Hetven éve kapott ki az Aranycsapat a berni stadionban. Szinte hihetetlen ezt kimondani, de aznap világbajnoki döntőt játszottunk az NSZK ellen. (Az ugye Németország nyugati fele volt, és Gary Lineker mondata máris jön felénk teljes erővel…) Ami Németországnak a háború utáni talpraállást jelentette, az nekünk a sors kegyetlen fintorát. Bernben egy egész országot szúrtak szíven, és az az ország akkor mi voltunk. Az Aranycsapat legfontosabb mérkőzésén paraszthajszálnyira voltunk Magyarország megdicsőülésétől, és annyival is maradtunk le róla. Mi voltunk az abszolút esélyesek, két góllal vezettünk is, a zsebünkben volt a trófea, a szánkban volt a sajt, végül mégis kiénekelték onnan. Az a nap nem Irapuató gyógyít6atlan megaláztatása volt, hanem valami jóval sokkolóbb: egy biztos győzelemről való érthetetlen lemaradás, egy szörnyű, groteszk megingás a legutolsó pillanatban.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
futball
Miért fütyülik ki a magyarok a térdelést?
A fröccsöntött nyugati válasz a fenti kérdésre az, hogy a magyarok rasszisták. A harmincötezer gyerek, aki tegnap fütyült az angol játékosok térdelésekor, szintén rasszista. Nyilván rasszista szüleiktől tanulták a rasszizmust. A rasszizmus ragadós: láthatóan már a magyar gyerekekben is ott van. De tényleg ez a megoldás nyitja? Van ebben a válaszban akár minimális törekvés a megértésre? Nem tudom, észrevették-e a külföldi bírálók, de a magyar válogatottban jobbszélen egy fekete játékos játszott, Nego – még a neve is azt jelenti: fekete. Pedig Magyarországnak szinte egyáltalán nincs feketebőrű lakossága. Akik mégis köztünk élnek, mint Nego, azokat alapvetően kedveljük, nincsenek se történeti, se mai konfliktusaink velük. Ez a probléma egyszerűen nem része a nemzeti történelmünknek, nekünk gyarmataink sem voltak.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK