Ma reggel Pál szavait olvastam, ahogy Félix előtt védekezik a zsidók vádjaival szemben (ApCsel 24,10-21). A kihallgatáson az apostol hangsúlyozza, hogy a vele kapcsolatos vádak nem állnak meg, és gyakorlatilag egyetlen oka van csak annak, hogy ő ott védekezésre kényszerül: az a tény, hogy hisz a holtak feltámadásában. Ezt a kártyát Pál belengette már akkor is, amikor a nagytanács előtt egymásnak ugrasztotta a tanács farizeus-párti és szadduceus-párti tagjait (ApCsel 23,6-9). Az utóbbiak nem hittek a feltámadásban, az előbbiek viszont igen, ezért a feltámadás kérdése őket is megosztotta, és a farizeusokat Pál így maga mellé tudta állítani. Az apostol az egész kereszténységet a feltámadás hiteként értelmezte. Szerinte a farizeusok – és általában a zsidók – reménysége teljesedett be azzal, hogy Jézus (a Messiás) feltámadt a halálból, és megnyitotta az örök élet útját.
Azon gondolkodtam, vajon nekem is ennyire fontos-e a keresztény hitemben a feltámadás gondolata. Arra jutottam, hogy igen. Sőt, hogy ez a legfontosabb, és hogy enélkül valószínűleg nem is lennék keresztény. Megtérésemben az egyik első számú tényező az volt, hogy az életet teljesen értelmetlennek láttam a halál fényében. Mint a Salamon bőrébe bújt prédikátornak, nekem is minden hiábavalónak tűnt, ha csak az van, ami „a nap alatt” van. Ha az elmúlás mindent, de mindent lenulláz, akkor teljesen mindegy, hogy az élet két percig tart vagy nyolcvan évig. Egyszer úgyis vége lesz, mindenki mindent elfelejt, őket is elfelejtik, majd azokat is elfelejtik, akik őket elfelejtették, és végül nem lesz semminek semmi jelentősége. De ha tényleg van feltámadás? Az mindent megváltoztat! Az mindennek értelmet ad! Az mindent súlyossá tesz!
Kereszténynek viszont nem érdemes lenni enélkül a reménység nélkül. Persze, van igazság Pascal érvelésében, hogy maga a reménység is boldogabbá tesz, akkor is, ha végül nem lesz belőle semmi, de ez azért nem egészen így van. Jézus követése sokféle lemondással jár. Vannak keresztény lányok, akik nem mennek férjhez, mert nincs keresztény férfi a láthatáron. Saját nemükhöz vonzódó férfiak és lányok lemondanak a párkapcsolatról, hogy Krisztus követhessék. Sokan a mártírhalált is vállalják – római arénákban, középkori máglyákon, vagy iráni akasztófákon. Mások évtizedeket töltenek börtönben a hitükért. Most is vannak ilyenek, például Kínában, Mianmarban vagy Észak-Koreában. Marie Durand – az egyik példaképem – harmincnyolc évet töltött egy toronyban, mert nem volt hajlandó megtagadni protestáns hitét. Tizenöt éves volt, amikor bebörtönözték, ötvenhárom éves volt, amikor kiszabadult. Élete virágját adta oda Krisztusért. Vagy mégsem? Ha van feltámadás, akkor nem volt hiába, sőt, mindent megnyert, és élete virágzása még csak most kezdődik. Ha nincs feltámadás, akkor viszont az van, amit Pál mond, hogy „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (1Kor 15,32).
Minden a feltámadás körül forog. A kereszténységnek sincs értelme enélkül.
Kedves Ádám,
Nagyon szeretem az írásaid, magyarázataid, érvelésed, mentalitásod. Jó és hiteles tanítónak tartalak, sokat tanultam bejegyzéseid által. Ezért is szeretnék „hangot” adni szomorúságomnak azon gondolataid miatt, amik a „keresztyén homoszexualitásról” kialakultak (?) benned.
Hiszem Ádám, hogy amit Isten bűnnek tart, amit utál, attól megszabadítani akar az Úr Jézus vére és keresztje által. Nem látom az Igében Istenről, hogy bármilyen bűnt, degenerált emberi érzést „tövisként” adna az Övéinek. A homoszexuális hajlamoknak is a kereszten a helyük, Jézus azokért is szenvedett és meghalt. Hazuggá tenném Őt, ha másként gondolnám. És, bár nem tagadom, őszinte vallomását olvasva, van bennem emberi szimpátia az előzőekben bemutatott lelkész iránt, mégis azt gondolom az ő helyzete még így sem megnyugtató, nem teljes benne Isten munkája; ha csakugyan Ő kezdett el dolgozni benne. Természetesen, amit Ő kezdett el, azt Ő is fejezi be, viszont részünkről sem mindegy, milyen perspektívából közelítjük meg az ilyen helyzeteket.
A feltámadás azért is fontos igazság számomra, mert megmutatja a valóságot azzal kapcsolatban, mit is jelent a Krisztusban elrejtett életben járni. Ez egy győzelmes és szent élet, ahol a bűnt illetéktelen és jogfosztott tényezőként kezelhetem. Teljesen új élet, amelyben a krisztusi természet vonásait rajzolja, munkálja Isten drága Lelke. Minden, ami a régi és romlott részét képezi, elmúlt, a kereszten megsemmisült. Krisztusban erre a szabadságra lett minden hívő felszabadítva, és az ebben való megállásra is kaptunk parancsot. Számomra ilyen értéket hordoz tehát az Úr Jézus vére, keresztje és feltámadása. És kívánom, hogy Vaughan lelkész életébe is eljöhessen ez az igazi áttörés, felszabadulás!
Testvéri üdvözlettel: Zoltán
U.i.: A feltámadás jelenre vonatkozó, személyre szabott, spirituális jelentősége az, ami a keresztyénségnek valódi értelmet, tartalmat ad. A „második feltámadás” értéke nem lesz, természetesen, ettől kevésbé értékelendő reménységünk.
„…Saját nemükhöz vonzódó férfiak és lányok lemondanak a párkapcsolatról, hogy Krisztus követhessék…”
Ennel a resznel en is megakadtam… 🙂
Ha valaki az eleterol, fizikai szabdsagarol mond le Krisztusert, akkor egy teljesen jozan, „onmagaban ertekkel biro” dologot ad fel egy sokkal ertekesebbert.
Mivel a homoszexualitas Isten szerint nyilvanvaloan bun, es meg a vilagi emberek nagy resze szamara is termeszetellenes, igy ugy gondolom, ez kakukktojas a felsorolasban.
Az nyilvanvaloan becsulendo, es szerintem is ertekkel bir, ha valakinek hivokent ezen a teruleten meg nehezsegei vannak, de elszantan kuzd, hogy hitben maradjon, tuljusson a nehezsegeken.
A homoszexuális érzéseket nagyon nehéz kívülről megítélni. Sajnos valóban vannak emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Én ugyan nem értem, hogy ez hogyan működik, de az biztos, hogy vannak férfi testbe zárt nők, és női testbe zárt férfiak. Persze ez nem azt jelenti, hogy a mai homoszexuális/leszbikus emberek mind ilyenek. Sőt! Csupán elenyésző részük az. És nekik valóban kínszenvedés az élet. Például egy olyan nő, aki férfinek érzi magát, olyan szinten undorodik a női ruháktól, mint más férfiak, és ugyanolyan kellemetlennek érzi azt hordani, mint akár én. És ezek az emberek sajátos körülményeik miatt az élet legfontosabb dolgairól kell, hogy lemondjanak, csakhogy megőrízhessék a kereszténységüket. Bár nem tudom, hogy az Isten hogyan tekint rájuk, de szerintem értékeli azt ha:”Saját nemükhöz vonzódó férfiak és lányok lemondanak a párkapcsolatról, hogy Krisztus követhessék.”
Ajánlom előző hozzászólók figyelmébe a történelmi egyházak felelős képviselőinek kerekasztal beszélgetését a témában, 2010. május 10.
http://www.evangelikus.hu/teologia/homoszexualitas-es-egyhaz-2013-kerekasztal-beszelgetes-2013-hangfajllal/
Érdekes, én is feltámadás témában írtam most:
http://megmondoka.blogspot.hu/2012/10/szkeptikus-kovetok-es-feltamadas.html
Egyébként egyetértek!
„Krisztus mondja: ‘Annak, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.'” (János 6:39)
Szia! Marie Durand-hoz keresek anyagot, így jutottam el ehhez az írásodhoz, amiben említést teszel róla. Én azt találom, hogy Marie 1711-ben született, és 19 éves korában, 1730-ban börtönözték be 38 évre. 1768-ban szabadult, 57 évesen. A 15 éves korában történő bebörtönzés infója neked honnan van? Természetesen hívő nagysága tekintetében mindegy, hogy 15 vagy 19 éves volt. Tényleg döbbenetes a Krisztusért hozott áldozata, és a feltámadás reménysége ad neki értelmet!
Marie Durand életéhez a Marie Durand a hugenotta hitvalló c. könyvecske az egyik forrásom, Rabaut, a puszták prédikátora a másik. Az életkorára vonatkozó adat az előbbi könyvben van, amelyik nem 1711-re, hanem 1715-re teszi a születését, de elismeri, hogy a pontos dátum bizonytalan. Ezek egyike sem komoly kritikai életrajz, simán lehet, hogy te tudod jól az életkorát.
A kereszténység felekezeti mártírjai az egyik leginkább kínos kérdés, és valahol a legnagyobb szégyen. Ráadásul minden irányban van egy csomó. ( persze nem minden lehetséges kombinációban: pl az asszír keresztények, akiket protestánsok öltek meg halmaz szerencsére nulla, de túl sok dicsőség a protestánsoknak sem jutott e téren, hogy hazai terepen Kassa mártírjait említsem. )
Tényleg sok szégyent hoztunk a keresztény névre ezzel is. Meg sok mással is.
Elgondolkodtatónak találtam Sayfo Omar interjúját, aki szerint a muszlim kérdés -ismerve az eddigi európai ” keresztény civilizáció ” történetét valószínűbb, hogy a muszlimok kiírtásával vagy brutális eltiprásával érhet véget, mintsem egy kalifátussal, mivel ez volt minden túl erős ” idegen ” kisebbség sorsa. Elgondolkodtató. Meg szégyenletes.
Mondjuk Pakisztán atomfegyvere miatt azért a legdurvább forgatókönyv szerintem nem lesz.
„………………………………………………………………….
Minden a feltámadás körül forog. A kereszténységnek sincs értelme enélkül.”
Úgy gondolom nem csak hogy nincs értelme a kereszténységnek a feltámadás
reménysége nélkül, hanem a feltámadás erejének megismerése feltétel a hi –
teles kereszténység megéléséhez a mindennapokban. Nem csak élő reménység,
mely halálunk után beteljesedik, hanem Isten által biztosított valóság,
mely az övéi számára itt és most megismerhető, mely a diadalmat adja nekik
az Úr Jézus Krisztus által. Hálás vagyok, hogy napról napra csatlakozhatom
Pál apostol szándékához:
„Az a célom, hogy megismerjem Krisztust, feltámadásának erejét, és
a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához.”
(Filippi 3:10)