A keresztény hit szempontjából elengedhetetlen annak megértése, hogy a harc és a szeretet nem zárják ki egymást. Sokan úgy viszonyulnak a harchoz, mint hajdan a Woodstock fesztivál hippi nemzedéke: MAKE LOVE NOT WAR. Virágot tűznek a puskacsövekbe és mámoros ernyedtséggel hátat fordítanak az emberek közötti békétlenségnek. Aki harcol, nem szeret, aki szeret, nem harcol. Ez a zsigeri indulat befészkelte magát a kereszténységbe is, szinte dogmává emelve a tézist, hogy „nincsenek oldalak”, csak zárt, befogadásra képtelen, egymásnak feszülő elmék és akaratok vannak. Holott egyáltalán nem nehéz belátni, hogy ez így elvként megfogalmazva fényévekre van mind a valóság természetétől, mind a Biblia tanításától. A valóságban minden igazi szeretet készen áll a harcra, és egyetlen harc sem jó, amit nem a szeretet motivál.
Gondoljunk arra a kétségbeesett édesanyára, akinek a kisgyermekét megtámadja egy gazdátlan kutya. Gondolkodna vajon egy tizedmásodpercet is, hogy szembeszálljon-e a kutyával, akármilyen dühösen is vicsorog az rá? De mi motiválja az anyát az önfeláldozó harcra? Nyilvánvalóan a szeretet. Azért harcol a kutyával, mert szereti a gyermekét. A harc hiánya a szeretet hiánya lenne, vagy annak a jele, hogy az anyában nem a szeretet győzte le a félelmet, hanem a félelem győzte le a szeretetet. A történelemben sok férfi ment harcba a hazájáért. Azért harcolt, mert szerette a házát, a szőlőjét, a városát, az ősei földjét, és különösen a családját, rokonságát, barátait, szomszédait, akik ott laktak. Szerette azokat, akiknek az élete veszélybe került.
Az a keresztény, aki nem harcol a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott, valamit vélhetően jobban szeret a hiténél. Aki nem veszi elő a Lélek kardját és nem emeli fel a hit pajzsát, amikor az ördög tüzes nyilai röpülnek felé, langyos, ambivalens viszonyban áll azzal, amit a nyilak támadnak. Aki forrón szereti Krisztust és az ő ígéreteit, csatába indul, amikor meg akarják semmisíteni azokat az üdvözítő ígéreteket. A szeretet motiválja a kardforgatásra. A hit kapcsán természetesen nem fizikai harcra gondolok (noha más harcok akár a szó szerinti kardot is szükségessé tehetik), hanem arra a lelki tusára, amiről Jézus és az apostolok beszéltek. Aki szereti Istent, hadakozik az ismerete ellen emelt magaslatokkal, azokkal a gondolatokkal, amelyek le akarják rombolni a hit bizonyosságát. A hit kontextusában ugyanúgy elválaszthatatlan a szeretet a harctól, mint a természet kontextusában.
Azonban azt is fontos rögzítenünk, hogy csak az a harc jó, ami szeretetből fakad, és az emberek közötti háborúskodások jelentős része sajnos nem ilyen. Ahogy Jakab mondja: a tagjainkban dúló önző vágyak miatt háborúskodunk, ez a küzdelmeink leggyakoribb oka. A harcok jelentős része nemtelen harc, mert önzés vagy hiú dicsőségvágy áll mögötte. Jézus tanítványaiként viszont azt a parancsolatot kaptuk, hogy szeressük egymást. A nagy parancsolat szerint szeressük először is Istent, utána pedig a felebarátunkat, mint magunkat, és bizonyos értelemben szeretnünk kell még az ellenségeinket is (ami harc közben meglehetősen komplex, de Jézus követőinek megkerülhetetlen feladat). A Mester azt parancsolta, hogy minden cselekedetünket a szeretet határozza meg. Vannak viszálykodások, amelyekből a keresztényeknek éppen ezért ki kell maradniuk. Vannak szóharcok, amelyeket nem szabad lefolytatnunk. Vannak viták, amelyek teljesen feleslegesek, sőt, ártalmasak. Vannak viták, amelyek önmagukban nem lennének ártalmasak, de azok, ha nem szeretettel veszünk részt bennük. Jézus tanítványaiként minden dolgunkat szeretetben kell végeznünk. Emlékeznünk kell, hogy alapvetően nem is emberekkel van harcunk, hanem mennyei fejedelemségek és hatalmasságok ellen. Ha emberek iránti ellenszenv, neheztelés, gyűlölet, harag motivál bennünket a küzdelemre, nem lesz tiszta a harcunk, Isten sem leli kedvét abban. Csak az a küzdelem nemes és helyes, amely mögött szeretet van. De van egyáltalán ilyen küzdelem?
Persze, hogy van! Említettem a gyermekéért küzdő anyát. Említettem a hazáját védő férfit. Említettem a hitéért harcoló tanítványt. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk. Szeretet lehet amögött is, ha küzdünk az igazságosságért. Vagy az igazságért. Ha megvédjük egy felebarátunk méltóságát. Ha kiállunk egy jogtalansággal szemben. Ha javítani akarunk a törvényeken. Ha fellépünk a gyermekek védelmében. Ha fellépünk a szülők védelmében. Ha megszólalunk a bántalmazottak ügyében. Ha írunk egy szatirikus regényt a hazugságról. Vagy csinálunk egy filmet. Ha leleplezzük a gonosz szándékokat és szóvá teszünk pusztító társadalmi tendenciákat. Szeretet motiválhatja azt is, amikor politikusként védjük meg az országot külső beavatkozástól vagy belső lázadástól. Vagy az egyházat politikusoktól (rosszabb esetben politikusokat az egyháztól). Szeretet lehet a bíró döntésében, hogy egy maffiaperben ne fogadjon el vesztegetést akkor sem, ha ez az életébe kerülhet. Szeretet motiválhat egy polemikus cikket egy teológiai folyóiratban, vagy egy karcosabb írást egy keresztény blogon.
A szeretet sok harcban vesz részt. De csak az a harc nemes, amely mögött tényleg szeretet van. Aki soha nem harcol, nem tudom, szeretett-e igazán, de annak a szeretetében is kételkedem, aki állandóan, mindenért harcol. A szeretet nem a harcot szereti, hanem azt, amiért harcol. A szeretet méltányos és türelmes, jóhiszemű és hosszútűrő. Viszont nem örül a gonoszságnak, és ha kell, jóval le is győzi azt. A jó pedig nem mindig megengedő és puha, van hogy határozottan és élesen elválaszt. A szeretet ugyanakkor önfeláldozó, küzd azért, amit szeret, és szélsőséges esetben az életét is adja a barátaiért.
Mit fogsz kapni ezért a sok elpuhult, a gyakorlatban konfliktus kerülő (de Jézus mögé bújó) embertől… akiknek most belerondítottál a ,,Fegyvertelen katona” c. filmen felnevelkedett lelkivilágába.
Júdás levelében arra hív, hogy „ küzdjetek a hitért,…” 3. vers.
Ez a küzdelem pont, hogy szeretetteljes, hiánya lenne szeretetlen.
Így – a címre utalva – van olyan, hogy harc ÉS szeretet!
Apropó a kezdő képen látható ‘67-esek jelszava, ma mintha megfordulni látszana; „ne szeretkezz; háborúzz!”
-> Forrás: múlt heti nagyon tanulságos identitáspolitikáról tartott konferencia: https://www.origo.hu/itthon/2024/09/schmidt-maria-ne-szeretkezz-haboruzz
Kedves Ádám!
Alapvetően egyet tudok érteni az itt leírtakkal, de mi van akkor, ha a szeretet vezérelte harcok ütik egymást? Például a teremtésvédelmet vagy a woke ellenességet a zászlójukra tűzők nem egy területen szemben állnak egymással. És akkor még nem is említettem az egyháztörténelmi (szeretetvezérelt) harcokat.
Mindenekelőtt el kell utasítanunk azt a marxi törekvést, amely eltörli a prepolitikai teret, és minden szociális szerveződést és konfliktust a politikai huzavonák terébe igyekszik bevonni. Ez a szemlélet mélyen beférkőzött a társadalmi képzeletbe, és még keresztények párbeszédét is egyre gyakrabban uralja. Ezt alapvetőbb problémának tartom a sokszor egészségtelen hitvitáknál is. Ez a Te hozzászólásaiddal is a visszatérő frusztrációm.
Szerintem a helyzet fordított. A politikusok vonnak be szinte mindent a saját terükbe, így nincs mit csodálni azon, hogy uralja a társadalmi párbeszédet is. Sokszor egyébként mindezek ellenére mégis lehet értelmesen vitatkozni. Csak nehéz. Be kell lássam, ez a célod a blogon, és ez húzódik meg moderálási elveid mögött, szerintem viszont ma hazánkban vegytisztán nem lehet vitatkozni társadalmi kérdésekről.
Ha egy párt nyíltan felvállalja a kereszténységet, azt tartanám furcsának, ha erre pozitívan vagy negatívan, de ne reagálnának a keresztények. Nem hiszem, hogy ez sokban különbözne mondjuk a woke-ra adott reakcióidtól. Hívőként azokra is kell reagálnunk. Szeretetből. Igazából a kérdésem arra vonatkozott, mikor fakad szeretetből egy indulat/harc, és mikor van szó fóbiáról?
A fóbia szó szertelen használata szintén annak az újmarxista aktivizmusnak a jellemzője (taktikája), amely a freudi pszichológia fogalmait ötvözi radikális társadalomátalakító törekvéseivel. Nem hiszem, hogy a fóbia lenne ebben a kontextusban a szeretet valódi ellentéte, sőt, a kettősség felállításával is komoly gondjaim vannak.
És igen, az értelmes párbeszéd érdekében nem engedem, hogy itt is a sekélyes politikai adok-kapok uralja a diskurzust.
Lehet, hogy a fóbia szó nem a legszerencsésebb, de talán nem is ez a lényeg. Máshogy mondom. Amikor a woke-ot bírálod, azt a kereszténység iránti féltésből és szeretetből teszed. Minden indulatoddal együtt. Kérdés, hogy akik mondjuk a kormánnyal teszik ugyanezt, másképp járnak-e el? Szerintem nem.
Ádám idézet: „A szeretet ugyanakkor önfeláldozó, küzd azért, amit szeret, és szélsőséges esetben az életét is adja a barátaiért.”
Apróbb kiegészítés: Küzd azért, Akit Szeret…
Éppen egy új hír érintett meg a háború kellős közepén..
https://ujkelet.live/2024/10/03/az-isis-altal-2014-ben-11-evesen-elrabolt-jezidi-not-kimentettek-gazabol/
A bűn hatalma óriási tud lenni, rabul tud ejteni bárkit és látható, hogy kiszabadulni sem könnyű alóla. Néha elkél egy nagyobb külső segítség is!
http://www.stevemaman.com/about/
Babilon fogságából csak a külső, mennyei szerető erő tud kiszabadítani minket!
A lényeg: értem, hogy NAGYON fontos számodra a kormány bírálata. Van, akinek ugyanilyen fontos az állatvédelem, a parlagfű elleni harc, vagy épp a homeopátia népszerűsítése. De egyiknek sem szeretnék teret adni, ha másról szól a cikkem. Utoljára kérlek, hogy ne tematizáld át a cikkeim témáját a neked fontos Üggyel.
Kérlek olvasd el még egyszer az ehhez a poszthoz írt kommentjeimet! Ellentétben a korábbiaktól, itt csupán példának hoztam a kormány/woke bírálatát. Én arra keresem a választ, lehetséges-e, hogy egy (bármilyen) téma kapcsán két hívő a szeretettől vezérelve ellentétes módon reagáljon. Esetleg egyik vagy mindkettő téved? Vagy csupán pszichológiáról van szó, amibe ne keverjük bele Istent? stb.
Kedves Kovács János!
Nem is értem ezt az utolsó kérdést. Szeretetünk Jézusban van, az örömhirben. Ha pedig a Megváltóban vagyunk közösségben aki az Atyához vezet minket, akkor hogyan lehet egymás ellen szellemi harcunk? Ha mégis harc történik két hívő között, akkor valamelyik hívő nem úgy engedte be életébe Jézust, hogy az illető felismerje a szellemi harc. A szellemi harchoz pedig nem elég egy megfordult szív. Mikor az ember szíve megfordul, csak az út kezdete. A harcunk pedig szellemi, amit mi az igéből ismerünk. Ha a pajzsunk és kardunk az igéből van, hogy tudna egymás ellen fordulni?
Kedves János,
én most csak azt akartam a cikkben jelezni, hogy a szeretet és a harc fogalma egyáltalán nem zárják ki egymást, mert ezzel kapcsolatban sok félreértés van mind a világban, mind az egyházban. Sokan gondolják azt, hogy aki harcol, eleve nem szeret, és aki szeret, eleve nem harcol. De nyilván lehet úgy is harcolni (vagy épp távol maradni a harctól), hogy bár van bennünk szeretet, nincs bennünk bölcsesség. Szóval a kérdésedre válaszként a bölcsesség fogalmát hoznám még be a képbe.
A fölülről való bölcsesség törekszik a békességre, méltányos, engedékeny, tiszta, egyenes, lényeglátó, irgalmas, és nem részrehajló (vö. Jak 3,27). Ezek a tulajdonságok rengeteg felesleges, rossz harcot megelőznek vagy lezárnak, hogy csak a hit nemes harcát vívjuk.