A keresztény lelkiségre sokan úgy tekintenek, mint egy mély kútra, amelybe alá kell szállnunk. A lelkiség lényege az Istennel való kapcsolat, az elcsendesedés, a szemlélődés, az önvizsgálat és az önmagunkról való megfeledkezés, a belső kastély bejárása, a formálódás, az imádkozó élet. Gazdag irodalma van ennek, különösen a monasztikus hagyományban, amely az ezredforduló környékén protestánsok közt is reneszánszát élte, és ma sem teljesen érdektelen. A kút képe kifejezi a modernitás sekélyességével és rohanásával szemben érzett tiltakozást, valamint a kétezer éves kereszténység spirituális öröksége iránti szeretetteljes vágyakozást.
Ami a kút metaforájából hiányzik, az a lélek belső világán kívüli, objektíven érzékelhető, horizontális mozgás. A kútnál megáll az ember, hogy igyon, de ha túl sokáig időzik lent a mélyben, nem fog tovább haladni az úton. A kútnál megtorpan az idő és megszűnik a külvilág, amire időről-időre szükségünk van, de aztán mennünk kell tovább. Bár a szerzetesi hagyománytól nem idegen a világ szolgálata, a reformáció idején mégsem indokolatlanul bírálták a világból való térbeli kivonulás Szentírástól idegen mozzanatát, hiszen a szerzetesi ideálból pont a családi életben és a világ kellős közepén megélt hétköznapiság hiányzik. Az istenes, igazságos élet nemcsak szubjektív bensőségesség, hanem a külső valóságban való objektív igazodás és küzdelem is, nemcsak kút, hanem út is, az út pedig nem csupán a lélekben vezet Istenhez, hanem a világban, a falu vagy a város közepén is. A tanítványság imádságos élet, de evilági etika, hétköznapi praxis pietatis is, mozgás, előre haladás a mindennapok sűrűjében.
A Szentírásban a hívő élet egyik legfontosabb metaforája az út. „Mindenben azon az úton járjatok, amelyet megparancsolt nektek Istenetek, az Úr, hogy élhessetek, jó dolgotok legyen, és hosszú ideig lakhassatok azon a földön, amelyet birtokba vesztek.” (5Móz 5,33) „Istenedet, az Urat féld, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből” (5Móz 10,12). „Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.” (Zsolt 23,3) „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (Zsolt 119,105) „Az igazság ösvényén élet van, és útja nem a halál felé vezet.” (Péld 12,28) „Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik” (2Móz 32,8) – mondja az ÚR Izráelről, mert bálványszobrot készítettek. Maga a kereszténység is eleinte egyszerűen az Út volt (ApCsel 19,23). Az Úr útja, az igazságosság útja, az élet útja. Két út van – mondja a korai keresztény Didaché –, az egyik az életre, a másik a halálba vezet.
A kút fontos és kifejező kép, mert szükséges, hogy legyen a lelkiségnek belső mélysége, de a keresztény hit megragadásához önmagában nem elegendő. Ha csupán kútként gondolunk a lelkiségre, kimetsszük az Istennel való kapcsolatot abból az emberi dimenzióból, amelyben az igazságosság dinamikus, földi valóság, húsvér kapcsolatokban, munkában, szolgálatban, evilági elfoglaltságokban, etikai döntésekben ölt testet. Az Istennel járás igazságos, igaz élet az igazság szent ösvényén. Nem tagadom, hogy a keresztény lelkiség mélységesen mély kút is, amelybe rendszeresen alá kell szállnunk. De egyenes ösvény is, Isten parancsolatainak útja, amelyről nem szabad letérnünk sem jobbra, sem balra, viszont haladnunk kell rajta előre, a földi élet sűrűjében, a cél felé. Hogy Jézuséi vagyunk-e, az a haladásunk irányából nagyrészt kívülről is megítélhető.
Elolvasva a posztot, nálam a „vagy” kötőszó „és” – re, a kérdő mondat pedig kijelentőre változik: Kút és út.
Nekem is útnak tűnik, Pál is jövevényként , spirituális vándorúton lévő közösségként jellemzi az egyházat, amely közben egyre fejlődik.
Péld 4,18″Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, mely egyre világosabb lesz délig.” -Délben felülről süt a nap, körbevesz minket a fény, eltűnnek az árnyékok, a sötétség ott van ahol lenni kell: a talpunk alatt.
A kút képe is utal a „horizontális” dimenzióra, igaz, másik képben (élő víz), legalábbis annak, akinek eszébe jut a Jer 2:13.
Nagyon jó és aktuális! Köszönöm!
Kiegészítéként még annyit, hogy Ulrich Luz (Evangélium és hatástörténet) szerint a Biblia a kút, s annak hatása az egyház történelmében a folyó.
De ez persze nem a személyes keresztény életről szó, s amit leírtál, azt továbbra is nagyon találónak vélem.
„A hívő élet egyik legfontosabb metaforája” mindenképpen „az út.”
A kút „mélység”, rideg és sötét még akkor is ha vizet tartalmaz. Végzetes lehet oda visszatérni.
Részemről azért annyit hozzátennék, hogy sajnos a katolikus (keresztény) spiritualitást (direkt ezt a szót használom) mostanában megmérgezik azok a keleti (jógából, budhizmusból, egyéb newage-es) tanokból származó nézetek, hogy ha mélyen magamba szállok (saját mélységeimbe), akkor ott az Istenre találok, pedig nem, amit ott találok, az nem Isten…
A hiteles szemlélődő (monasztikus, kármelita, stb.) hagyomány a csöndben, az egyedüllétben, a magányban mindig a Másikat és ezért a másikat keresi és találja meg. Nem véletlen, hogy a missziók védőszentje épp az a Kis Szent Teréz, aki ki sem lépett kolostora falai közül, vagy Teréz anya, aki a legnagyobb, legnehezebb szolgálat közben is ragaszkodott hozzá, hogy a nővérek ne adják fel a napi egy óra imádságos csöndet.
Minden jó kút úttá válik, minden hiteles út megtermi a kút vágyát és igényét…
(A téma szétfeszíti egy komment kereteit, remélem sikerült tömören, de érthetően rávilágítanom a különbségre…)
Igen, és köszönöm a kiegészítést!
Kedves Ádám!
Köszönöm szépen a posztot. Ez gyönyörű volt …
Sokat gondolkodtam azon, amit az ige mond és te – és ezt biztosan tudom – aktívan és példaértékűen gyakorolsz is:
„…és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.”
/2 Korintus 10:5/
Számomra úgy tűnik, hogy ezen az Isteni Igén fordul meg minden és mindenki e világon – akár tud, akár nem tud róla, de a hívő emberek az élete mindenképpen …
E „fogságban” van ugyanis elrejtve: a szabadság.
Nagy titok ez, és mégis ki van jelentve.
Szeretném a kegyességemet ezen isteni „stílusjegyekhez” igazítani, de Pállal egyetértve a xarx „hősiesen” vitézkedik ez ellen. Sajnos …
De nem adjuk fel soha …, mert hisszük hogy „be vagyunk csomagolva” Krisztusba, az Isten benne megjelent kegyelmébe.
Előbb szeretett ő minket, és ez elég kell hogy legyen.
Mégegyszer köszönöm szépen!
Kedves Hebron71,
ige, kegyelem, megelőző szeretet… Igen, ez a kút és az út. Köszönöm.
„Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között.” (ApCsel 20,32)
A samáriai asszony történetében (Jn. 4.1-45) mindkét szimbólumot megtaláljuk. Jól reprezentálja ezt a 6. vers: „Ott vala pedig a Jákób (kútja). Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leüle a forráshoz” de érdemes elolvasni az egész szakaszt.
Jézus úton volt!
„Samárián kell vala pedig általmennie. Ment vala azért…”
(Ján 4:4)
Nem tudjuk Jézusnak volt e kedve épp Samáriába menni, de az biztos, hogy az út, amin mennie kellett, fárasztó volt.
Ő tudta mit jelent kilépni a konfortzónából, mert nem a kényelmet, nem a nehézségek elkerülését, hanem az Isten akaratát kereste. Tette, amit KELL.
Viszont amikor elfáradt „azonmód leüle a forráshoz.”
A „kút” és az „út” képe nem válik el élesen egymástól a történetben. Jézus útja során éppen a kútnál találkozik a samáriai asszonnyal, aki megtér. Vagyis a „kell menni” parancsolata éppen a „kút”-nál nyert értelmet, mintha a „kút” is az „út” része lenne.
Az is eszembe jutott, hogy a kútnál nyert frissülés, csak akkor ér valamit, ha nem válik teherré, ha fáradozásaink közben a lelki feltöltődésbe sem fáradunk bele.
Bár „kút” olyan forrás, amiből lelki megujjulást és erőt lehet meríteni a mindennapokhoz. Viszont nem mindig sikerül tartalmasan tölteni a csendességi időt. Sokszor nem tudjuk kimerni a lényeget.
Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a samáriai asszony számára, nem jelentett többet a kútból való vízmerítgetés, mint egy napi rutin, egy megszokott kötelesség, egy feladat, amit le kell tudni, egy munka, amit el kell végezni. Csakhogy, ha így tartunk csendességet, akkor valószínű mi is ugyanazt fogjuk megfogalmazni, mint amit a samáriai asszony is: „Uram, add nekem… hogy… ne kelljen idejönni meríteni!”
Ez van! Válhat olyan kiüresedett szokássá a napi imadság, bibliaolvasás, templom, csendesség, hogy az ember igazából szívében már azt kívánja, bárcsak elhagyhatná. Sokszor túl elfoglaltak, túl leterheltek vagyunk a szolgálat által és egyszerűen nem érünk rá a kút fölött ücsörögni.
Pedig a kút is az út része az idő nyerés, a felfrissülés, a megerősödés helyszine.
Jézus hozzánk hasonlóan elfáradt, viszont ő „elfáradva, azonmód leüle a forráshoz.”
A kút az a hely, ahol az ember az Atya akaratát megismerheti:
Ján 4:32 Van nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok – felelte nekik. Ján 4:33 A tanítványok erre egymástól kezdték kérdezgetni: – Talán hozott neki valaki enni? Ján 4:34 Erre Jézus így szólt hozzájuk: – Az én ételem az, hogy annak az akaratát tegyem, aki küldött, és az Ő munkáját befejezzem.
Néha az sem baj, ha ki van száradva, sőt József „egyiptomi életútja” is példa, mely a víz nélküli kútból indult ki (1 Móz 37/24).
Ha az ember még nem volt az élete során a kiszáradt kútnál, akkor még nem is biztos, hogy találkozott az élő Istennel. Csak a kiszáradt kútban található meg az igaz Krisztus és néha nagyon mélyre kell leásni vagy a legaljára kerülni, hogy onnan valódi élő és tiszta vizet tudjon az ember kimerni magának.
Ha sikerült a mély kútban/kútnál elég időt eltölteni és annak a vizéből inni, akkor biztos, hogy az Atya akaratának az útján jár tovább az ember!
Ján 4:35 Ti nem azt mondjátok, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Látjátok, én azt mondom nektek: emeljétek föl a szemeteket, nézzétek meg a földeket, sárgák már az aratásra! Ján 4:36 Aki arat, fizetést kap, és az örök életre gyűjt hasznot, hogy aki vet és aki arat, együtt örüljön.
Maradjunk meg az aratás munkájának az útján, hogy a vető öröme bennünk is megmaradjon!