„Tegye a kezét az égőáldozat fejére, hogy az kedves fogadtatásban részesüljön és engesztelést szerezzen.” (3Móz 1,4)
Ahogy reggeli csendességeimben haladok előre Mózes öt könyve olvasásában, és birkózom a héber szöveggel, a szavakkal és a nyelvtannal, a Tóra Istenének súlyos jelenlétét is érzékelem. Ez a jelenlét szent. Olyan, mint egy nagy hegy, amely fölém tornyosulva folyamatosan jelzi, hogy akár el is pusztíthat. Mint a lángoló és rengő Sinai-hegy az Egyiptomból éppen kimenekült nép számára. Lenyűgöző, félelmes és ijesztő.
Egyáltalán nem lep meg ezért, hogy a Leviticus első fejezete rögtön azt részletezi, hogy Isten tisztátalanságra hajlamos népe hogyan élhet békében ezzel a hatalmas, szent Istennel. Ha a történet csupán a törvényről, annak megtartásáról és megszegéséről, valamint a megszegés következményeiről szólna, Izráelnek semmi esélye sem volna. De a könyv már az elején tisztázza, hogy Isten tisztában van népe bűneivel, közelségének nem a bűntelenség a feltétele, hanem valami más.
A feltétel az engesztelés és az azonosulás.
Annak érdekében, hogy Isten szent közelsége ne pusztítsa el a tisztátalan népet, az izráeliek hozhattak áldozatot, korbánt (קָרְבָּן) JHVH oltárára, és ez az áldozat engesztelést szerzett számukra (לְכַפֵּ֥ר עָלָֽיו). A héber kippér szó arra utal, hogy az áldozat lecsillapítja a haragot, kiengeszteli a haragvót és elfedi a vétket. Mindkét jelentésárnyalat benne van: az elfedés és a kiengesztelés. Van tehát mód arra, hogy az izráeliek közel lehessenek Istenhez: az engesztelő áldozat.
Az engesztelő áldozattal viszont azonosulniuk is kellett, ez a másik feltétel. Nem arról van szó, hogy valamilyen személytelen mechanizmus rendezi Izráel helyzetét a Mindenhatóval, hanem arról, hogy az egyes zsidók felelősséget vállalnak a saját vétkeikért, és engesztelést keresnek nála. Ennek a módja pedig az, hogy elhozzák a marhájukat, bárányukat, kecskéjüket, vagy esetleg madárkájukat, és azt adják a papnak, hogy mutassa be értük engesztelő áldozatként. Amikor egy zsidó a kijelentés sátrának bejáratához viszi az állatot, a kezét az áldozat fejére teszi, jelezve, hogy azonosul az áldozattal. A bűne az áldozatra hárul, és az helyette hal meg.
Hajlamosak ma az emberek ezt egy régi, primitív kor szokásának tekinteni. Valójában ez a lehető legmodernebb cselekedet. Van ugyanis benne jogosság, igazságosság, és van benne irgalom és befogadás is. Éppen az, amire az emberiség ma mindennél jobban vágyik. Vágyunk a bosszúra, és arra is, hogy irgalmasan bánjanak velünk. Ez a régi áldozat pontosan ezt a kettőt tette lehetővé – így, együtt. Aki azonosult a helyettes áldozattal, átélhette, hogy igazság tétetik, de a jogos bosszú mégsem őt sújtja. És mindezt JHVH tette lehetővé, előre mutatva Krisztusban értünk bemutatott engesztelő áldozatára, amely egyszer s mindenkorra tökéletessé teszi azokat, akik általa szenteltnek meg (Zsid 10,11-14).
„Urunk, köszönjük, hogy igazságos vagy, és köszönjük, hogy irgalmas is. Köszönjük, hogy van helyettes áldozat, és köszönjük, hogy azonosulva azzal békében lehetünk Veled!”
„Ahogy reggeli csendességeimben haladok előre ……….”
A blog írójához és Isten gyermekeihez hasonlóan, számomra is ez a legértékesebb időszak. Hálánk kiváltó Forrása is hasonló:
„”……… Köszönjük, hogy van helyettes áldozat, és köszönjük, hogy azonosulva azzal, békében lehetünk Veled!””
Ha ezek már most ilyen mélyen összekapcsolják Isten népét, vajon milyen lesz színről – színre látni a „helyettes áldozatot” és azokat, akiket „egyszer s mindenkorra tökéletessé tett, akik általa szenteltettek meg”?
Köszönöm Ádám ezeket a sorokat, gondolatokat, az elmúlt egy évben az áldozati rendszerek számomra is nagyobb figyelmet kapnak, azok megértése, azoknak a szellemi, lelki tartalmának súlya, üzenete. Valahol azt érzem, vissza kell térni az alapokhoz, mert nem mindegy, hogy mi magunk akarunk „imádó, áldozati oltárt” állítani Neki kövekből épületek, templomok formájában vagy az Ő akaratában és parancsolatában (2 Mózes 20/24-26) lévő oltár az, ami kedves és szent Ő előtte. Meg kellene már végre érteni, hogy az ember alkotta templomok és kőépületek elveszítették azt a funkciót, hogy az Atya számára méltó és szent „oltárok” legyenek, még Jézus is a második jeruzsálemi templom lerombolására buzdította a papokat, farizeusokat, törvénytudókat (Ján 2/18-22), ami aztán be is következett 70-ben nem a zsidók, hanem a nemzetek, azaz a rómaiak által ítéletként. Mert az Ő teste egy új templom alapjául fog szolgálni a jövőben (Máté 16/18), azaz Ő egy olyan „kősziklára” építi fel az ekklézsiát, ami valóságosan is az Atya akaratából lett állítva, vagyis „elküldve”. Ha tehát az első szentély és annak minden kelléke az Örökkévaló parancsolata és akarata szerint lett elkészítve, mi módon gondolhatjuk azt, hogy a mennyei temploma és annak papjai nem az Ő akarata és szava szerint lesz felépítve? Még az első szentély papjait is csak akkor állították a szolgálatba, mikor már az oltárt – amit Ő parancsolt elkészíteni – elkészítették (2Mózes 27) és az oltárra a vízben megmosakodott és papi ruhákba felöltöztetett papok felszentelésére az áldozatot be nem mutatták, amire Ők is ráhelyezték a kezüket, sőt a leölt áldozat vérébe bele is mártották az ujjukat, ez is azt szimbolizálja, hogy eggyé váltak az áldozattal és az Ő vérével, lelkével. Ezt a vért az oltár szarvára hintették, kenték, adták, majd a megmaradt vért az oltár aljára, alapjára, alapzatára, talpazatára öntötték. Tehát a levágott áldozati állat szinte valamennyi vércseppje az oltáron volt, ami azt üzeni számunkra, hogy a lelkünk, életünk minden része az oltáron kell, hogy legyen. Az áldozati állat összes tiszta belső része, szerve (ezek az ember valódi személyiségét, lényét tükrözik vissza) ezek után mind az oltárra lettek helyezve égőáldozatul, kedves jó illatul a Mindenhatónak. Az egészen égő áldozatnál még az állat testrészei is az oltárra kerültek, tűzáldozatként, kedves jó illatként. Tehát a lévitai papok csak akkor végezhettek szolgálatot, ha előtte maguk is megszentelődtek, megtisztultak és a megtisztulásukra adott állat vérével és testével is azonosultak, részévé váltak. Az Örökkévaló által elrendelt oltár nélkül pedig nem lehetett megszentelődni, azaz csak az az oltár volt alkalmas a megszentelődést, a megtisztulást az ember számára létrehozni, amit az Örökkévaló rendelt el. A lévitai minták, tüposz-ok pedig a Krisztusra nézve lettek elénk tárva, hogy megértsük, hogy a teljes megváltásunk és önazonosságunk a Krisztusban hasonlóan kell, hogy megtörténjen. Krisztus is megjelent, mint nem a mi általunk hozott, hanem az Atya által küldött Bárány, hogy egy tiszta és szent áldozatával elvegye a világ bűneit. A mózesi mindennapi, szüntelen áldozatok is a Krisztusra mutatnak, mint utolsó áldozati Bárányra, melyek ugyan nem voltak képesek a bűnöket eltörölni, de mintát adtak arra a mennyei tervre, amelyet maga az Atya készített el a számunkra, hogy valóságos megmenekülést biztosítson számunkra a bűn erejétől és hatalmától, ami a testünkben lakozik. Krisztus első eljövetele és véráldozata ennek a szüntelen áldozatnak az első szakaszrészével beteljesedett (bárány megöletése, vérének kiontatása és a mennyei sátor oltárára való meghintése, aláöntése, mennyei szentély felkenetése, főpapi szolgálatába való beiktatása), viszont a második szakaszrész (a bárány testének való részekre szedése, az ekklézsia a Krisztus teste) a jelen időszakban is zajlik, a befejező szakaszrésze (az égi, mennye oltárra való ráhelyezése, felhelyezése tűzáldozatként) pedig a jövő történelmi eseménye előtt áll. Hatalmas kérdéskör és vizsgálati esemény lesz szerintem ez az ekklézsiában, hogy mi lehet az és a prófétai kinyilatkoztatások adnak-e erre valós üzenetet vagy sem.
A Dániel 2. részének Nabukodonozor álmában megjelenő égi kő (even) valójában a szó fizikai értelmében és/vagy szimbolikusan, allegorikusan értelmezhető-e? A mózesi törvény szerint (2 Mózes 20/25) csak faragatlan, emberi kéz érintése nélküli, azaz természetes kő (even) lehet oltárkő az Úr előtt. Ebből kiindulva felvetődik a kérdés, hogy ha szó szerint értelmezzük az álomban megjelenő követ, akkor lehet-e az egy hatalmas kőszikla/aszteroida, ami a földbe fog becsapódni, de lehet-e az Örökkévaló által támasztott oltárkő is, ami az ekklázsia számára rendeltetett áldozati helyként/tárgyként? Eme kérdéskör lesz-e az ekklézsia/templomépítők „botrányköve”, a megbotlás kősziklája (even-je). A „even” szó több jelentéssel bír: 1) kő, szikla (olykor: egy eseményre emlékeztető valódi tereptárgy) 2) kőből készült tárgy (pl. oltárkő, botránykő, szegletkő) 3) drágakő 4) mérleghez használt súly, mérőón, ítélkezésre is használható eszköz 5) kőhöz hasonló egyéb természeti jelenség (pl. „jégeső kövei” pld. Szodoma vagy Gomora kövei). Az én válaszom erre az, hogy mindkettő! Azaz hatalmas jelentőséggel fog bírni a világtörténelemben egy kő-szikla vizsgálata, ami a Babilon királyának is a figyelmét felkeltette. A „Nézed” ige (havá hazá) többet is elmond: valami van, ami megtörténik, 1) lát, néz, észlel, megpillant (elsősorban Istent, szellemi vagy természetes módon, illetve Istentől származó látomást) 2) néz, figyel, „szemét legelteti”, gyönyörködik 3) kiválaszt, kiszemel 4) érez, érzékel, tapasztal, azaz szabad szemmel érzékelhető valóságos, érkező tárgy az égből, ami megfigyelhető, ami egy új Birodalom lesz (naggyá lesz), összezúzza és véget vet az azelőtti kevert birodalomnak, feláll és tartós marad örökké. További kérdés az, hogy Jézus által említett Petra (egy hatalmas kőszikla) azonos lehet-e ezzel a dánieli „even”-nel, kősziklával, vagy sem? Mert ha igen, akkor erre építi fel az Úr Jézus azt az ekklézsiát, amit Péter, mint kinyilatkoztatott igazságot kapott meg az Úrról, azaz, hogy Ő a Krisztus, az élő Atya Fia! Kérdés, hogy lehet-e a Krisztus visszajövetele egy égi kőszikla/aszteroida megjelenése (Zsoltárok 18), földbe csapódásának a szimbóluma és a valósága (villámlások, fénynyilak az égben)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida egy részben szabadulásul és ítéletül egyszerre (Noé és Lót esete)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida oltárkő, melyre az ekklézsia részei felkerülnek, mint égő és jó illatú áldozat a mennyei Atyának (Jel 8/1-5)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida egy szegletkő, melyet az építők megvetettek, ami a szellemi ekklézsia/templom alapja (Lukács 20/17-18)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida az ítélet mérőónja-zsinórja-vesszeje (Jel 11/1-2)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida becsapódása az ítélet kőzápora a babiloni világra (Jel 8/6-13)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida becsapódásának következménye kiadós cunami a Föld minden területére (Jel 12/15-16, Ézsaiás 28/15-22)? Lehet-e egy kőszikla/aszteroida becsapódás a közeljövőben? Vajon az Apophis aszteroida milyen jelenség lesz az emberi történelmünk véghajnalán (2029.04.13-án) és összefüggésbe hozható Krisztus visszajövetelével? Ap-ophis, Ap-héberül: 1) orr 2) Elohim haragja, dühe 3) kettős számban (dualis): arc 4) kettős számban (dualis): két személy(nyi) (Atya-Fiú vagy Elohim-STN?), Ophis.görögül: kígyó, amúgy meg a teljes név az egyiptomi mitológiában: a sötétség és a káosz megtestesítője. Végezetül pedig milyen áldozat kedves az Úr előtt? Zsoltárok 51/18-19: Mert nem kívánsz te véresáldozatot (zevah), hogy adnék azt, égőáldozatban (oláh) sem gyönyörködöl. Isten előtt [kedves] áldozatok (zevah): a töredelmes szellemet (ruah); a töredelmes/megtört (sávar) és bűnbánó (összetört, összezúzott) szívet (lév), oh Isten nem veted te meg! Luk 20:18: Mindenki, aki erre a kőre ráesik/ráborul/elé borul, összezúzódik; akire pedig ez a kő esik rá, azt szétmorzsolja! Shalom.
Nagyon sok szépet írtok itt, de még mindig nem értem, hogy Istennek, ha létezik (tegyük fel), és törvényeket adott az ókori zsidóknak (tegyük fel), és haragudott rájuk (mert hiszen nem csak irgalmas, és megbocsájtó, hanem igazságos és büntető Isten is, tegyük fel), akkor miért enyhítette, vagy engesztelte ki, hogy a zsidók ártatlan állatokat tömegesen (napról-napra) megöltek a Szentélyben? Hiszen Isten nem tud enni, a kellemes illatokat sem tudja érzékelni (hiszen nincsen teste, nincsenek érzékszervei), tehát neki ebben semmi „jó” sem lehetett. Igazán nem értem, hogy miért ezzel kellett kiengesztelni őt… Nem állítom, hogy számomra az aszkézis, önsanyargatás (pl. amikor valaki ostorozza magát, vagy böjtöl) szimpatikus, de még mindig több értelmét látom, mint az áldozatnak. Hiszen aki böjtöl, vagy önsanyargat, az megbünteti önmagát, és ezzel jelzi az Istennek, hogy tudja, hogy vétkezett, és büntetésre méltó. De hogy magam helyett egy ártatlan lényt büntetek meg, szimbolikusan bűnössé teszem, és ő szenvedi el azt, amit nekem kellene – ez nem értem, hogy miért engeszteli ki az Istent? (Nem a jézusi áldozatról, a kereszten szenvedett engesztelésről beszélek – az egy ettől teljesen különböző teológiai kérdés…). Azt kérdezem: miért kellett az Istennek állatáldozatokat elrendelnie az ószövetségi korban élt zsidóknak? Ebben még a kereszténység (illetve a zsidóság) gondolatrendszerén belül (tehát feltételezve Isten létezését, az istentől adott morális törvények létezését, az emberi akaratszabadságot, a bűn lehetőségét, a büntetés-igazságtétel szükségességét…) sincs szerintem semmi értelmes.
Kedves Szalai Miklós! A kérdésed jó és érdekes. Nem gondolom, hogy a legjobb választ kapod tőlem, csak következtetek az Ő szavából. A Teremtő(k) (Jahve Elohim) Atya: Szellem, ezt maga a testé lett Ige, Jézus nyilatkoztatta ki: Ján 4:24 Az Isten Szellem, és akik Őt imádják (leborulva, meghajolva, földre esve) Szellemben és valóságban kell imádniuk. Mikor az első ember, Ádám teremtetett, akkor a föld porából formált testbe a saját maga élő Szelleméből (nösáma, pneuma) adott, fújt, így vált az ember élő lélekké (nefes, phszüké). Az Örökkévaló Szelleme az örök élet hordozója, maga Jézus Krisztus is az Örök Élet, Ő benne nincs meg a Halál/Ördög egyetlen egy fullánkja sem. Az első emberi pár a megkísértés, próbatétel után meg/elbukott, az életébe/lelkébe beköltözött a halál/kígyó fullánkja/mérge, amely uralkodik a mai napig is az emberen, az Úr örökkévaló igazságos-jogos törvénye miatt halálos ítélet alá került. A mennyei törvény és jogrend alá nemcsak a Teremtő teremtményei vannak alárendelve, hanem maga a Törvényalkotó is, azaz az Atya minden tekintetben alárendeli magát is a parancsolatának, törvényének, hogy azokat végre is hajtsa nemcsak másokon, de Önmagán is. Ádám nem ismerte meg és nem ismerte fel, hogy a Teremtő maga a szeretet, aki képes a teremtményeiért még a saját életét is feláldozni, hogy azokkal kapcsolatba kerüljön, Ádám és Éva első ruházata állatbőrből készült, feltételezhető, hogy már a paradicsomi kiűzetés előtt is történt már egyfajta véráldozás, ami a jogos ítéletnek elhalasztását hozta létre, életet életért alapon, amit maga az Úr végezhetett, végeztetett el. 2Móz 21:23 -25 De ha veszedelem/baj/sérelem/károkozás történik: akkor életért/lélekért (nefes) életet/lelket (nefes) adj. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért; Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért. Az Úr tehát csakis az örökkévaló törvényét hajtotta végre az ádámi bűnbeesés okáért, a halálba került ádámi/évai életet csak egy-két élettel/lélekkel, vérrel tudta kiváltani. 3Móz 17:11 Mert a testnek élete (nefes) a vérben (dám) van, én pedig az oltárra (mizbeah) adtam azt nektek, hogy engesztelésül (káfar) legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. A „káfar” szó jelentése ebben az igazán érdekes, ebből képződő szó a „kófer” jelentése: váltságdíj, egy élet megváltásának ára. A „káfar” jelentései: A) Kal befed, betakar, beborít, szurokkal bevon (szigetel) B) Piél 1) befedezi a bűnt, megbocsát 2) kiengeszteli a bűnt; engesztelést mutat be bűnösért, felszabadít a büntetés alól 3) kiengesztel (sértettet; haragost) C) Pual 1) befedetik, eltakartatik; kitöröltetik 2) engesztelés történik (bűnért) 3) bocsánatot nyer, felszabadul a büntetés alól D) Hitpaél engesztelést nyer, eltöröltetik (bűn) E) Nitpaél engesztelést nyer, eltöröltetik (bűn). Az Örökkévaló csakis az örök törvényének tett eleget az által, hogy a bűnök bocsánatáért véráldozatokat kell végezni, mert: Zsid 9:22 A Törvény értelmében majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Minden mózesi törvény előtti áldozat (Ábel, Ábrahám, Izsák, Jákób stb.) is már arra mutatott, hogy az ember csak tiszta véráldozat által képes a Teremtővel kapcsolatba kerülni, mert az áldozati törvény az Atya örök törvényével áll kapcsolatba. A törvény pedig szellemi, azon változtatni még Jézus Krisztus sem akart (nem is tehette volna meg, mert még saját magát is a törvény alá rendelte), Ő volt az, aki valójában bevégezte és betöltötte a mennyei áldozati törvényt az Ő egyszeri áldozatával. A mózesi áldozati törvények mind tüposz-ok, minták a Krisztus áldozatára nézve, de a zsidók nem értették meg, nem ismerték fel Krisztusban, hogy a bűnbeesés utáni ígéret Magja eljön majd, hogy legyőzze azt, aki a bűnért okolható, azaz az Ördögöt. Zsid 10:16-18 „…ez az a szövetség, amelyet kötök majd velük azoknak a napoknak elmúltával, mondja az Úr: Törvényeimet szívükre helyezem, az értelmükbe írom föl azokat…”, utána így szól: „…és bűneikről és törvénytelenségeikről semmiképpen nem emlékezem meg többé.” Márpedig ahol ezek el vannak törölve, ott nincs többé áldozat a bűnökért. Én azt gondolom, hogy az Örökkévaló Ige/Atya törvényében benne van az áldozati törvény, ezért a véráldozatokat szükséges volt az Ószövetségben elrendelni, elvégezni, addig, míg az ígéret Magja, Krisztusa, Megváltója meg nem jelenik és az egyszeri áldozatával véglegesen fel nem szabadítja az ádámi, emberi fajt a bűn és a halál uralma alól kifizetve a drága és becses vérével a tartozásunkat. Zsid 10:9 -10 „akkor” így szól: „ Íme, eljöttem… hogy teljesítsem… akaratodat”: hatályon kívül helyezi az elsőt, hogy jogerőre emelje a másodikat – ezzel az „akarat” -tal váltunk megszenteltekké Jézus Krisztus testének egyszer s mindenkorra történt feláldozása által. Jézus az áldozatával az Atya imádatára, tiszteletére mutat, példát adva, hogy az örök engedelmesség, szófogadás (kert bármely fájáról ehetsz, csak a jó és a gonosz fájáról ne egyél, mert ha eszel, bizonyára ……..) képes az embert a bűn erejétől, hatalmától távol tartani. Remélem tudtam segíteni, esetleg megérteni.
Az áldozat a beteg ember orvossága.
„Menjetek el, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mt 9:13)
Ki nem volt „beteg” a bűnei miatt?…… Tehát minden embernek szüksége van áldozatra, a Krisztus áldozatára, hogy „betegsége” helyreálljon, megszűnjön. Ez pedig az Ő irgalmasságából jött létre, hogy megtanuljuk és megértsük, hogy milyen áldozatokban gyönyörködik valójában.
„Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója; minden te áldozatodhoz sót adj.” (3Mo 2:13)
„Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg.
Jó a só: de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt néki?
Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással.” (Mk 9:49-50)
„… és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója; …”
Néhány ide kapcsolódó gondolat C.H.Mackintosh magyarázatából:
„… A „szövetség sója” kifejezi e szövetség maradandó jellegét. … A tökéletes Ember minden érintkezésében kifejezésre juttatta ennek az alapelvnek az erejét. Szavai nem csak a kegyelem Igéi voltak, de metsző erejük is volt. Olyan szavak, amelyek isteni mérték szerint alkalmasak megóvni minden romlástól és rontó befolyástól. …
Sajnos a romlott emberi ízlés nem bírta elviselni, ami az isteni módon megsózott ételáldozatban metsző élességű volt. … pl. a názáreti zsinagógában … A nép „álmélkodott kedves beszédein, (Luk. 4:22 …” De mikor a „sóval fűszerezett” szavakra került sor, … vagyis a hallgatóság megóvása a nemzeti gőg romlásba kergető befolyása ellen, akkor szívesen lelökték volna a hegy széléről, amelyen városuk épült (Luk. 4:29).
Hasonlóképpen … amikor „kegyességének” szavai nagy néptömeget vonzottak hozzá, csakhamar elővette „a sót”, hogy bemutassa az Ő követésének elmaradhatatlan következményeit. „Jöjjetek, mert minden készen van!” – ez volt a kegyelem. De azután: „Ha valaki hozzám jön és meg nem gyűlöli ….” – Íme ez volt a „só”. A kegyesség vonzó, de „a só jó”. A kegyes beszéd vonzó lehet, a megsózott beszéd sohasem.
Isten kegyelmének tiszta evangéliuma után bizonyos időszakokban és bizonyos körülmények között futnak a „néptömegek”. De alighogy a „só” éles és hűséges alkalmazására kerül sor, a padsorok kiürülnek és csak azok maradnak ott, akiket Isten Igéje foglyul ejtett.”
A só a következő poszt (fejezet) témája lesz.:)
Bocsánat. Pedig volt eszembe, hogy szokásomhoz híven emailben megkérdezem, ebben a sorozatban lesz e téma a só. A jövőben jobban figyelek, hogy kommentem kapcsolódjon az adott poszt témájához.
(Bocsánat, hogy megint belekotty… nem beszélve arról, hogy súlyos nyelvi kérdésekben forogván tudományom egyetlen „borsszóró pisztolyát” sem veszem elő .
Egy apróság – amit esetleg mások már el is mondhattak <figyelmetlenül futottam át a kommenteket, mea culpa…> – arról, hogy az állatáldozat, beleértve a pészachi bárányt is – Isten gyakorlati pedagógiájának sarkalatos része volt/szeretett volna lenni. Isten ugyan szép, egészséges, gazdája szívének valami módon kedves jószág oltárhoz vezetését szerette volna. Ehhez képest vidáman vitték a se nem hím, se nem ép, törött lábú, vagy éppen lopott(!) jószágokat az oltárhoz, a markukba vigyorogva, hogy okosba is meg lehet csinálni azt a bűnbocsátást!
Isten pedig oda próbált jutni, hogy a bűnöst szépen orrbaverje, de csak annyira, hogy maradjon még kinek megbocsátani. Mutassa be az áldozatot, és egyszer valamikor essen le neki a tantusz, hogy ha ő vétkezik, akkor amiatt másnak meg kell halnia. Ha neki jólesik a bűn, azért valakinek a vérét veszik. És vagy megöli maga körül a (birka?)világot, vagy eláll a bűntől, s Isten megbocsátó áldását nyerve most már nem halált, hanem életet terjeszt maga körül. (A pészachi bárányt a családoknak jó pár nappal előbb magukhoz kellett venni és maguknál tartani, hogy összeszokjanak, összemelegedjenek – aztán orrba verje őket a „valóság” – nekik kell kis kezesbárányuk torkát átvágni, ha élni akarnak. – Ahogyan az Atyának kellett elszenvedni Fia halálát, hogy az Ő vére ne csak egy családot, de minden családot az életre jelöljön meg.