Nagyon szeretem Az apostolok cselekedeteiben azokat a részleteket, amelyeket Lukács szinte mellékesen illeszt a történethez, mert ezek olyan természetességgel engednek betekintést az első keresztények hétköznapjaiba, ahogyan azok megtörténtek. Pál Jeruzsálembe vezető útja kapcsán Lukács például a következő részletekbe avat be bennünket: „Amikor elbúcsúztunk tőlük, útnak indultunk, és egyenes irányban haladva Kószba érkeztünk, másnap Rodoszba, onnan pedig Patarába. Ott találtunk egy Föníciába induló hajót: beszálltunk és elhajóztunk. Miután Ciprust megpillantottuk, és bal kéz felől elhagytuk, Szíria felé tartottunk, és kikötöttünk Tíruszban, mert a hajó ott tette ki a rakományát. Felkerestük a tanítványokat, és ott maradtunk hét napig. Ők a Lélek indítására azt mondták Pálnak, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. Amikor pedig eltöltöttük ezeket a napokat, és elindultunk, hogy utunkat folytassuk, valamennyien elkísértek bennünket feleségükkel és gyermekeikkel a városon kívülre, és a tengerparton térdre esve imádkoztunk. Ezután elbúcsúztunk egymástól, mi hajóra szálltunk, ők pedig visszatértek otthonukba.” (ApCsel 21,1-6)
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Szentlélek
A sasarc
A sasarc mint bibliai szimbólum egykor mélyen megragadta az egyházatyák képzeletét. Az ókeresztény atyák a sasarchoz a földi dolgokról való elemelkedést, az isteni szemléletet, a tiszta, mennyei látást társították. A sas mennyei magasságokból fürkészi a földi dolgokat, a perspektívája ezért összehasonlíthatatlanul tágabb az emberek horizontális nézőpontjánál. A sasarcot gyakran összekapcsolták János evangélistával, mert a négy evangélista közül ő volt az, aki leginkább teológiai magasságokból beszélt a Jézusban megvalósult eseményekről.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (27) – Olaj a mécstartóba
„Te pedig parancsold meg Izráel fiainak, hogy hozzanak neked olajbogyóból ütött tiszta olajat a mécstartóhoz, hogy mindig tehessenek rá égő mécsest.” (2Móz 27,20)
A szentélyben volt a gyertyatartó (2Móz 25,31-40), a menóra (מנוֹרָה), ezen kellett meggyújtani a fényt, hogy az egész éjjel égjen. A törvény így szólt: „Áron és fiai gondoskodjanak arról, hogy a kijelentés sátrában, a kárpiton kívül, amely a bizonyság ládája előtt van, estétől reggelig égjen az az ÚR előtt! Örök rendelkezés legyen ez nemzedékről nemzedékre Izráel fiainál!” (2Móz 27,20-21)) Vajon mi volt ennek a jelentősége?
Hogyan változhat az Isten iránti gyűlöletünk szeretetté?
Ha igaz, hogy az Isten iránti gyűlölet legmélyebb oka az ítéletétől való félelem, hogyan tud a gyűlölet szeretetté változni? Kálvin mondja: „Ha lelkiismeretünk haragot és bosszút lát csupán, hogyne rendülne meg, és hogyne borzadna el? Hogyne menekülne Istentől, ha retteg tőle? Márpedig a hitnek keresnie kell Istent, és nem elmenekülnie tőle.” (Institutio III.2.7)” Nathanael Emmons kálvinista teológus szerint azért nem szeretik az emberek Istent, mert gyűlölik őt. Ha ez a gyűlölet abból a félelemből fakad, hogy Isten elítél bennünket, hogyan tudnánk Istenhez közeledni ahelyett, hogy elhúzódnánk tőle, ha a félelmünk jogosságát a lelkiismeretünk is megerősíti? Hogyan tudna a gyűlöletünk szeretetté változni, ha Istennek már a léte is fenyegetést jelent az önrendelkezésünk számára, amely nem veszi figyelembe Isten akaratát?
Reggeli naplójegyzetek a Genezisről (5) – A nap szellőjén
„Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között.” (1Móz 3,8) A szöveg szerint a Teremtő annyira közel volt az emberhez, hogy járt-kelt (מִתְהַלֵּ֥ךְ) a kertben. De hogyan értsük ezt a képet? Vajon arra utal, hogy Isten ténylegesen sétált a kertben, mint egy görög félisten, aki emberi formában is képes az emberek közé vegyülni? Vagy ez metaforikus nyelvezet, amit nem kell szó szerint vennünk? Isten jelen volt, mintha járkálna a kertben? Miért a szellős alkonyatkor látogatta meg...
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK