Az emberek közötti konfliktusokért sokan a „mi-ők” megkülönböztetést teszik felelőssé. Az érvelésük logikája egyszerű. Aki „mi” és „ők” kettősségében gondolkodik a világról, az szétválaszt, aki szétválaszt, az pedig össze is ugraszt. Sokkal jobb lenne ezért a világ, ha nem gondolkodnánk „mi-ők” kettősségekben. Ha van a „mi” és vannak az „ők”, akkor a „mi” és az „ők” előbb-utóbb óhatatlanul egymás ellen kezdenek harcolni. Ez történik a klikkek, a pártok, a nemzetségek, a törzsek, a népek és a nemzetek esetében. Ezt látjuk a fehérek és a feketék, a nők és a férfiak, a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok, a nyugatiak és a keletiek, a fővárosiak és a vidékiek, a városiak és a falusiak, az oroszok és az ukránok között. Ez történik minden alkalommal, amikor „mi és ők”-re osztjuk az embereket.

Elismerem, van ebben némi igazság. A tuszik és a hutuk közötti különbségek felnagyítása egyenesen népirtáshoz vezetett, de említhetnénk a törökök és örmények, vagy a szerbek és a bosnyákok közti feszültségeket is. Vagy akár a zsidók megsemmisítését. A népek közti háborúk lajstroma is hosszú. Amiről a fenti gondolatmenet terjesztői nem vesznek tudomást, az viszont az, hogy a konfliktusok gyökere lehet éppen a különbségek mesterséges eltörlése is, amikor az eltérő önazonosságokat valamiféle virtuális öntőedényben próbálják egybeolvasztani. A délszláv népeket egyesítő jugoszláv eszmét a többiek a szerbek bekebelezési kísérleteként élték meg, és a kísérlet háborúba torkollott. Amikor a Szovjetunióban az ukrán és orosz szovjet köztársaságok forrtak szövetségbe, ukránok milliói haltak éhen, és ez olthatatlan vágyat teremtett bennük az orosz néptől való távolságra. Az Európai Unió olvasztótégelye is mind több feszültséget okoz a kisebb nemzetekben.

Butaság lenne erre azt válaszolni, hogy a feszültséget ilyenkor még mindig a „mi-ők” kettőssége okozza, különösképp a nacionalizmus, a tribalizmus, a familizmus. Ezt a véleményt általában a nagyobb csoport képviseli, nem a kisebb. A különbség eltörlése szinte mindig az erősebbnek kedvez: a birodalomnak, a világnyelvnek, a hódítónak, az erősebb identitásnak. De ez más okból sem járható út. A „mi-ők” különbségtétele elengedhetetlen, ősi része a valóságnak. Különbségtétel nélkül egyszerűen nincsenek emberi közösségek. A „mi” azt jelenti: én és a közösség, amelyhez tartozom. Az „ők” azt jelenti: a másik közösség. Ez szükségszerű, hacsak nem úgy képzeljük el az eszményi emberiséget, mint egy gigantikus falansztert, amelyben még szervezési szempontból sincsenek kisebb egységek (ami nagyjából olyan képtelenség, mint azt állítani, hogy minden faág ugyanahhoz a fához tartozik, vagy hogy minden embernek ugyanaz az anyja). Amióta az ember van, családhoz tartozik, a családok pedig nagyobb egységekbe – nemzetségekbe, törzsekbe, népekbe, nemzetekbe – szerveződnek. Ez akkor is igaz, ha az emberiség egy őstől származik, és ebben az értelemben mégis egy fáról és egy anyáról van szó.

Az emberi lélek vétkessége miatt a „mi-ők”kettősségbe természetesen bele van kódolva a viszály lehetősége. De benne van az együttműködés is, különben nem lennének utak, épületek, kereskedelem, állam, tudomány, technológia. Nem lenne kultúra, társadalom, civilizáció. Minden bizonnyal túlélés sem. Az embercsoportok közötti és azokon belüli együttműködés pont ugyanúgy létezik, mint az embercsoportok közötti és azokon belüli konfliktusok, és a „mi-ők” megkülönböztetés teszi lehetővé mindkettőt. Sőt, a valóságban a „mi-ők” megkülönböztetés együtt jár egyfajta kiválasztással is. Az örökbefogadott kislány ahhoz a családhoz tartozik, amelyik befogadta. A focista, akit meghívtak a nemzeti válogatottba, egy belső kör tagja lesz, amely a hazájáért küzd. Egy zenekar tagjai nem tudnak együttműködni, ha a próba és az előadás napján nincs „mi” azonosságuk. Ha aznap a közönséggel valamiféle misztikus egység jön létre, ami időnként megtörténik, abban is csak a zenekar és a közönség vesz részt.

Ezt a megkülönböztetést látjuk újra és újra a Bibliában is. Az ószövetségi áldozati rendszerben kiemelt szerepük volt a lévitáknak, köztük különösen Áron családjának. Róluk a többi törzs gondoskodott, akik a maguk földjén gazdálkodtak – Dántól Júda déli határáig. Az Isten dicséretében részt vettek az énekesek, és részt vettek a fuvolások, citerások, és az énekesek tudták, hogy az énekesekhez tartoznak, a fuvolások és citerások pedig azt, hogy ők fuvolások vagy citerások. Amikor Jézus elhívta az apostolokat, hogy vele legyenek, elválasztotta őket azoktól, akikkel lazább kapcsolatot ápolt, vagy épp semmilyent. A szárdiszi gyülekezet tagjai a szárdiszi gyülekezethez tartoztak, az efezusi gyülekezet tagjai pedig az efezusihoz, és a megdicsőült Jézus is így szólítja meg őket, kiemelve a különbséget. Ez nem szüntette meg azt a tényt, hogy ők voltak együtt a hét gyülekezet, az Isten menórája, de utóbbi sem szüntette meg a tényt, hogy mindegyik gyülekezet számára létezett a „mi-ők” kettősség is.

Oda akarok kilyukadni, hogy a „mi-ők” megkülönböztetés szerves és fontos része a valóságnak. A probléma a bűnnel van, nem a közösségek létével. Éppen ezért nem ad valódi megoldást a konfliktusokra az individualizmus sem. Az én ugyanis magában hordozza ugyanazt a problémát, amit a közösségek, csak még a közösségből is ki van szakítva, ezért jobban éhezik saját önazonossága megteremtésére, többnyire a rajta kívül álló „másik” rovására. A konfliktusok lehetőségét az individualizmus ugyanúgy nem szünteti meg, mint a különbségek feloldása valami nagy nemzetközi kumbayában. Még a keresztény egyház sem a különbségek eltörlése árán valósítja meg az egyetemes egységet. Krisztusban a „mi” és az „ők” lesznek egy testté: az egyetemes egyház is közösségek közössége.