Apostolinak nevezi magát számos egyház, a római katolikusoktól az ortodoxokon át különböző karizmatikus csoportokig, sőt, ha nevében nem is, jellegében apostolinak tekinti magát valójában a reformáció összes egyháza. Mi dönti el, hogy tényleg apostoli egyházról van-e szó? Az apostoli jelző legalább három dologra utalhat. Utalhat az apostolokkal való személyi és szervezeti folytonosságra, utalhat mai apostolok jelenlétére, és utalhat a kezdetekben lerakott alapokhoz való hűségre.
A római és más katolikus vagy ortodox egyházak apostoli jellegüket az első századi apostolokkal való folytonosságból eredeztetik. Ezt nevezik apostoli szukcessziónak. Hitük szerint az apostoli tekintély az egyház felszentelt püspökeinek két évezredes láncolatán keresztül maradt fenn. Ebből származik egyházuk apostoli tekintélye. Viszont mindazon egyházak, melyeknek vezetői nem ehhez az apostoli folytonossághoz kapcsolódnak (talán az anglikánokat kivéve az összes protestáns egyház), ebből következően nem apostoli formációk, talán nem is egyházak.
A karizmatikus mozgalom perifériáján magukat szintén apostolinak nevező felekezetek jöttek létre. E felekezetek apostoli jellegét abból eredeztetik, hogy hitük szerint Isten ma új apostolokat támasztott az egyház számára. Ezek az apostolok gyülekezeteket plántálnak, és az általuk alapított gyülekezetek életében apostoli szerepet látnak el. Egyes esetekben ezen apostoloknak az újszövetségi apostolokéhoz hasonló tekintélyt tulajdonítanak, más esetekben pusztán informális mozgalomvezetői státusszal rendelkeznek, mint annakidején Luther, Knox, Wesley, Studd vagy Hudson Taylor.
A reformátorok az egyház apostoli jellege alatt a kezdetekben lerakott alapokhoz való hűséget értették. Az egyház alapjai a Krisztus által kiválasztott apostolok. Az ő tekintélyük megismételhetetlen. Az apostolok alapját az apostoli iratok gyűjteménye, vagyis az Újszövetség őrzi a számunkra. Mivel egy ház alapjait csak egyszer rakják le, a keresztény egyház alapjai sem folytonosak vagy megismételhetők. Apostoli egyház az, amelyik a Biblia alapján hisz és a Biblia alapján rendezi be életét. Az egyház apostoli tekintélye nem több és nem kevesebb, mint a Biblia tanítása. Protestánsok annakidején a római egyházat amiatt illették súlyos kritikával, mert tanításában és gyakorlatában eltért ezektől az apostoli alapoktól.
Számomra egyértelmű, hogy az apostoli jelzőt helyesen a harmadik értelemben szabad csak használnunk. Az alap képe (Ef 2,20; Jel 21,14) nem enged meg más értelmezést. Ha vannak is (?) ma „apostoli” ajándékkal rendelkező gyülekezetplántálók, tekintélyük nem azonos a Krisztus által kezdetben kiválasztott apostolok tekintélyével. Egyházainkat vagy gyülekezeteinket csakis akkor nevezhetjük apostolinak, ha az apostolok alapjára építkezünk, vagyis az apostolok tanításához ragaszkodunk. Minden más esetben az apostoli jelző félrevezető.
Kedves Ádám,
azt hiszem ez a poszt megfelelő lehet ahhoz, hogy a „Jézus feladványa” c. írás alatt megkezdett beszélgetést folytassuk az apostoli hagyományra vonatkozóan.
Bemásolom az ottani kommentemet:
————-
„visszaeveznék az “apostoli hagyományhoz” egy annak legközepét célzó, szerintem igen fontos kérdéssel. Az “apostoli hagyomány” ugyanis sokszor hivatkozás tárgya, mint az egyetlen, az Igét valóban ismerő és továbbadó hagyomány.
A kérdésem az lenne, hogy biztos-e az, hogy az Újszövetség írott anyaga teljes mértékben lefedi ezt a hagyományt, és maguk az apostolok is nem ápolhattak-e annak mintegy kiterjesztéseként SZÓBELI hagyományt — ugyanis ha igen, akkor a valódi apostoli hagyomány = írott + szóbeli hagyomány.
Erre maga a Biblia is több támpontot ad nekünk.
Különösen érdekes ebben a vonatkozásban a Zsidókhoz írott levél, mely éppen az ebben a posztban is felbukkanó Melkisédek kapcsán állít igen figyelemreméltó dolgokat:
“10Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak. 11A kiről nekünk sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a hallásra. 12Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. 13Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú: 14Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.”
A Melkisédekről való “sok és nehezen megmagyarázható” beszéd nincs kifejtve az Újszövetség írott hagyományában, de a megfogalmazás alapján tudhatjuk, hogy maguk között forgatták, vagyis szóbeli hagyomány része volt.
Illetve az itt megjelenő “restek vagytok a hallásra” és “tejjel való táplálás” képe más levelekben is feltűnik, a hitben gyermekség és érettség megkülönböztetésével, vagyis az apostoli időkben is szinteket tételeztek a hitben való előrehaladás szerint.
Jézus gyakorlata ugyancsak azt mutatja, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szóbeliségre, nem csak abban, hogy ő maga nem írt le semmit (!!!), hanem abban is, hogy a közeli tanítványainak más és magasabb szintjeit fejtette ki tanításainak.
Amikor Nikodémus személyesen felkereste, nem csak azt mutatja, hogy félt a “lebukástól”, de azt is, hogy Jézustól magától, személyesen akart hallani valamit.
Igen fontos feltenni azt a kérdést, hogy az Újszövetség írott anyagát vajon KIKNEK, milyen hitbéli SZINTEN lévő embereknek fogalmazták meg?
Szinte azonnal meg is válaszolhatjuk ezt a kérdést, ugyanis az Evangélium mindenkinek és bárkinek szól, kilépve a zsidó hagyománykörből pogányok és más népek ISMERETLEN TÖMEGÉNEK hirdettetik.
Ha viszont ismeretlen tömegeknek, mindenkinek és bárkinek szól, akkor nyilván úgy kellett megfogalmazniuk, hogy a hit misztériumainak mélységeit közvetlenül ne tárja fel – és nyilvánvalóan ezt ki kellett hogy egészítsék személyes ismeretségen alapuló magyarázatokkal –> azaz a SZÓBELI HAGYOMÁNNYAL.
Ha így van, akkor viszont maga az apostoli hagyomány sem csupán az ÍROTT hagyományt jelenti, és akkor el kell gondolkoznunk azon, ma vajon birtokunkban van-e még a hozzá kapcsolódó SZÓBELI hagyomány tudásanyaga?”
————
A kérdésem nem kérdésformába burkolt kijelentés volt – annyiban talán valóban feltételezés, hogy különböző forrásokban és a Bibliában kutakodva azt látom, feltételeznünk kell a szóbeli hagyomány korabeli és még jó ideig fennálló meglétét. A kérdésem azt érinti elsősorban, mit gondol minderről az, aki ma valamilyen keresztény felekezet (nem csak a protestánsok véleménye érdekel, katolikusokkal is beszélgettem már a témáról, jellemzően a valós válasz alóli kitérés volt az eredmény) vezetője és tanítója, vagy ha nem is vezető és tanító, de jártasnak tartja magát a témában; és amennyiben azt látja, létezett ilyen szóbeli hagyomány, akkor ezzel együtt úgy gondolja-e, hogy ennek a hagyománynak a folytonossága fennmaradt.
Itt van még egy fontos, éppen a témába vágó idézet Nagy Szent Vazul 4. századi egyházatyától, melyben beszél egy
„hallgatólagos és misztikus tradícióról, amelyet egészen napjainkig megtartottak, és egy titkos tanításról, melyet atyáink vita nélkül tiszteletben tartottak, és amelyet mi az ő hallgatásuk egyszerűségében megmaradva követünk. Ők megértették, hogy mennyire szükséges volt a hallgatás annak érdekében, hogy megmaradjon a mi szent misztériumainknak járó tisztelet és hódolat. És valóban nem volt alkalmas arra, hogy írásban ismertessék az olyan dolgokat tartalmazó doktrínákat, amelyekbe a keresztségre készülők nem pillanthatnak be.”
Kedves László,
fontos kérdést pedzegetsz. Vazul (Nagy Szent Baszileiosz) A Szentlélekről írt könyvében valóban beszél egy másik apostoli hagyományról, amely az egyházi liturgiában és szokásokban maradt fenn. Ez az érv megágyazott a későbbi ortodox (és katolikus) felfogásnak, amely a kanonizált apostoli hagyomány mellett egy másik, az egyház extra-kanonikus szokásaiban és gyakorlatában elevenen létező hagyományt is feltételez. Baszileiosznak nincsenek érvei arra vonatkozóan, hogy ezt miért gondolja így, de az általa említett szokások nem is mentek feltétlenül szembe az Újszövetség tanításaival. Nem úgy, mint a gnosztikus tanok.
A második századi gnosztikus irányzatok is szájhagyomány útján fennmaradt titkos (!) apostoli tanításokra hivatkoztak, de ezek a hagyományok nyilvánvalóan ellentétesek voltak más, szintén apostoli eredetűnek tartott hagyományokkal. A második századi teológusok (köztük Tertullianus, Iréneusz és Alexandriai Kelemen) azokról a kritériumokról kezdtek beszélni, amelyek alapján biztosan megállapíthatjuk, hogy egy tan és szokás apostoli eredetű-e vagy sem. Mi az, amiről biztosan tudhatjuk, hogy apostoli hagyomány? Ha vannak bizonyíthatóan apostoli eredetű iratok, azok támpontot jelenthetnek! – válaszolta Iréneusz, Tertullianus és Kelemen.
Honnan tudjuk, hogy melyek a bizonyíthatóan apostoli eredetű iratok? Onnan – mondták az egyházatyák -, hogy az apostoli alapítású egyházak, amelyeknek püspökeit vissza tudjuk vezetni egészen az apostoli korba, megőrizték azokat. Ha elment valaki apostoli alapítású gyülekezetbe (Efézus, Róma, Jeruzsálem, Antiókhia), ugyanazokkal az evangéliumokkal, ugyanazokkal a páli levelekkel, ugyanazokkal a katolikus levelekkel találkozhatott, mint más apostoli alapítású gyülekezetekben. Ezek az iratok képezik az újszövetségi kánont, amely meghatározta az apostoli hagyományról való gondolkodást. Nem lehet apostoli eredetű az a hagyomány, amely ellentmond a biztosan apostoli eredetű hagyománynak, amelyet az új szövetség kanonikus könyvei őriztek meg számunkra. Számomra meggyőző ez a történeti érvelés.
Ajánlom elolvasásra Tertullianus Pergátló kifogás az eretnekek ellen c. könyvét, Iréneusz Adversus Heareses c. írásának 3. könyvét, valamint Alexandriai Kelemen Sztromata I. könyvét.
Kedves Ádám,
nekem nagyon úgy tűnik, Vazul nem egy „másik”, és főleg nem egy külsőségekben, azaz a rituálékban és szokásokban megjelenő tanításról, hagyományról beszél, hanem az EGYETLEN ÉS EREDETI HAGYOMÁNY MÉLYSÉGEIBEN való mozgásról, ugyanannak a körnek egyre tágabb és tágabb tartományaiban való járásról.
Egy tanítás nem csak azért lehet „titkos”, mert a gnosztikusokhoz köthető, vagy eretnek, vagy démoni eredetű, hanem azért is, mert a benne rejlő tudás, „forróság” ereje akkora, hogy a „hitben gyermek” még nem képes elviselni, ezért épp AZ Ő ÉRDEKÉBEN teszik – ideiglenesen – hallgatás tárgyává. És persze azért is, hogy ne váljon bolondsággá a nem értők szeme előtt, vagyis magának a misztériumnak az érdekében is.
Isten és a tűz, a láng szimbóluma meglehetősen gyakran van összekapcsolva az Ó- és az Újszövetségben is – a Szentlélek lángja vajon olyan könnyen elviselhető? Valóban olyan könnyen belénk költözik és ott megmarad, mint ahogy sokan állítják?
Isten tüzének befogadására elő kell készítenünk, meg kell edzenünk magunkat, és ennek a tanítások „hevének” fokozatos növekedése is példája, ahogy a misztérium mélységei felé haladunk.
Nemcsak Isten misztérium, de az ember is, és a világ is, és maga a létezés is misztérium, nem az a csoda, hogy karácsonykor Jézus(ka) vagy az angyalok a gyerekeknek ajándékot hoznak, vagy hogy Mikulás a cipőikbe édességet rejt, de még a karizmatikus gyógyulások és „csodák” is eltörpülnek a minket állandóan körülvevő és bennünk lévő misztérium mellett – csakhogy a benne való élet és a megszokás elfedi előlünk a misztérium jelenvalóságát.
Ezért a legnagyobb titok éppen az, hogy titok valójában nincsen, de amíg nem fedezzük fel a jelenvaló misztériumot és nem tudunk élni benne, addig titokként fog előttünk megjelenni, és a misztérium felé való közeledés mint „titkok” sora fog előállni előttünk.
Vagyis a misztérium MINT VALÓSÁG felismerése a misztérium MINT MISZTÉRIUM felismerése mozzanatán keresztül történik, az az első lépés. És aztán a misztérium fokozatosan elveszíti titok-jellegét és megkapja állandóságát, igazi, átélt jelenvalóságát.
Szóval úgy gondolom, szükséges, hogy a titok a tanításokban jelen legyen, és a misztérium ebben a fokozatosságban legyen a hívőknek bemutatva.
A titkokat pedig nem írjuk le, így szerintem szükségszerűen léteznie kellett az EGYETLEN HAGYOMÁNYT mélységeiben feltáró, de nem írott hagyománynak, mely ilyen időleges és nem végeleges „titkokat” is tartalmazott.
László,
Vazul (Baszileiosz) a Szentlélekről szóló könyve 27. fejezetében mondja, amire hivatkozol: „Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából.” Vazul kifejti, hogy mikre gondol: a kereszt alakjával való megjelölés, a kelet felé fordulás ima közben, a Lélek lehívása az eucharisztia kenyerének felmutatásakor, a keresztvíz megáldása, az olajjal való megkenés, a háromszori alámerítés. Ezeket Baszileiosz szerint nem volt szabad elmondani a beavatatlanoknak, hanem csendben kellett őrizni, ezért nem illett hozzájuk, hogy írásban terjesszék őket.
Nem osztom Vazul nézetét az apostoli hagyományról, szerintem ezek későbbi szokások, amelyek az eucharisztia és a keresztség köré fonódtak, de nincs olyan gond velük, mint a gnosztikus tanokkal. A Baszileiosz által említett misztériumok olyan szokások, amelyek így vagy úgy, de ábrázolják az evangéliumot. A gnosztikusok által titoknak nevezett tanítások viszont ellentmondanak az evangélium alapvető igazságainak és megtapasztalásainak. Másik Jézust, másik evangéliumot, másik lelket (nem a Szentlelket) képviselik. Hogy miért, az kiderül abból, ha összehasonlítjuk őket a kanonikus iratokban fennmaradt apostoli tanítással.
Az apostoli tanításban el lehet mélyülni, az evangélium kinyilatkoztatott titkát mélyebben át lehet élni, a Lélek valóságossá teszi Krisztust, megmutatja Isten dicsőségét, amely Krisztus arcán van, de ha az igazságban akarunk maradni, a kanonikus apostoli evangéliumot soha nem hagyhatjuk hátra, nem haladhatjuk meg, nem tekinthetjük kiskorúaknak való eledelnek. A nagykorúak kemény eledele ugyanaz a megfeszített és feltámadt Krisztus, és a benne való élet, amely az evangélium legegyszerűbb hirdetésében is benne van. A Zsidókhoz írt levél szerinti kemény eledel az üdvtörténet fényében teszi egyre érthetőbbé az összefüggéseket, de nem változtat semmit az egyszerű üzeneten. A gnosztikus és neo-gnosztikus titkos üzenetek viszont igen. Azok tehát nem lehetnek apostoli eredetűek.
Kedves Ádám,
Sajnálom, hogy félreérted az általam leírtakat, hangsúlyoztam, hogy nem gnosztikus tanokról beszéltem. Ismerem valamennyire ezeket, bár nem mélységeiben, mert ehhez nem tartottam elég fontosnak őket.
Azért hangsúlyoztam a gnoszticizmust, mert az apostoli hagyomány védelme a gnosztikus tanokkal kapcsolatban került elő a második-harmadik században, és ezek a tanok tudtommal megjelennek a zsidó Kabbala miszticizmusában is, amelyre hivatkoztál. Az érvelésed is a gnózisra emlékeztetett. Viszont én sajnálom, ha félreértettelek.
Ez a kommentem kicsit hosszú lesz, elnézést a kevésbé türelmesektől :).
A kabbalának semmi köze a gnoszticizmushoz, ugyanis az első kabbalista szövegek jóval hamarabb készültek a gnoszticizmus megjelenésénél, ráadásul mint szóbeli hagyomány, már a szövegek megjelenésénél jóval korábban létezett. Nagyon fontos megérteni azt, hogy itt semmi másról nincsen szó, mint magának a Tórának egy mélyebb értelmezéséről. Minden más, ami ezen túl látszik mutatni, megerőszakolása és meg nem értése az ebben rejlő tanításoknak. Nem is magát a kabbalát szeretném „hirdetni” most és itt, hanem felhívni más keresztények figyelmét arra, hogy a Szentírás értelmezésében a megszokottnál mélyebb rétegek is jelen vannak, és aki valóban elkötelezett ennek megismerésében, az a megismerés szintjén, saját tudásának elmélyítése és az Ószövetség jobb megértése (!) érdekében esetleg tudakozódhat ilyen irányban is.
Vallásos berkekben alapvető félreértés a tanítások mélységéhez kapcsolódó titkok, amik egyébként mindenkiéi (!), és egyes szekta-jellegű körök (ilyenek a kabbala történetében is megjelentek, ahogy a kereszténységében is, mi is ismerünk ilyeneket akár Magyarországon is) „titkainak” összekeverése, akik az isteni igazságot ki akarják sajátítani és csak a maguk részére fenntartani, ezért titkolóznak.
Azért is említettem az elején azt, hogy a zsidóság megbecsült rabbijai, sőt a legmeghatározóbbak foglalkoztak vele, mert akkor még nem valami olyasmit jelentett, ami a szűken értelmezett hagyományból rendellenesen kilóg, hanem azon embereket segítette, akik még az életben szerettek volna Istenhez közelebb jutni, valamit megtapasztalni belőle, mert vonzotta őket Isten valóságának mélysége (magassága) és nem elégedtek meg azokkal a tanításokkal, melyek az „átlagos” érdeklődésű hívőknek szóltak.
Az én véleményem egyébként az, hogy minden egyes hívőnek meg kellene „csillantani” valamit ezekből a rétegekből, aztán ő eldöntheti, mit akar kezdeni ezzel. A probléma az, hogy jelenleg ezen rétegek létezéséről nem akarunk tudomást venni, és ez szerintem igenis gátló tényező az isteni igazság megértésében.
Úgy gondolom, akit Isten személye, közeli valósága („Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem”) valamiért megérint, hív, vonz, az szükségképpen eljut oda, hogy az Írás egyre mélyebb és mélyebb rétegeibe hatoljon, és fel fognak olyan dimenziók is tárulni számára, amit a hagyományos oktatás keretei közvetlenül nem tartalmaznak. Rá lesz kényszerülve, hogy ezeken túl is keresgéljen, holott egy egészséges vallási közegben ez része kellene legyen a hagyományos oktatásnak is, csak épp valamivel beljebb és feljebb, mint ami egy átlagos igehirdetésen elhangzik, személyesebben, kisebb csoportokban.
A katolikusoknál ez valósul meg (valami ilyesmi) a szerzetesi közösségekben, ahol a spiritualitás sokkal erősebben van jelen, csakhogy éppen arról van szó, hogy amit a szerzetesek csoportjaiban egyesek megélnek, abból valamit meg kellene jeleníteni a hétköznapi emberek számára is, így ugyanis számukra elérhetetlenné válik, hacsak különös kegyelemben nem részesülnek.
Hadd mondjak egy példát a szerintem igehű, de mégsem szokványos értelmezésre, ami esetleg nagyobb távlatokat is nyithat előttünk:
A Példabeszédek könyvének elején van néhány, szerintem rendkívüli szépségű rész, melyek a bölcsességet (azaz az isteni igazságot) magasztalják, és ha jól megfigyeljük, Jézus én-mondásainak szinte mindegyike megjelenik benne, mint szimbólum – kiemeltem a különösen fontos, Jézust idéző részeket:
„EGÉSZSÉG lesz ez a te testednek, és MEGÚJULÁS a te csontaidnak. 13BOLDOG ember, a ki megnyerte a bölcseséget, és az ember, a ki értelmet szerez. 14Mert jobb ennek megszerzése az ezüstnek megszerzésénél, és a kiásott aranynál ennek jövedelme. 15Drágább a fényes kárbunkulusoknál, és minden te gyönyörűségeid nem hasonlíthatók hozzá. 16Napoknak hosszúsága van jobbjában, baljában gazdagság és tisztesség. 17AZ Ő ÚTAI GYÖNYÖRŰSÉGES ÚTAK, és minden ösvényei: BÉKESSÉG. 18ÉLETNEK FÁJA ez azoknak, a kik megragadják, és a kik megtartják boldogok! 19Az Úr bölcseséggel fundálta a földet, erősítette az eget értelemmel. 20Az ő tudománya által fakadtak ki a mélységből a VIZEK, és a felhők csepegnek HARMATOT, 21Fiam, ne távozzanak el a te szemeidtől, őrizd meg az igaz bölcseséget, és a meggondolást! 22És lesznek ezek ÉLET a te lelkednek, és KEDVESSÉG a te nyakadnak. 23Akkor bátorsággal járod a te útadat, és a te lábadat meg nem ütöd. 24Mikor lefekszel, nem rettegsz; hanem lefekszel és gyönyörűséges lesz a te álmod.”
„17Én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak. 18Gazdagság és tisztesség van nálam, megmaradandó jó és igazság. 19Jobb az én gyümölcsöm a tiszta aranynál és színaranynál, és az én hasznom a válogatott ezüstnél.22AZ ÚR AZ Ő ÚTAINAK KEZDETÉÜL SZERZETT ENGEM; az ő munkái előtt régen. 23ÖRÖK IDŐKTŐL FOGVA FELKENETTEM, KEZDETTŐL, a föld kezdetétől fogva. 24Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala; még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak. 25Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, a halmoknak előtte születtem. 26Mikor még nem csinálta vala a földet és a mezőket, és a világ porának kezdetét. 27Mikor készíté az eget, ott valék; mikor felveté a mélységek színén a kerekséget; 28Mikor megerősíté a felhőket ott fenn, mikor erősekké lőnek a mélységeknek forrásai; 29Mikor felveté a tengernek határit, hogy a vizek át ne hágják az ő parancsolatját, mikor megállapítá e földnek fundamentomait: 30Mellette valék mint kézmíves, és GYÖNYÖRŰSÉGE VALÉK MINDENNAP, JÁTSZVA Ő ELŐTTE minden időben. 31Játszva az ő földének kerekségén, és GYÖNYÖRŰSÉGEMET LELVE AZ EMBEREK FIAIBAN. 32És most fiaim, hallgassatok engemet, és BOLDOGOK, AKIK AZ ÉN ÚTAIMAT MEGTARTJÁK. 33Hallgassátok a tudományt és legyetek bölcsek, és magatokat el ne vonjátok! 34BOLDOG EMBER, AKI HALLGAT ENGEM, AZ ÉN AJTÓM ELŐTT VIRRASZTVÁN minden nap, az én ajtóim félfáit őrizvén. 35MERT AKI MEGNYER ENGEM, NYERT ÉLETET, és szerzett az Úrtól jóakaratot”
És még valami, szintén a Példabeszédek Könyvéből:
„Igyál vizet a TE KÚTADBÓL, és a TE FORRÁSOD KÖZEPIBŐL FOLYÓVIZET”.
„1Bölcseség megépítette az ő házát, annak hét oszlopát kivágván. 2Megölte vágnivalóit, KITÖLTÖTTE BORÁT, ASZTALÁT IS ELKÉSZÍTETTE. 3Elbocsátá az ő leányit, hivogat a város magas helyeinek tetein. 4Ki tudatlan? térjen ide; az értelem nélkül valónak ezt mondja: 5Jőjjetek, ÉLJETEK AZ ÉTKEMMEL, és IGYATOK A BORBÓL, melyet töltöttem.”
Jézus mit mond a vízzel, a forrással, a táplálékkal és az élettel kapcsolatban?
„Boldogok, a kik ÉHEZIK és SZOMJÚHOZZÁK az igazságot”
„Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, EGYÉTEK; ez az én testem. 27És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: IGYATOK ebből mindnyájan; 28Mert ez az én vérem”
„Valaki pedig ABBÓL A VÍZBŐL iszik, A MELYET ÉN ADOK néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre BUZGÓ VÍZNEK KÚTFEJE lesz Ő BENNE.”
„33Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak. 34Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! 35Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama KENYERE; a ki hozzám jő, semmiképen MEG NEM ÉHEZIK, és a ki hisz bennem, MEG NEM SZOMJÚHOZIK soha.”
„38A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, ÉLŐ VÍZNEK FOLYAMAI ömlenek annak belsejéből.”
———–
Mindehhez lehet fűzni a következő magyarázatot, melyek fontosak lehetnek az „isteni igazság” természetének megértéséhez.
Az evés és ivás a SAJÁTTÁ TÉTELT jelenti, azaz azt, hogy amit megeszem és megiszom, lényem részévé válik, és az ÉLETET jelenti számomra. Isten igazsága eszerint olyan természetű, melyet nem találhatok meg magamon KÍVÜL (mint amilyen az objektivitásra törekvő empirikus tudás), hanem bennem, magamban fog feltárulni, ha ISZOM ÉS ESZEM belőle.
Ez azzal is összecseng, amikor mind a Példabeszédek könyvében, mind Jézus szavaiban megjelenik a BENNÜNK LÉVŐ kútfő és forrás szimbóluma. Mit jelent ez?
Úgy gondolom, hogy aki az isteni igazságot (Jézust) valóban befogadta, az maga is kútfővé és forrássá válik, világossággá, Jézushoz hasonlóan (Péld.: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig”) – Jézus teljesen belsőségessé válik számára, megszűnik olyasvalaki lenni, aki rajta akár időben, történetileg és lényegileg KÍVÜL van, megszilárdul és kősziklához hasonló szilárd támaszt jelent neki. Innentől kezdve pedig bátran elindulhat „egyedül” is az úton, tovább Isten felé, hisz Jézus maga az Út, ahogyan mondja. És ez az ember a Fiúság lelkétől áthatva jogosult arra, hogy Atyja házában szabadon járjon-keljen, szabaddá válik, mert a Fiúság Lelke által Jézussal teljesen eggyé vált.
És ami még nagyon fontos itt, hogy meg kell különböztetni azt a „két fajta” tudást, mely a hétköznapi életben és a természettudományos megismerésben jelenik meg, illetve az isteni Ige által és rajta keresztül elnyert igazságban való életet, „bölcsességet”, ami az egyetlen dolog, ami soha nem lehet rajtunk KÍVÜL, lévén ilyen a természete, ezért soha nem is veszíthetjük el, ha egyszer már „kővé” szilárdult bennünk, és ez az egyetlen olyan valami is, ami a SZABADSÁGOT jelentheti számunkra.
Ez a bölcsesség azonban rendelkezik transzcendens mozzanatokkal is, lévén a legmagasabb isteni Igéről van szó, mely magasabb, mint annak „ruhája”, az írott kinyilatkoztatás. Ahogyan Jézus maga több, mint a Biblia, úgy Isten transzcendens Igéje is több, mint annak írott, földi megjelenése. Ez adja az alapot arra, hogy legyen bennünk olyan törekvés, mely a Biblia FÖLÖTTI transzcendens Igére irányul, természetesen a Bibliából kiindulva (!), és ehhez szükséges magunkat úgy megnyitni, hogy befogadhassuk, viszont azt tapasztalom, ez a többlet és erre a többlet-tudásra való irányulás nem jelenik meg ma szinte sehol sem a kereszténységben (még a misztériumhoz erősebben kapcsolódó katolikusoknál sem igazán).
És ez nem puszta kritika akar lenni, hanem egy felvetés arra vonatkozóan, hogy hogyan és milyen irányban mozdulhatnánk ki abból a válsághelyzetből, amiben jelenleg vagyunk, és amiről te, Ádám is gyakran írsz a mai ember szexuális eltévelyedéseivel kapcsolatban, ami ennek a hiánynak egy felszíni tünete csupán.
Ha megnézzük a reformáció válaszát a hajdani katolikus túlkapásokra, úgy látjuk, hogy abban még mindig van egy alapvetően horizontális, és nem vertikális mozzanat: nem veszi észre, hogy a Biblia FÖLÖTT és a Bibliát körülölelve, azt magában hordva és azt belefoglalva persze, ott terjeszkedik a végtelenül tág Isteni Ige, mely azután, hogy a biblikus üzenetet helyesen interpretáltuk, szintén felfedezésre vár, ugyanis szükségszerűen tartalmaznia kell olyasmit (éppen transzcendens és tiszta valósága folytán), mely az emberi hatásokkal ugyancsak szükségszerűen kevert, írott és földi kinyilatkoztatásban közvetlenül nem jelenik meg.
Nem jó érzéseket kelt bennem, amikor ennyire sommásan elveted a keresztények tapasztalatait, miközben a Biblia fölötti transzcendens megismerésről írsz. A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus megismerése a Szentlélek munkája, az apostoli evangéliumon, vagyis a hirdetett igén keresztül. Minden valódi keresztény átéli ezt. Az ige (a Szentírás) és a Lélek által annak a Jézus Krisztusnak a személyét ismerjük meg, akiről az apostolok igaz tanúbizonyságot tettek, és aki ma is él.
Ha érdekel, mit tanítottak erről a reformátorok, olvasd el például Kálvin Institutiójának I. könyvéből az 1-12. és a III. könyvéből az 1. fejezetet. Meg fogsz lepődni, mennyire jelen van a vertikális mozzanat. Krisztus megismerése személyes, csodálatos, mindent elsöprő tapasztalás. Mélyülni is lehet ebben az ismeretben. Ahogy János a levelében hangsúlyozza, a lelkeket viszont meg kell ítélnünk (1Jn 4,1-4), és a megítélés alapja éppen az, amit az apostolok átadtak nekünk az igaz Jézus Krisztusról, Isten Igéjéről. Ami ettől eltér, az nem Isten Lelkétől van, hanem más lélektől. Ami ezt meg akarja haladni, ami ezen tovább akar lépni, az szintén nem Istentől van. Aki viszont Krisztust az által akarja megismerni, amit róla a szemtanúk hirdettek és tőle megőriztek, az a valódi Krisztust ismerheti meg Lélek által.
A szavaid nyugtalanságot keltenek bennem, mert úgy hangoznak számomra, mintha a Szentírásban található apostoli hagyomány meghaladására, nem pedig megismerésére és megélésére bíztatnál. A keresztények tapasztalatainak sommás elvetéséből is inkább erre következtetek. De lehet, hogy félreértelek.
Ádám,
ha pusztán a keresztény tapasztalatok elvetéséről lenne szó, nem tartanám fontosnak, hogy mondjak bármit is a témában, ráadásul inkognitóban, amikor még arról sem lehet szó, hogy a személyes meggyőződésemet hangoztassam, miután a személyemet itt nem ismerik.
Sokkal inkább arról van szó, hogy kellően őszinték vagyunk-e magunkhoz, és ez természetesen engem magamat is érint – az őszinteség, áttetszőség gyakorlatáról. Az Újszövetségben hatalmas erejű szavak hangzanak el – Bennetek lehet a Fiúság Lelke és a Szentlélek, egyek lehettek Jézussal és az Atyával a benne való hit által; ezek a szavak olyan horderejűek, hogy amennyiben úgy gondoljuk, valóban bennünk van a Szentlélek és Jézust megismertük, egyszerűen nem FOLYTATHATJUK ugyanazt a rohanó, tülekedő, zavaros, figyelmetlen, dühös, lényeges dolgokra időt nem hagyó életet, mint amilyet nagy valószínűséggel előtte éltünk, maga az életünk is meg kellene változzon, azonban a nyugati (nagyrészt keresztény!) világ éppen azt mutatja, hogy az emberek életközéppontjában csupa olyan dolog áll, ami sokkal inkább horizontális mint vertikális, és ehhez mérten egy hajszolt, nagyrészt örömtelen életet élnek.
A tapasztalat sajnos ezt látszik igazolni.
Mi, emberek alakítjuk a világunkat olyanná, amilyen, és ha a világ ijesztő és zavaros, akkor bennünk van az, ami ijesztő és zavaros. A vallásos lét lényege lenne, hogy világosságot ad a zűrzavarban, és ha ennek ellenére mégis a zavart látjuk (amit te is felfedezel, mert rengeteget írsz róla!), akkor a zavar oka a világosság hiánya, azaz: a bennünk lévő világosság hiánya. És ez fokozottan érinti azokat, akik a világosságra „hivatottak”.
És akkor nincs más kérdés, mint az: miért nincs bennem elegendő világosság?
De távol álljon tőlem a győzködés, csak megemlítettem ezt-azt. Nem szeretnék vitatkozni, és annyira már ismerem az álláspontodat, hogy pontosan tudom, bizonyos határokat nem szeretsz megközelíteni.
Kedves László,
egyetértek veled abban, hogy a nyugati világban kevés a spirituális tapasztalat. Nem tudom, hogy ugyanazt értjük-e spiritualitás alatt, de azt én sem vitatom, hogy a horizontális mozgás jellemzi a nyugati emberek (köztük rengeteg magát kereszténynek mondó ember) életét. Abban is igazad van, hogy én magam az apostoli alapokon szeretnék megmaradni, ezért nem vagyok nyitott mindenre. Ez viszont azért van, mert Jézus úr számomra, és ő nem a teljes nyitottságra, hanem a követésre és a bölcs engedelmességre tanít.
Kedves Ádám,
te hogyan értelmezed a fenti idézeteket, melyek az isteni igazság bensőleges természetére mutatnak rá? Milyen az az ember, aki maga is „forrás”, „kútfő”, akiből „élő víznek folyamai ömlenek”? Mit jelent ez az általad apostolinak tartott hagyomány szerint?
És mivel tudom, hogy érdekel az ismeretelmélet, szerinted milyen az isteni igazság és az ember viszonya, milyen a köztük lévő kapcsolat, hogyan tárul fel az ember számára?
Itt fontos kérdés az is, hogy az egyszer már magukat mélyen hívőnek tartók később hogyan és miért veszthetik el a hitüket? Ezzel kb analóg az a kérdés, hogy aki egyszer szeretett valakit, az később hogyan érezheti azt, hogy már nem szereti?
Nem lehet, hogy nem vagyunk eléggé tisztában az igazság (és a szeretet) természetével? Ugyanis mindkettő olyannak tűnik, amit ha egyszer valaki megtalált, akkor már nem veszítheti el. Ha pedig mégis elveszti, akkor az nem az igazság és nem a szeretet volt.
Még valami; azt írod: „Minden valódi keresztény átéli ezt”, azaz Jézus ismeretének megélését. Csakhogy a kérdés nem az, MI mit élünk meg, azaz mit KAPUNK, hanem hogy MIT ADUNK, ADUNK TOVÁBB.
A víz hordozó és továbbító közeg, „kifelé” áramlik, a kútfőből, a forrásból, az ember belsejéből. Jézus maga sem kapó volt, hanem elsősorban ADÓ, és mit adott elsősorban? Világosságot.
Azaz életet, azaz kenyeret, azaz vizet. Igazságot és szeretet, a maga valóságában.
Jézus ismerőinek maguknak is elsősorban adóknak kellene lenni, nem kapóknak, és élményekhez, spirituális megélésekhez kötődőknek. A hangsúly Jézus követésében szerintem azon van, hogyan váljunk magunk is forrássá, víz és világosság adójává. Ez a súlypontja – szerintem – az Evangéliumnak, az Örömhír befogadása és spontán, természetes továbbadása. A világosság ugyanis a létezéshez, a kezdethez kötődik – mind az Ószövetségben, hiszen Isten első teremtő szava a világossághoz kötődik; mind például János evangéliumában, aki kimondja, hogy Kezdetben az Ige volt, a világosság. Aki létezésében „világos”, azaz újjászületett a szellemtől, annak minden megnyilvánulásában világosságot kellene adnia magából, hiszen ez saját kezdetéhez, létezésének alapjához kapcsolódik, és természetesen, spontán módon megnyilvánul.
László,
folyamatosan azt érzem (már a másik cikk alatt is), hogy valahová ki akarsz lyukadni, csak nem egészen értem, hogy hová, sem azt, hogy hogyan kapcsolódik a mondanivalód ahhoz, amiről az aktuális cikk szól, amihez hozzászólsz.
László, megkérdezhetem, hogy mit értesz azon „világosság” alatt, amit az embernek adnia kellene magából? Bizonyos-e, hogy felismerjük mi, emberek, a világosságot, amely egy másik emberből sugárzik?
Másik kérdésem:
Tud-e szerinted egy ember akaratlagosan adóvá, világosság forrásává válni? Én azt hiszem, akaratlagosan csak kapóvá tudunk válni, azzal, hogy odafigyelünk, nyitottak vagyunk az Ige érintésére, akarjuk Őt megismerni, a beszédeiben és a nyomában maradni – forrássá tenni minket csak Ő maga tud.
Ádám,
nem feltétlenül az az érdekes, ahova ki szeretnék lyukadni – régebben hiányoltad az eretnekek jelenlétét és a velük folytatott vitákat; hát tessék :).
Élethosszig kereső,
úgy gondolom, hogy Jézus csak olyan dolgokról beszélt, amiket megérthetünk, azaz semmi fölösleges dolgot nem mondott, más kérdés, hogy a megértéshez nekünk is erőfeszítéseket kell tennünk, ami szerintem nem zárja ki a kegyelem meglétét, hiszen a kegyelem sokféleképp megnyilvánulhat. Például abban is, hogy az embert erőfeszítésre ösztönzi (ha szenvedésre ösztönözheti, mint ahogy teszi is, mert a szenvedés is lehet a kegyelem egy formája, akkor erőfeszítésre is ösztönözhet), de nem azért, hogy ezáltal mások fölé nőjön, hanem azért, hogy az ember „anyagát” megdolgoztassa, tágítsa, azért, hogy az egyre nagyobb kegyelem befogadására képes legyen.
Egyáltalán nem tudom azt elfogadni, hogy Isten és ember kapcsolatában az ember egy pusztán passzív, tehetetlen rongydarab lenne; ismét visszatérek a forrás szimbólumára. A forrásban erő és buzogás van, kitörni akarás, miközben lágyság és „kedvesség” is, ahogy a víz, simogatóan, mértékletesen, folyamatosan buzog. Erő és mértékletesség, kifelé irányulás és visszafogottság, nagyság és alacsonyság egyszerre van benne jelen.
Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát, kifejezte azt is, hogy mindegyikükben benne rejlik az a „nagyság”, ami benne is, hogy mindegyikük potenciális Fiú (hiszen bennük lehet a fiúság lelke), aki király, de olyan király, akinek hatalma és nagysága a szeretetben, a fényességben, a kedvességben van. Aki egyszerre gyermek, kedves és játékos, és egyszerre úr és mester, igazságos és olykor szigort alkalmazó.
Világosság alatt azt értem, ami felébreszt a hétköznapokból, felráz, és abba az irányba fordít, ahol a forrás, a mi forrásunk és a te forrásod buzog. Világosság az, ami a magunkkal való szembenézésre késztet, vagyis kardot hoz, de ugyanakkor szeretetteli is, a szeretet pedig abban mutatkozik meg, hogy az embert lényének valósága felé tereli. Ennél nagyobbat ugyanis nem adhat – saját magát, aki valójában Istenben van, azaz magát Istent. Megkísérli megmutatni neki, ki is ő valójában. A világosság tisztaságra, kérdésekre, adott esetben a válság átélésére késztet, áldozatok megtételére hív fel. Odafordít afelé, amire figyelni kell, figyelmem középpontjába a lényegi dolgokat helyezi. És ezáltal egyszerre édes (mint a méz, ahogyan a Zsoltárokban többször is halljuk, vagy a Példabeszédk könyvében), és egyszerre keserű, mert megízlelteti velem azt, ami lehetek és ami valójában vagyok, de ugyanakkor válságba is taszít.
Ezt jelenti Jézus fegyvere szerintem.
Amikor olyan emberrel találkozom, aki ebbe az irányba igyekszik fordítani, miközben képes a figyelemre és társ lehet a megismerésben, a megértésben, a befogadásban, az Úton, akkor abban a világosságot tapasztalom.
Aki felismeri, minek kell a prioritási lista elején lennie, és segít abban, hogy azt hogyan érhetem el. Mellettem és fölöttem van, barátom és egyben „feljebbvalóm”. De ahogy én felnézek rá és csodálom, úgy ő is így tesz velem, hiszen tudja, hogy a világosság potenciálisan bennem is jelen van.
Az ember akarata és a kegyelem nem feltétlenül különválasztható, ahogy feljebb említettem, a kegyelem az embert ösztökélheti is. Másrészt mi az akarat? Az akarat szerintem elsősorban IRÁNYULÁS, a figyelemnek határozottan irányt és célt adni. Nem feltétlenül erőszakos mozzanat, sokkal inkább odafordulás – és ilyenformán szeretet. Ami felé odafordulok, azt el szeretném érni, közelebb szeretnék jutni hozzá, és ahogy egyre jobban megismerem, és egyre közelebb vagyok hozzá a figyelem iránya (az akarat) által, egyre jobban szeretek is.
Akarat – figyelem – ismeret – szeretet, ezek összetartoznak. Ami pedig az Isten iránti szeretetet és figyelmet növeli, abban a kegyelemnek is munkálkodnia kell.
Kedves László!
Pár gondolat felmerült bennem a hozzászólásaid olvasgatva,mivel számomra is fontos kérdéseket feszegetsz, és talán, mert én is vonzódom a misztikához.
Az első talán az idealizálás, amit a keresés, és a aközben megszerzett tudás hordoz, épít fel óhatatlan, és ami szerintem idővel káros is, fárasztó is. Ezzel nem azt mondom, hogy a tudás haszontalan, csak elvárásokat szül, ahol pedig elvárások vannak, óhatatlan a csalódás.( ” A béke ott kezdődik, ahol az elvárás véget ér.”) A keresztényekben, mert nem elég vertikálisak, a buddhistákban, mert nem elég üresek, satöbbi. Személyes életünkben pedig minden, amit nem élünk, tapasztalunk meg szívben,amire nincs gyakorlati, élhető(!)visszajelzésünk, csak tudunk róla, értelmezzük, idővel szakadékot képezhet. Úgy vélem, az egészséges a tapasztalati tudás, ami (szintén tapasztalatból) egyre kevesebb prekoncepcióval rendelkezik. Ennek a legtöbb esetben akadálya az a tudás, amit az értelmünkkel szerzünk meg, Isten ennél sokkal felfoghatatlanabb. Úgy gondolom, mi emberek töredékesen tudunk adni, sosem folyamatosan( még a szentek sem), és legtöbb esetben az sem Istentől való, hanem inkább belső érzelmi felindulás. Isten pedig a maga rejtélyes mivoltában akkor, és úgy világít keresztül rajtunk, ahogy akar. Akkor pedig oda minden idea. 🙂 A többi pedig valami mélyben futó folyamat , aminek mindenkinél megvan a maga rendje, ideje, ahogy a Lélek munkálja.
Kedves László,
nem emlékszem, mikor hiányoltam az eretnekeket.:) Azt viszont házigazdaként tényleg mániákusan szorgalmazom, hogy a kommentek kapcsolódjanak a cikk témájához, mert nem szeretem, ha valaki fogasként használja a blogomat saját missziójához. Úgyhogy arra kérlek, ha a misztikáról akarsz beszélgetni, olyan cikkhez szólj hozzá (pl. ez vagy ez, vagy ez), ahol arról van szó. Ez a cikk itt történetesen azt tárgyalja, hogy mitől apostoli egy egyház. A kérdéseid (bár inkább határozott véleményt érzek a szavaidban akkor is, amikor látszólag kérdezel) fontosak, csak nem ide tartoznak. Még egyszer kérlek, olvasd el a moderálási elveimet.
Ádám, Börni,
itt folytatom: https://divinity.szabadosadam.hu/?p=3877