Barátaim, mentoraim és a gyülekezetem már egy ideje tudják, hogy november 26-tól visszalépek a gyülekezetvezetői szolgálatból. Ez egy pontosan húszéves korszakot zár le az életemben. Régóta érlelődött bennem a lépés, de talán soha nem hoztam még meg döntést olyan nehezen, mint ezt. Azért volt nehéz az elhatározás, mert kötődöm a gyülekezetemhez, felelősséget érzek érte, és az ige szolgájaként egyelőre furcsa arra gondolnom, hogy nem fogok minden vasárnap prédikálni. Ha őszinte vagyok magamhoz, az is visszatartott, hogy a keresztény élet megélése középpontjának ma is a gyülekezeteket tartom, ezért a pásztori szolgálathoz képest a lelkem mélyén minden más szolgálatot csak kiegészítő szolgálatnak érzek. Ami lehet, hogy így is van, de most már azt hiszem, készen állok a kiegészítő szolgálatra. Hosszú vajúdás végén, idén májusban jutottam arra a belátásra, hogy eljött az ideje a váltásnak és hogy a gyülekezetemben a vezetés felelősségét másoknak adjam át. Békességem van abban, hogy ez az előre vivő út a közösség számára is, és számomra is.

A döntésben sokat segítettek barátaim és mentoraim, akik régóta látták, hogy a figyelmem egyre inkább a gyülekezeten kívülre irányul, és bár ez szerves és jó folyamat, hosszútávon nem fenntartható a gyülekezetvezetői szolgálat mellett. Istennek hála a gyülekezetünk békés, jó időszakon megy át, lassan, de biztosan növekszik, az emberek együttműködnek és szeretettel szolgálnak, van bizalom és van jövőkép. Nem vagyunk tökéletesek, de a váltásra aligha lehetne ideálisabb időszakot találni. Szeretném hangsúlyozni, hogy a döntésem mögött nincsen személyes vagy gyülekezeten belüli konfliktus, és amit még fontosabbnak tartok elmondani: nincs bennem semmilyen kiábrándulás a lelkészi szolgálatból. Éppen az tette nehézzé az elhatározást, hogy most is ugyanannyira szeretem hirdetni Isten igéjét, mint húsz évvel ezelőtt, és most is ugyanolyan mélyen hiszek a gyülekezeti élet fontosságában, mint amikor a pásztori szolgálatba léptem. Mindig kiváltságnak és megtiszteltetésnek tartottam, hogy a Veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezet lelkipásztora lehettem.

Bizonyos értelemben komoly veszteségként élem meg, hogy másfelé visz az utam, mert a szívem mélyén pásztor maradtam, és az egy fura dolog, amikor egy pásztor „lemond” a nyája éléről. Sokat tépelődtem, hogy a visszalépés vajon nem hűtlenség-e, de olyan példák vannak előttem, mint John Stotté, aki bár lemondott az All Souls gyülekezet pásztorlásáról, előadóként és szerzőként sokkal szélesebb körben végzett pásztori szolgálatot, vagy Whitefield példája, aki a gyülekezetvezetéstől visszalépve mások szolgálatát támogatta, vagy Péter apostolé, aki átadta Jakabnak a jeruzsálemi gyülekezet vezetését, de később is pásztori szeretettel szolgált Kisázsiában, Antiókhiában, Rómában és máshol, ahova Isten őt hívta. Ha nálam sokkal nagyobb emberek meg merték ezt lépni, akkor az én esetemben is lehet ez helyes lépés. Egyszer egy kedves testvérem mondta: „a gyülekezet Krisztus menyasszonya, ezért a pásztor ne vegye feleségül”. Talán ez a mondat is segített a döntésemben. Mostantól lelkes híve és kiegészítője leszek a gyülekezeti pásztoroknak, közvetve az ő munkájukat szeretném segíteni, azzal a húsz évnyi pásztori tapasztalattal is, ami mögöttem áll. Nem leszek egy helyi gyülekezet pásztora, de pásztorként fogom végiggondolni mindennek a hasznát és jelentőségét, amivel foglalkozom.

Ami a jövőt illeti, két dolgot látok most tisztán. Az egyik az, hogy a hátralépésem a gyülekezetünknek növekedési lehetőséget jelent. A fokozatos visszavonulást hat éve kezdtem, az elmúlt három évben már semmilyen fizetést nem fogadtam el a gyülekezetemtől. November végén a vezetésbe új emberek lépnek be, akikkel tudva-tudatlanul évek óta együtt készülünk erre. Szeretném az új vezetést minden erőmmel, és legfőképp a bizalmammal és az engedelmességemmel támogatni. Én most hátrébb lépek, hogy ők érezzék a vezetés teljes szabadságát és felelősségét. Ha felkérnek igehirdetésre, örömmel fogom vállalni. De ahogy az időm engedi, örömmel fogok részt venni a takarításban, ajtónálló szolgálatban vagy bármi másban is, ahol szükség lesz a segítségre. Örömmel és várakozással gondolok a gyülekezetünk előtt álló időszakra. Eddig is többes (presbiteri) vezetés volt nálunk, most is az lesz, hiába voltam én úgymond „a lelkipásztor”. Azt a vezetési modellt próbáltuk megvalósítani, amit az Újszövetségben látunk. Meggyőződésem, hogy az új vezetés olyan területeken tudja majd előrevinni a gyülekezetünket, ahol a megosztott figyelmemmel én már inkább akadály lennék.

A másik dolog, amit tisztán látok, az pedig az, hogy bár a szolgálatom jellege némiképp változni fog, a jövőben is az ige szolgája maradok. Mindannak az alapja és szíve, amit csinálok, Isten igéje marad. Az elmúlt években az energiáim jelentős részét a gyülekezet mellett az Evangéliumi Fórum vezetésére, pásztorok és vezetők bátorítására, felkészítésére fordítottam, valamint a Divinity blog üzemeltetésére, tartalomgyártásra, cikkek, tanulmányok és könyvek megírására. Sok helyen tartottam előadásokat, kurzusokat, tanítottam a Fiúság Akadémián, a Károli Egyetemen, a European Leadership Forumon, az Evangéliumi Fórumon, a Grundon és sok más helyen, belföldön és külföldön, de a meghívások több mint kilencven százalékára így is nemet kellett mondanom. A gyülekezetvezetés mellett ezeket a területeket csak úgy tudtam ellátni, hogy mind a gyülekezetben, mind ezeken a területeken folyton elégtelennek éreztem magamat. Ráadásul doktoranduszként is számos feladatom volt, és a doktori disszertációm leadása és megvédése is előttem áll még. A gyülekezetvezetői szolgálatból kilépve a szolgálatomnak ezeket az oldalait szeretném a közeljövőben erősíteni. Hogy ez pontosan hogy fog kinézni, az az Úr kezében van.

Mindent egybevetve várakozás és öröm van bennem, ha a gyülekezetemre gondolok, és várakozás és öröm van bennem, ha arra gondolok, hogy több időm lesz írásra, az Evangéliumi Fórumra, az ELF-re, teológiai képzésre, és arra, hogy azokat a vezetőket bátorítsam és segítsem, akik hisznek az egészséges gyülekezeti élet fontosságában. Beleértve saját gyülekezetem vezetőit is, akiknek mostantól örömmel rendelem alá magamat. A szívem közepén nincs változás. A változás mindössze arról szól, hogy hogyan jut kifejezésre az, ami a szívem közepén van. Krisztus az életemben az Úr, neki szeretnék engedelmeskedni. Számomra ez a mostani döntés is elsősorban engedelmességi kérdés. Az egyházat Krisztus építi, én ott akarok eszköze lenni ebben, ahova ő helyez. Szívem szerint az ige szolgájaként, mint eddig, csak más beosztásban.