Ezen a nyáron a végére értem Thomas Mann Józsefről szóló grandiózus opusának. Az első kötetről már írtam, és a cikket annak idején így fejeztem be: „Mann regényéből nekem egyelőre e találkozás [az Istennel való találkozás] hitelessége hiányzik. Nem a róla való beszéd, nem a képzelet gazdagsága, hanem maga a találkozás. A József és testvéreit olvasva egy lassan hömpölygő tájat néztem, benne különös, de megfogható emberekkel, fölöttük viszont nem volt nyitott az ég, a tekintet megáll a csillagoknál és a boltozatnál, amely mögött a tényleges menny kezdődhetne. Mann a természetfelettiben hívő természetről ír, a természetfelettiről nincs igazi mondandója. Lássuk, ez változik-e a másik két kötetben.” Nos, nem változott. Sőt, Mann az egész regényfolyamot egy rejtélyes mondattal fejezi be: „És így végződik a szép történet és istenkitalálás.” Ábrahám, Izsák és Jákób története tehát szép, de az Istenük Mann szerint kitalálás. Ez a német író végső gondolata.

Egy regényhez ez szokatlanul egyértelmű, de a figyelmes olvasó számára semmiképpen nem meglepő befejezés. Mann hitt valamiféle anyagot formáló szellemben, de egyébként nem volt hívő, az ősatyák hitét is azzal a kívülálló érdeklődéssel figyelte, ahogy Lea szemét, Petepré ruháját, Neb-nef-nezem udvarát, vagy az öreg Jákób csípőjének a mozgását. Megfigyelő érdeklődése a második és harmadik kötetben is élesen fürkészi az ősi történet szereplőit, hogy megfejtse titkaikat, de amikor a hit misztériumához érkezik, a szeme olyan gyengévé és rövidlátóvá válik, mint a Jákóbot tapogató Izsáké, aki hiába nézte feszült mohósággal a fiát, aki előtte állt, mégsem azt látta benne, aki ő volt. Mann tekintete kívülről szinte indaként fonódik József tekintetére, hogy általa megpillantsa, amit Ábrahám dédunokája látott, de az írónak csak sejtései vannak, meg csendben kitartott kételyei, és a végén leszűri a végzetes következtetést: József Istene sem más, mint kitalálás.

De ez a kitalálás inkább csak Manné, a kívülállóé, aki nem érti a hit lovagját (ahogy Kierkegaard nevezte az Ábrahámhoz hasonló hívőket). Ezzel együtt Thomas Mann regénye a hívőknek is kifejezetten érdekes olvasmány, mert az író kíváncsi tekintete és merész képzelete viszont élesen lát, amikor Egyiptomról, a rabszolgasorsról, az udvari praktikákról, a testi vágyakozásról, a hízelgésről, a cselszövésről, a szellem törekvéseiről, az emberi kapcsolatok finom húrjairól van szó. Amikor az egyszeri bibliaolvasó József történetét maga elé képzeli, az sokszor olyan, mint a vasárnapi iskolai rajzok stilizált világa, vagy az igehirdetésekben már a huszonegyedik századi ember kísértéseihez igazított, és a régi Közel-Keletről innen-onnan összeszedett tudásfoszlányokkal keveredő köztes világ, amelyben a részletek egy ponton túl teljesen érdektelenek. Thomas Mann azonban elénk képzeli József egyiptomi szolgaságát, és abban minden olyan részletesen ki van dolgozva, mintha mi is ott lennénk a Nílus-parti birodalomban és élveznénk vagy szenvednénk annak forró hétköznapjait.

Számomra például egészen újszerű volt József és Potifár, és különösen József és Potifárné kapcsolatának leírása. Mann hosszú, finom rezgésű húrként feszíti ki azt a lassan kibontakozó, de visszatarthatatlan erővel növekvő belső vágyakozást, ami a nemzőképtelen egyiptomi legyezősúr feleségét a József számára végzetes lépésre késztette. Az író közben szemérmesen őrzi szereplői méltóságát és hallgat az olyan részletekről, amelyek nem tartoznak a külső szemlélőkre. Mann tudja, hogy a titkok izgalmasabbak, a szemérem pedig izgatóbb, mint ahogy a pornográfiára hajlamos modern művészet gondolja, amely egyáltalán nem akarja megőrizni a karakterek méltóságát és úgy véli, minden titok felfedéséhez joga van. Mann esetében azonban nem arról van szó, hogy eltitkolná a szereplők szexuális vétségeit: egyszerűen nem hiszi, hogy József vétkezett volna e téren, és e tekintetben teljesen hű a bibliai beszámolóhoz. Van ebben valamiféle nemesség, amely száz éve még a hitetlen embert is jóval gyakrabban jellemezte. Ami nem volt illendő, arról nem volt illendő beszélni sem, és természetesen nem kellett azt elkövetni sem, mert nem attól függött az egyén boldogsága, sem pedig identitása. Erre talán épp Mann az egyik jól ismert példa.

Az író ugyanilyen részletes alapossággal és finom tapintattal tárgyalja József és testvérei találkozását is. József a szolgaság és az uralkodás évei alatt lassan egyiptomivá vált, de a kapocs soha nem szakadt el közte és apja nemzetsége között. Manassé és Efráim, a két egyiptomi „piperkőc” (a regény csak magas társadalmi rangjuk szokásai miatt láttatja őket így) héber nevet kaptak, mert József elfelejtette ugyan apja házát, de éppen a nevek által mégis emlékeztette magát arra, hogy honnan jött és hova tartozik. Két élete közt mindvégig megmaradt a feszültség. A harmadik kötet végéhez közeledve nagyon vártam a katarzist, amit a találkozás ígért, és az bizony nem is maradt el. A gondosan felépített apokalipszis, József önleleplezése pontosan olyan erővel csapódik be, ahogyan egy nagy történet esetében kell, és hiába ismertem már annak minden részletét, Thomas Mann újra bevitte azt a szívem közepére. Még meg is könnyeztem. A második ilyen katarzis József és Jákób találkozásakor érkezik, ugyancsak a drámai csúcsponton, amit Mann ismét ügyesen oldott meg. Az, ahogy a sántán bicegő Jákób előre tartott karjáról ír, amellyel az agg pátriárka egyszerre tapogatja az előtte lévőt, mint egy vak, és egyben távol is tartja őt magától, szinte védekezve az újabb váratlan csalódástól, amíg végül kiáradhat minden elfojtott érzelem – egyszerűen tökéletes.

A József és testvéreit leginkább annak ajánlom, aki a bibliai történetet kiszínezve, részletgazdagon akarja látni, hogy annak fényében még inkább megelevenedjen előtte az ihletett elbeszélés. Ez velem a három kötet olvasásakor megtörtént, és ezért feltétlenül megérte a befektetett időt és energiát. Mert a regény, ne hallgassuk el, sokat kíván az olvasótól, leginkább kitartást és monotóniatűrést. De egyáltalán nem üresek az ígéretei. Sokat kér, de sokat is ad, ha nem is mindent. Viszont önmagában kevesebb a kinyilatkoztatásnál, néha csorbát is ejt rajta, mert éppen arra nincs rálátása, amire a bibliai történet ablakot nyit. Mann regénye „istenkitalálás”. A bibliai történet viszont kinyilatkoztatás. A József és testvérei a képzeletet mérhetetlenül gazdagítja, de a világosság, amely felnyitja a vakok szemét, az ihletett beszámolóban van.