Az előző részben az Isten országa jelenlétének jeleiről volt szó: megtérés, bűnbocsánat, erő a keresztény életre, gyógyulás, szabadulás, feltámasztás. Az utóbbi háromra a Szentírás a „jelek és csodák” (σημεῖα καὶ τέρατα) szavakat használja (pl. ApCsel 2,43; 4,31; 5,12; 6,8; 14,3; 15,12 stb.), és felmerül a kérdés, hogy vajon milyen mértékben kell ezekre ma is számítanunk, amikor az Isten országát hirdetjük. Vajon ma is követi (vagy követnie kellene) az igehirdetésünket ilyen jeleknek és csodáknak, ahogy Jézus és az apostolok igehirdetését követte? Vagy ez helytelen elvárás?
Három fő álláspont van ebben a kérdésben, és ezek árnyalatai. Az első szerint a jelek és csodák Jézust és az apostolokat hitelesítették, ezért az apostoli korral megszűntek. A másik álláspont szerint a jeleknek és csodáknak ugyanúgy követniük kell ma is az igehirdetést, mint Jézus és az apostolok esetében. A harmadik szerint az igazság valahol a kettő között van, és a köztes mező egy meglehetősen széles skála. Van, aki szerint ma is előfordulhatnak jelek és csodák, de ezért nem kell imádkozni. Mások szerint imádkoznunk kell ezekért, és számítanunk kell a megtörténtükre. És van, aki szerint a jelek és csodák szükséges velejárói a hétköznapi gyülekezeti életnek, noha nem feltétlenül olyan hatékonysággal, mint Jézus és az apostolok esetében. Vajon mi az igazság?
Nem könnyű kérdés, mindegyik álláspont mellett vannak általam nagyra becsült teológusok és tanítók. Ha őszinték vagyunk, a tapasztalataink is befolyásolják az álláspontunkat. Aki például még nem látott csodás gyógyulást vagy olyat, hogy valakiből démoni erőket távolítottak el, az könnyebben foglal el olyan álláspontot, hogy az efféle megnyilvánulások már megszűntek. Érdemes azonban magára a Szentírásra támaszkodni, amikor az Isten országa jeleiről beszélünk, és ahhoz tartanunk magunkat, amit onnan világosan megérthetünk. Nem lényegtelen kérdés a tapasztalat sem, de a kiindulópontunk legyen a Biblia. A továbbiakban három kérdésre igyekszem válaszolni: 1) A jelek és csodák kizárólag Jézust és az apostolokat hitelesítették? 2) Ugyanúgy meg kell mutatkozniuk ezeknek a csodáknak ma, mint Jézus és a tanítványok esetében? 3) Milyen mértékben számítsunk a csodákra?
1) A jelek és csodák kizárólag Jézust és az apostolokat hitelesítették?
Tekintélyes hagyománya van annak a nézetnek, hogy a jelek és csodák abban a formában, ahogy az Újszövetségben látjuk őket, az apostoli kor lezárultával megszűntek. Lényegében ez volt Kálvin álláspontja, valamint olyan nagyszerű puritán teológusoké, mint John Owen vagy Jonathan Edwards. Ezt fogalmazta meg Benjamin B. Warfield, és ez a legtöbb kálvinista álláspontja ma is. Ezt tanítja a diszpenzacionalista teológia is. A nézet szerint a jelek és csodák mindig a kinyilatkoztatást hitelesítették. A csodák három nagy korszakhoz kapcsolódnak: Mózes idejéhez, Illés és Elizeus szolgálatához, valamint Jézushoz és az apostolokhoz. Az Újszövetségben a jelek és csodák Jézust és az apostolokat hitelesítették. Hogy az apostolok által történt csodák az apostolokat hitelesítették, rendszerint két igehellyel támasztják alá: 2Kor 12,12 és Zsid 2,3-4.
„Apostolságom ismertetőjegyei a teljes állhatatosságban, a jelekben, a csodákban és az isteni erőkben nyilvánultak meg közöttetek.” (2Kor 12,12) Kézenfekvőnek tűnik az értelmezés, hogy a jelek és csodák az apostolok ismertetőjegyei, őket hitelesítik. Ha más hívők is tennének csodákat, a csodák nem lennének az apostolok ismertetőjegyei. A csodák tehát az apostolokhoz kötődnek, és az apostolok halálával meg is szűntek. Azonban több probléma is van ezzel az értelmezéssel.
Először is Pál nem az apostolokat és a többi keresztényt állítja egymással szembe, hanem az apostolokat és álapostolokat (vö. 2Kor 11,13). Az ismertetőjegyek arról szólnak, hogy a korinthusiak honnan tudhatják, hogy ő igazi apostol, nem arról, hogy ő apostol (és nem hétköznapi keresztény). Az ismertetőjegyek tehát jellemzők lehetnek akár minden keresztényre, de nem az álapostolokra (akik valószínűleg nem is valódi keresztények).
Másodszor, Pál apostolságának ismertetőjegyei nem maguk a jelek és csodák. A jelek és csodák kísérik az apostolságának ismertetőjegyeit. Hogy mik ezek az ismertetőjegyek, arról a levél korábbi részeiben beszélt: hatalommal lép fel a gonoszsággal szemben (2Kor 10,3-4; 8-11; 13,2-4.10); féltő szeretet a gyülekezet iránt (2Kor 11,1-6); az evangélium ismerete és nyílt hirdetése (2Kor 11,6); önzetlen törődés a gyülekezetekkel, amely az önellátásban is megmutatkozott (2Kor 11,7-11); a gyülekezetet nem használta ki (2Kor 11,20-21); Krisztusért vállalt szenvedés és nehézségek (2Kor 11,23-29); látomások és kinyilatkoztatások (2Kor 12,1-6); megelégedettség és hit a testében levő tövis hordozására (2Kor 12,7-9); erő az erőtlenségben (2Kor 12,10). Ezek az ismertetőjegyek különböztetik meg őt az álapostoloktól, a jelek, csodák és isteni erők pedig kísérik apostolságának ezen ismertetőjegyeit.
Harmadszor, annak az állításnak nem lenne sok értelme, hogy Pál a jeleket és csodákat „teljes állhatatossággal” (ἐν πάσῃ ὑπομονῇ) mutatta be közöttük. Ugyan hogy kell csodákat állhatatossággal bemutatni? A „teljes állhatatosság” nyilvánvalóan apostolságának jegyeire utal (l. fenti lista), tehát az evangélium nyílt hirdetésére, a gyülekezettel való önzetlen törődésre, a Krisztusért vállalt szenvedésekre, stb. Ez az ige nem azt tanítja, hogy a jelek és csodák kizárólag az apostolok ismertetőjelei lettek volna, hanem azt, hogy Pál apostolsága csodákban is megmutatkozott.
„…akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először? Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra, Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.” (Zsid 2,3-4)
Azok, akik az újszövetségi jeleket és csodákat Jézus és az apostolok szolgálatára korlátozzák, rámutatnak, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője szerint azok tették a csodákat, akik „hallották” Jézust. Úgy tűnik tehát, hogy a csodák az apostolokhoz kötődtek. Azonban itt is több ellenvetést lehet tenni. Először is nem csak apostolok hallották Jézust. Másodszor, az, hogy akik hallották Jézust, csodákat tettek, még nem mond semmit arról, hogy csodákat tettek-e azok, akik személyesen nem hallották őt. Harmadszor, a felsorolásban a Szentlélek ajándékai is benne vannak. Ilyen ajándékok viszont működtek Korinthusban, Rómában, Efezusban is, és az ott élő hívők elsöprő többsége szinte biztosan nem hallotta személyesen Jézust. Ha a Szentlélek ajándékaira igaz ez, akkor az ugyanabban a felsorolásban szereplő csodákra is minden bizonnyal igaz.
Egyéb ellenvetéseket is tehetünk azzal a nézettel szemben, amely a csodákat Jézusra és az apostolokra korlátozza. Az Újszövetségben azt látjuk, hogy Jézuson és a Tizenkettőn kívül csodákat tett a hetvenkét tanítvány is (Lk 10,9.17), sőt, csodák történtek Fülöp (ApCsel 8,7.13) és István (ApCsel 6,8) szolgálatán keresztül is. A Márk evangéliuma vitatott befejezése is arra utal, hogy a korai keresztények számítottak csodás megnyilvánulásokra (Mk 16,17-18). Galácia gyülekezeteiben történtek csodák (Gal 3,5), és úgy tűnik, ez más gyülekezetekre is jellemző volt (pl. 1Kor 12,10.28), olyannyira, hogy Jakab kifejezetten bátorítja a gyülekezetek véneit, hogy imádkozzanak betegek gyógyulásáért (Jak 5,16). Nem áll meg tehát az a nézet, hogy a jelek és csodák kizárólag Jézust és az apostolokat hitelesítették.
2) Ugyanúgy meg kell mutatkozniuk ezeknek a csodáknak ma, mint Jézus és a tanítványok esetében?
Annak idején nagy port kavart John Wimber Power Evangelism (San Francisco, CA: Harper & Row, 1986) c. könyve, amelyben az amerikai szerző amellett érvelt, hogy ha az Isten országát hirdetjük, akkor azt ma is jelek és csodák által kell bemutatnunk, ahogyan Jézus és az apostolok tették. Wimber szerint normál esetben a jelek és csodák természetes részét képzik az életünknek, nem csupán kiemelt „gyógyítók”, hanem az egyszerű, hétköznapi hívők szolgálatában is meg kell nyilvánulniuk. A Wimberhez kötődő Vineyard mozgalom és az ún. „harmadik hullám” sokat beszélt a jelek és csodák mai szerepéről, ismert evangéliumi teológusok (pl. David Watson, Michael Green, Wayne Grudem) is felfigyeltek rá és részben vagy egészében magukévá tették a hangsúlyait. Sokan az evangéliumi mozgalomból is úgy gondolják, hogy az Isten országa hirdetése és jelekkel és csodákkal való demonstrálása egyaránt része a keresztények küldetésének; ugyanazzal az erővel szolgálhatunk, mint Jézus és az apostolok.
Három probléma van ezzel a nézettel. Először is, az Újszövetség olvasásakor nehéz megkerülni a következtetést, hogy Jézus személyében és szolgálatában különleges módon volt jelen az Isten országa. Jézus csodái különleges, rá utaló jelek is voltak. „Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne.” (Jn 2,11) „Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a tettek, amelyeket átadott nekem az Atya, hogy teljesítsem azokat, ezek a tetteim maguk tanúskodnak arról, hogy engem az Atya küldött el.” (Jn 5,36) Lázár feltámasztásakor Jézus nem azt mondta: „Én teljes vagyok Lélekkel, és minden Lélekkel teljes ember képes ilyesmire”, hanem ezt: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él (…) Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” (Jn 11,25.42) Jézus csodáiban volt tehát valami egyedi és különleges.
Jézus az Isten országának Királya. Semmiképpen nem mondhatjuk, hogy bennünk ugyanolyan erővel van jelen az Isten országa, mint az ország királyában. Jézus maga hangsúlyozta, hogy földi ittléte rövid időre szólt és meg fog szűnni. „János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak.” (Mk 2,18-20) Sokan mondják: „Jézus minden beteget meggyógyított, ezért ma is mindenkinek meg kell gyógyulnia”. Jézus valóban minden beteget meggyógyított, akit hozzá vittek, de ne felejtsük el, hogy Jézusban földi tartózkodása alatt különleges erővel volt jelen az Isten országa.
Igaz, hogy a kiküldött Tizenkettő (Lk 9,1-6) és Hetvenkettő (Lk 10,1-16) szolgálatában hasonló erővel nyilvánult meg az Isten országa: gyógyításokban, örödögök kiűzésében és halottak feltámasztásában. A második ellenvetés a fenti nézettel szemben azonban éppen ehhez kapcsolódik: a Tizenkettő és a Hetvenkettő missziója nem feltétlenül követendő minta számunkra. Amikor Jézus erővel ruházta fel és kettesével elküldte őket, hogy az izráeli falvakban gyógyítsák a betegeket és űzzék ki az ördögöket, ők nem csupán Szentlélekkel telt emberek voltak, hanem Jézus személyes felhatalmazásával mentek. Valójában Jézus földi szolgálatát hosszabbították meg, részei voltak annak, ahogy Jézus személyében különleges erővel volt jelen az Isten országa. Máté megjegyzi, hogy csak Izráel házának elveszett juhaihoz mehettek (Mt 10,5-6) – ahogy Jézus is (Mt 15,24).
Egy alkalommal maga Jézus is utalt arra, hogy ez a kiküldetés más volt, mint az általános missziói parancs, amely elmenetele után lép érvénybe. „Azután ezt kérdezte tőlük: Amikor kiküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben – válaszolták. Majd ezt mondta nekik: Most azonban, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is; és akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen.” (Lk 22,35-36) Ez a különös perikópa arra utal, hogy Jézus személyes földi jelenléte megszűnik, és utána a tanítványok küldetése némiképp megváltozik. Felelőtlen lenne tehát a Tizenkettő és a Hetvenkettő küldetését egy az egyben magunkra alkalmazni.
Harmadszor, az Újszövetségben nyilvánvaló, hogy az apostolok körül különleges mértékben és gyakorisággal történtek csodák. Mindannyian Jézus felhatalmazását bírjuk, de az apostolok különleges küldöttek voltak, különleges felhatalmazással (1Kor 9,1). Nincs abban semmi furcsa, ha Isten rajtuk keresztül több és nagyobb csodákat tett, mint egy átlagos hívőn keresztül tesz az azóta eltelt időben. Ezzel nem azt állítom, hogy más hívőkön keresztül nem tett csodákat (vagy akár nagy csodákat). De helytelen volna azt várnunk, hogy Péter vagy Pál csodái mindannyiunk életében ismétlődjenek.
Valójában már az apostolok szolgálatában sem látjuk Jézus szolgálatának a hatásfokát. Jézus ittlétekor sem volt mindig kimagasló (gondoljunk csak a démonmegszállott fiúra, akit nem tudtak megszabadítani), de később is több alkalommal látjuk, hogy az apostolok mellett betegen maradtak akár fontos munkatársak (Trofimosz, Epafróditosz, Timóteus), és maga Pál sem gyógyult meg a testébe adatott tövistől (2Kor 12,7-9). De úgy tűnik, többször és hatékonyabban gyógyítottak, mint az átlagos hívők, mert a Szentírás többször is egyértelműen hozzájuk kapcsolja a csodákat. „Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt.” (ApCsel 2,43) „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között.” (ApCsel 5,12) „A betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy amikor Péter arra jár, legalább az árnyéka érje valamelyiküket.” (ApCsel 5,15) Amikor Dorkász meghalt, a joppéi hívők nem maguk igyekeztek őt feltámasztani, hanem Péterért küldtek: „Jöjj át hozzánk mielőbb!” (ApCsel 9,36-42) Barnabás és Pál „bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelmének igéje mellett, és megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez.” (ApCsel 14,3) „Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodákat tett általuk Isten a pogányok között.” (ApCsel 15,12) „Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által…” (ApCsel 19,11-12) Pál a rómaiaknak is apostoli elhívása kapcsán írja: „mert semmi olyanról nem mernék beszélni, amit ne Krisztus tett volna általam a népek megtéréséért szóval és tettel, jelek és csodák erejével, a Lélek erejével: így hirdethettem Jeruzsálemtől kezdve mindenfelé egészen Illíriáig Krisztus evangéliumát.” (Róma 15,18-19)
Ezekkel a példákkal nem azt szemléltetem, hogy csak az apostolok tettek csodát. Pusztán csak azt, hogy helytelen lenne arra számítani, hogy a mi szolgálatainkban ugyanolyan gyakorisággal és hatásfokkal történjenek csodák, mint Jézus Krisztus apostolai szolgálatában, hiszen már az újszövetségi időkben sem ez volt a helyzet.
3) Milyen mértékben számítsunk a csodákra?
Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy jelekre és csodákra ma is számíthatunk, de nem olyan mértékben, mint Jézus szolgálatában, és nem is feltétlenül olyan hatásfokkal, mint az apostolok szolgálatában. Ezen belül azonban még mindig széles skálája van a véleményeknek. Van, aki szerint csodák előfordulhatnak, de nem kell ezért imádkozni (ez pl. John Stott véleménye). Van, aki szerint buzgón kell imádkoznunk csodákért és számítanunk is kell ezekre, különösen ébredések idején (ez volt pl. Martyn Lloyd-Jones véleménye). Van, aki szerint a csodák természetes részét kell képezzék a hétköznapi gyülekezeti életnek (ez volt pl. John Wimber véleménye).
A fő kérdés szerintem az, hogy inkább aktív, vagy inkább passzív hozzáállásunk legyen-e a csodák kérdéséhez. Én magam nem osztom azt a felfogást, hogy a csodák szükségszerűen mindennapi tapasztalatok a keresztény gyülekezetben. Nem osztom azt a felfogást sem, hogy csodák megtörténhetnek, de azokért szükségtelen lenne imádkoznunk. Jézus szerint az, aki nem kér, nem is kap. A hit sokszor befolyásolja, hogy vannak-e csodák. Helyes és jó Istentől azt kérni, hogy demonstrálja közöttünk az Isten országa valóságát jelekkel és csodákkal is. Ezt tette a jeruzsálami gyülekezet: „nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által” (vö. ApCsel 4,30), mert szorult helyzetében szerette volna átélni, hogy Isten bizonyságot tesz mellettük.
Jakab is arra bátorít, hogy aktívan kérjük Istentől a gyógyító erejét: „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését.” (Jak 5,13-18)
Erre tanít Jézus a Miatyánkban is, amikor arra biztat, hogy így imádkozzunk: „Jöjjön el a te országod!” Imádkoznunk kell azért, hogy Isten országa ma is nagy erővel legyen jelen a világban, és átéljük, milyen az, amikor Isten jó és kegyelmes akarata elkezd megvalósulni a földön is.
A gyógyítás, ördögök kiűzése és feltámasztás ma is jelei az Isten országának. Imádkozzunk azért, hogy jöjjön el Isten országa nagyobb erővel! Imádkozzunk, hogy az ige hirdetését kísérjék gyógyulások és szabadulások is, és lássuk Isten gyógyító, szabadító erejét az emberek életében! Azon viszont ne lepődjünk meg, ha nem történnek csodák olyan gyakorisággal és hatékonysággal, mint Jézus vagy az apostolok szolgálatában. A Vőlegény elvétetett tőlünk, és bár a Szentlélek ereje most is munkálkodik, egyelőre még várjuk vissza a Királyt, akinek az uralma hallatlan erővel mutatkozott meg kétezer évvel ezelőtt itt a földön. Az üdvösségünk elsősorban reménységre szól: „De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.” (Róm 8,23-25)
Máté 13:58 Nem is tőn ott sok csodát, az ő hitetlenségük miatt.
Emiatt nem csodálkozom, hogy az istenkáromlás és a hitetlenség évszázadai során és tengerében nincsenek ma olyan számban és mértékben csodák mint az apostoli korban.
Saját megszületésemet és megtérésemet is csodának tartom, persze a Biblia nem sorolja ezt azok közé. Csak én gondolom így, mert pusztán kegyelemből történt minden kikényszerítés nélkül.
Köszönöm az elgondolkodtató sorokat!
Lelkipásztorként a hangsúlyt a Szentlélek munkálkodásában látom, Aki ma is munkálkodik közöttünk, sőt bennünk (Krisztus megváltottaiban). Ez önmagában egy nagy csoda.
Bármi, amit teszünk vagy mondunk a Lélek által, a csoda kategóriájába tartozik.
Nem minden látványos és nyilvános, ezért érezhetik sokan úgy, hogy a csodak a múlthoz tartoznak. Pl. egy hittanos diák, aki egyáltalán nem biztos, hogy otthon hitbeli nevelést kap, a hitoktató bizonyságtételére elkezd nyitni Isten felé, de a megtérése csak később következik be, amikor már nincs szem előtt. Vagy krízisben lévő házaspár, akik a Szentlelket hívják segítségül problémájuk megoldásához, és meg is kapják a segítséget, megint csak egy rejtett dolog, amiről, nem biztos, hogy beszélnek másoknak (sajnos).
Keresztyénként meg kell tanulnunk észre venni a Szentlélek csodáit az életünkben és a környezetünkben, és erről beszélni kell, ahogyan az apostolok is tették. Ez tanítványi küldetésünk fontos része.
„…az ÚR szeretetével tele van a föld.” (Zsolt 33:5)