikor épp az döntött a Szentlélek segítségével, aki vállalta a kiátkozást. Figyelembe véve a középkori viszonyokat, a pápákat és ellenpápákat és a sötét középkor mindenféle ügyeit, a pénzért árult bűnbocsánatot stb., nem kizárt, hogy Luther erre példa lehet…
Nekifutok még egysyer: Leginkább az Egyház és a földi egyházszervezet azonosítása a fő problémám, amit írtál. Már csak azért is, mert a történeti példák arra utalnak, az egyházsyervezet kiátkozhatta az Egyház jelentős részét. Ez persze simán előfordulhatott protestáns berkeken belül is később…
Kedves Lacibá!
„Ha azt hisszük, hogy az Írás magyarázza önmagát, nagyot tévedünk! Hiszen akkor az etióp hivatalnoknak nem kellett volna Fülöp segítsége”
senki sem állítja, hogy Izajás könyve magyarázza önmagát. A teljes írás (vagy minden Istentől ihletett írás) viszont igen, és az alapján érthető is, hogy mi Isten akarata; ezért íratta le.
(egyébként ez a személyes tapasztalatom is.)
Üdv, István!
Ha ez az állításod igaz lenne, egyetlen protestáns felekezet lenne, és nem számtalan, és egyre több—-
Ha ez az állításod igaz lenne, nem lenne lehetséges, hogy akár a jehovatanúi, akár a mormonok, vagy más kereszténynek magukat beállító denominációk létezzenek…
Sőt! a wittenbergi kolostorlakó sem lett volna vitában másokkal, és nem lett volna eretnekké, kiközösítetté, sőt a német parasztháború kirobbanásának szikrájává sem. De a régebbi eretnekek, mint Árius, és hasonlók sem születtek volna meg, mert mindenki ugyanúgy értette volna a Szentírást. Nem lett volna a kelet-nyugati hasadás sem…
Ha ez az állításod igaz lenne, akkor az apostolok korában már nem ütötte volna fel annyi tévtanítás a fejét…
Hogyhogy volt ez lehetséges, hiszen még éltek a tanúk? Csak úgy, hogy a saját fejük után mentek, és nem hallgattak a tanúkra, és a tanításra, a tanítók által tovább hagyományozottakra.
2Pét 1,20
„20Mindenekelőtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen prófétai beszéde sem egyéni értelmezés dolga.” másképp:
„20Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből.”
„20Mindenekelőtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen jövendölése sem származik a próféta saját értelmezéséből.” STL
Kinek kell akkor az Írást értelmeznie, ha még a próféta sem teheti meg önmaga? Csakis az Egyháznak, mert ő az Írás letéteményese, benne keletkezett, és vele azonosítja Krisztus önmagát!
Kedves Lacibá!
Őszinte tisztelettel olvasom a kommentjeidet. Példaértékűnek tartom a készségedet az értelmes, higgadt, a másik felet is tisztelő érvelésedet. Sajnos gyakran fordul elő, hogy egy idő után elszaladnak velünk az indulatok, és attól kezdve „csípőből tüzelünk” egymásra. Én ebben a korrekt vitában is a Szentlélek egyesítő erejét vélem felfedezni.
Azonban úgy látom, hogy egy ponton megakadunk. Mégpedig ott, hogy Te egyszerre ragaszkodsz az Egyház „értelmezés-monopóliumá”-hoz, valamint az Egyház és a Római Katolikus Egyház közötti azonossághoz. Az előbbivel én személy szerint egyet is tudok érteni. Mi is azt tanultuk a teológián, hogy az önkényes igeértelmezés veszélyes. Vitákhoz vezet, esetenként szakadásokat eredményez. Úgy gondolom, hogy a reformátorok is tisztában voltak ezzel a kockázattal, ha nem lettek volna, igen hamar szembesültek a megosztottság valóságával.
Én el tudom fogadni, hogy ma egy katolikus hívő úgy látja a saját egyházszervezetét, hogy alapvetően nincs vele baj. Ha mégis korrekcióra szorul, azt a Szentlélek majd elvégzi az arra hívatott fórumokon keresztül. De a középkorban ez azt jelentette, hogy az emberek féltek gondolkodni, és kimondani a gondolataikat. Féltek, hogy ha egy kimondott gondolatuk a (római katolikus egyház totalitárius szervezetével azonosított) Egyház hivatalos álláspontjával ellentétes, akkor nem csak kínhalál vár rájuk, hanem a pokol tüzében fognak senyvedni örökkön-örökké. Azt gondolom, hogy a reformátorok legnagyobb győzelme a saját félelmeik felett aratott győzelem volt. Mert az eredeti szocializációjuk alapján sokkal többet kockáztattak, mint a felekezeti megosztottság.
„Ha ez az állításod igaz lenne, nem lenne lehetséges, hogy akár a jehovatanúi, akár a mormonok, vagy más kereszténynek magukat beállító denominációk létezzenek…”
na pont ők azok, akik nem az írás alapján tanítanak.
Alapvetően nem azzal van a baj, hogy értik-e az emberek az írást, hanem azzal, hogy alárendelik-e magukat neki miután megértették. Aki objektíven áll a dologhoz és nem önigazolást keres, az a teljes írás alapján megértheti azt amit Isten szeretne, és ami aktuálisan rá vonatkozik.
Kedves István. Egymás alá ollóztam 4 mondatodat:
‘A teljes írás … alapján érthető is, hogy mi Isten akarata; ezért íratta le.
(egyébként ez a személyes tapasztalatom is.)
na pont ők azok, akik nem az írás alapján tanítanak.
Aki objektíven áll a dologhoz és nem önigazolást keres, az a teljes írás alapján megértheti.’
Ne haragudj, hogy sarkosan fogalmazok, de ha én ezt ÍGY EGYÜTT magamra nézve elfogadnám, az nem lenne más, mint a pápai tévedhetetlenség tana, azzal a kiegészítéssel, hogy én vagyok a pápa.
ha amiatt gondolod így ,hogy a személyes tapasztalatom állítást a többi állításom legitimációs alapjának tekinted, akkor azt hiszem értem.
igazából még úgy sem, ezekből az állításokból miért következik, hogy azt gondolom magamról, hogy tévedhetetlen vagyok?
ha valami másról van szó, akkor fogalmam sincs, hogy mi alapján látod így.
fejtsd ki kérlek.
a pápa tévedhetetlenségével egyébként nincs semmi bajom, amíg nem mond ellene az írásnak, hiszen addig az írás igazolja, hogy nem tévedett.
István:
‘A teljes írás … alapján érthető is, hogy mi Isten akarata” – (egyébként ez a személyes tapasztalatom is.) Az enyém pedig az, hogy gyakran próbáltam érteni, de nem értettem, máskor meg félreértettem, néha, mint Péter nehezen érthetőnek találtam, és biztos van, amit nagybátyám bölcs tanácsát követve majd a mennyországban fogok megkérdezni az apostoloktól, hogy ezt vagy azt pontosan hogyan is értette. 🙂
„Aki objektíven áll a dologhoz…” szerintem ilyen ember nincs a világon. Objektivitásra TÖREKVŐ viszont igen sok, a legtöbb felekezetben. Én akkor tudok érdemben vitatkozni az igazságról, ha ez utóbbit feltételezem a másikról és magamról sem többet.
„‘A teljes írás … alapján érthető is, hogy mi Isten akarata” – (egyébként ez a személyes tapasztalatom is.) Az enyém pedig az, hogy gyakran próbáltam érteni, de nem értettem, máskor meg félreértettem, néha, mint Péter nehezen érthetőnek találtam, és biztos van, amit nagybátyám bölcs tanácsát követve majd a mennyországban fogok megkérdezni az apostoloktól, hogy ezt vagy azt pontosan hogyan is értette.”
szóval akkor ha jól veszem ki a szavaidból az üdvösségedre tartózó dolgokat megértetted az írás és egy tapasztaltabb hívővel való beszélgetés alapján x felekezet gyámkodása nélkül is?
“Aki objektíven áll a dologhoz…” szerintem ilyen ember nincs a világon. Objektivitásra TÖREKVŐ viszont igen sok, a legtöbb felekezetben. Én akkor tudok érdemben vitatkozni az igazságról, ha ez utóbbit feltételezem a másikról és magamról sem többet.
ez világos, viszont ha mindent gondolatomat úgy írom le, hogy
pl.:
aki objektíven áll a dologhoz, (persze senki sincs aki teljesen objektíven tudna hozzáállni, magamról pedig azt gondolom, hogy én is csak törekedni próbálok erre, és egyébként nem vagyok beképzelt hanem alázatos, úgyhogy megfontolhatjátok amit írok, mert nem vagyok nárcisztikus szociopata, mint azt az objektivitásra törekvő megfogalmazásom és önkritikus őszinteségem is mutatja) és nem önigazolást keres (gyakran ebbe a hibába esünk, én is sokszor és csak Isten végtelen kegyelme, hogy ezeket a gondolatokat leleplezi és nem enged teljesen elveszni a saját bűnös szívem kreálmányai közepette) az megértheti Isten akaratát.
akkor túl hamar betelne a kommentfelület. azt hittem, hogy ezek hallgatólagosan elfogadott dolgok.
azt továbbra is fenntartom, hogy az értés Isten kijelentésén múlik, és van, hogy egészen világosan közöl valamit az Úr, hiszen a helyreállt kapcsolatnak ez az egyik jellemzője (nem az „özönvíz fürdőkádban volt-e, vagy dinoszauruszok is voltak a bárkán?” kaliberű kérdésekre gondolok).
persze azon lehet vitatkozni, hogy az egyénen kívül ennek milyen relevanciája vagy kényszerítő ereje van mások számára.
Kedves Omnium Minister!
Nagyon örvendetes, hogy a katolikus egyházszervezettel annyi baj van! Mert ha tökéletes lenne, akkor felmerülne a gyanú, hogy a benne lévők is tökéletesek, s ekkor nagy valószínűséggel el lehetne mondani róla, hogy biztos nem Isten népe, hiszen Krisztus nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket! 🙂 Hogy nagyon sok a bűnös benne? Meglehet! Nekem is meg kell térnem, minden nap! De egy biztos: ha a háromszor is Krisztust megtagadó Péter lett az Úr földi helyettese, akkor én sem vagyok, mi sem vagyunk reménytelenek….
Hogy pedig a teljes igaz tanítás a katolikus/ortodox hitben található meg, az egyértelmű:
-Már csak azért is igaz, mert mindenki ehhez méri magát.
-A reformációsok mind az Egyház által megőrzött -és az egyre előkerülő leletek alapján biztonsággal kijelenthető, hogy szinte betűhíven továbbadott- Szentírást használták, és nem mást. Ha pedig ebben nem hamisított az Egyház, miért tette volna annak kifejtésében?
-Az apostolok tanítását is tisztelték, azt is továbbadták, majd lejegyezték, de csak Krisztus tanítása után, mert az maga az örömhír. De hogy a szent hagyomány nélkülönözhetetlen az Írások helyes megértéséhez, az következik abból ami meg van írva:
24,27 És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami valamennyi Írásban róla szólt.
(A magyarázatát a Bibliában nem találjuk mégsem….)
32Majd ráírta a kövekre Mózes törvényének mását, úgy, ahogy azt ő Izrael fiai előtt kifejtette.
(A Mózes tanítása szerint írta rá a kövekre, nem az eredeti szöveget!)
„»Nem értitek ezt a példabeszédet? Hát hogyan értitek meg majd a többi példabeszédet?”
„31„Hogyan is érthetném, viszonozta az, hacsak valaki meg nem magyarázza?” Meg is kérte Fülöpöt, hogy szálljon föl és üljön melléje.”
Az Egyház azóta is ezt teszi. Ha valamit kifejt, akkor továbbgondolja azt, amit már biztosan tud, és a Szentlélek vezetésével méginkább kibontja azt. A teljes megértés mégis csak odaát fog bekövetkezni. Tehát a szenthagyomány állandóan fejlődik, de nem változik, csak kibomlik, miként a rügy: először csak sejteni, hogy ott rügy lesz, majd megjelenik, megnő, kifeslik, kibomlik és virág lesz belőle.
Lacibá!
„Ha pedig ebben nem hamisított az Egyház, miért tette volna annak kifejtésében?” Az írásmagyarázatban én nem hamisításról, hanem a tévedés lehetőségéről beszéltem. Nem is akarlak bántani az álláspontodért, úgy gondolom katolikusként így tudsz következetes lenni. A kérdés az, hogy ha katolikusként felismersz egy tévedést, akkor mit teszel?
1. Bátran kimondod, és ha kell kiszögezed a templom kapujára (lásd Luther).
2. Az egyház iránti hűséged és szereteted alapján megtartod magadnak, ill. bizalams baráti körben osztod csak meg. Nem konfrontálódsz, de nem is azonosulsz a hivatalos állásponttal. (Sok ilyen katolikus barátom van, és ez a magatartás ránk, protestánsokra is gyakran jellemző.)
3. Félelemből, engedelmességből, vagy ki tudja milyen belső motivációból elnyomod a lelkiismereted, és tovább hangoztatod a hivatalos tanítást. (Számomra ez a legkevésbé szimpatikus hozzáállás, hisz a pártpolitikusokra emlékeztet.)
Kedves Omnium Minister!
Hála Istennek, a katolikus tanítás világos. Tévedés pedig csak ott lehetséges, ahol az nem zárták le, vagyis nincs általánosan elfogadott álláspont. Nekünk csak a hittételeket kell elfogadnunk, a többin lehet vitáznunk.
http://depositum.hu/dogma.html
ez felsorolja az összes hittételt, előtte pedig a kötelezően elfogadandó, a valószínűleg igaz, és hasonló minősítéseket. Utóbbiak vitathatók, de nem mindegyiket érdemes vitatni. Majd jönnek a téves nézetek minősítései, s végül a katolikus hittételek.
http://lexikon.katolikus.hu/D/dogma.html
Lacibá,
megpróbálom megfogalmazni, mi a problémám a hozzászólásaiddal. Őszintén tisztelem benned azt, hogy szereted az igazságot, ragaszkodsz a hitvallásodhoz, és nem tartod közömbös kérdésnek, hogy valaki az igazságban van-e vagy téved. Az nem zavar, hogy a római katolikus felfogás mellett érvelsz, az itteni hozzászólók között nagyon sok hasznos és inspiráló gondolatot olvastam katolikus kommentelőktől. Neked is számos hozzászólásod volt az elmúlt években, amelyeket értékesnek tartottam. Mostanában viszont mintha nem érzékelnéd, hogy ha párbeszédet akarsz folytatni protestánsokkal, nem fog menni az, hogy egyszerűen leszögezed a római egyház (a te szóhasználatodban: az Egyház) hivatalos megnyilatkozásait. Ha egy ateista honlapra mennék kommentelni, megpróbálnám megérteni a világnézetüket, az érveiket, a kérdéseiket, és onnan kezdeném az ellenérveimet, ahol ők állnak. Van helye az igazság hirdetésének, a meggyőződéseink megosztásának, de egy evangéliumi protestáns blogger honlapjának kommentfelülete nem az a kontextus, ahol sok értelme lenne a katolikus dogmák kinyilatkoztatásának. Párbeszéd legalábbis nem lesz belőle. Ezt az elmúlt hetek komment-cunamija fényében írom.