„Képzeljünk magunk elé egy várfalat, ahol őrszemek vagyunk” – kezdi az egyik különösen kijózanító írását Doug Wilson, aki annak idején az azóta elhunyt Christopher Hitchensszel is barátságos, de témáját tekintve halálosan komoly nyilvános vitákat folytatott (egy beszélgetésüket pedig egy autó hátsó ülésén vették fel). Wilson az a fajta apologéta, aki képes egyszerre elmésen és joviálisan küzdeni a hitért, és akinek – C. S. Lewis Chestertonra használt képével – nem azért villog a kardja, mert csillogtatni akarja, hanem mert az életéért harcol, s ezért igen gyorsan forgatja. Wilson várfalról és őrszemekről beszél, mert a fejében egy szellemi csata, pontosabban egy háború van, amely akkor is zajlik, ha mi egyébként nem szeretjük a csatákat és a háborúkat. „Küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott!” – mondja Júdás apostol, és hozzáteszi: „Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akiknek az ítélete régóta meg van írva: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.” (Júd 3-4) Pontosan ehhez kapcsolódik Wilson várfalas hasonlata.

Szóval képzeljük el – mondja –, hogy egy várfalon vagyunk őrszemek, és tőlünk jobbra is és balra is áll egy-egy őrszem. Aki a balunkon van, titkon az ellenséggel cimborál, aki tőlünk jobbra áll, ő pedig az egyik legjobb szívű ember, akit csak ismerünk. Ő az, aki semmi rosszat nem feltételez senkiről, még az ellenségről sem. Valójában őt éppen ezért soha nem is lett volna szabad őrszemnek választani, de mivel kávét és kólát hoz a többi őrszemnek, kifejezetten kellemes társaság az éjszakai őrség hosszú óráiban. Mi, akik középen vagyunk, szélsőségeseknek számítunk, mert látjuk az ellenséget közeledni, és arról beszélgetünk, hogy ki kell adnunk egy újabb riasztást. Csakhogy a kapitányt, aki szintén olyan jó ember, mint a jobbunkon álló őrszem, egyre jobban aggasztják a harangok, és nem azért, mert közeledik az ellenség, hanem azért, mert az őrség tagjai az éjszaka közepén felriasztják a város lakóit.

Wilson hasonlatában te és én azon morfondírozunk ezután, hogy meghúzzuk-e újra a harangot. Biztosak vagyunk abban, hogy az ellenséget látjuk közeledni, a tőlünk jobbra álló kedves társunk viszont felesleges rémhírkeltésnek tartja ezt. Mikor jelezzük neki, hogy hisz’ épp azért vagyunk oda helyezve, hogy ha látjuk az ellenséget, meghúzzuk a harangokat, azzal felel, hogy nem jó mindent fekete-fehéren értelmezni – és közben a város közepén lévő toronyra mered. Csak rontja a megítélésünket (újabb szélsőséges megnyilvánulás!), amikor határozottan a háta mögé mutatunk, hogy onnan jön az ellenség. De Wilson szerint ez pontosan az a szituáció, amely évezredekkel ezelőtt Izráelben is lejátszódott: „Amint Gaal meglátta a sereget, azt mondta Zebulnak: Nézd! Egy sereg vonul le a hegytetőkről! Zebul azonban ezt mondta neki: A hegyek árnyékát nézed embereknek. De Gaal megint csak így szólt: Nézd! Egy sereg vonul erre az ország közepe felől, egy másik csapat pedig a Jóslás Tölgye felől jön. Akkor ezt mondta neki Zebul: Hol van most az a nagy szád, amellyel így beszéltél: Ki az az Abímelek, hogy szolgáljunk neki? Ez az a nép, amelyet lebecsültél. Most hát vonulj ki ellene, és ütközz meg vele!” (Bír 9,36-38)

És hogy miért írok erről? Nem Doug Wilson miatt, őt lehet kedvelni vagy nem kedvelni, lehet vele egyetérteni vagy egyet nem érteni, ő most itt nem lényeges. Amiatt hozom fel az analógiáját, mert tökéletesen diagnosztizál egy jelenséget, amely Krisztus egyházában ma a bajok egyik gyakori forrása. Arról van szó, hogy azok, akik az egyház felvigyázói, sokszor feszültebbek attól, hogy valaki az ellenség közeledésére figyelmeztet, mint attól, hogy az ellenség közeledik. Természetesen nem mindenki őrszem. Nem mindenki figyeli a várfalon kívüli tájat, és még az sem biztos, hogy a várfal mellett lakó látja, ami kint van. Az őrszemnek azonban az a dolga, hogy megszólaltassa a harangokat, amikor veszélyt lát. Az egyház felvigyázóinak alkalmasaknak kell lenniük arra, hogy meg tudják győzni az ellenszegülőket, és adott esetben elhallgattassák azokat, akik feldúlják a hívők hitét (vö. Tit 1,9-11). Mégis, az egyházban furcsa mód sokszor azokat hibáztatják, akik az ellenség közeledtekor riasztást adnak ki, és azokat tartják nagy becsben, akik erről az őrszemeket folyton le akarják beszélni.

Az ellenséggel cimboráló őrszem természetesen nem azonos azzal, aki egyszerűen csak vak az ellenség jövetelére, de az utóbbi – Lenin szavaival, amiért előre is elnézést kérek – könnyen az ellenség „hasznos idiótájává” válik. Aki nem hisz az ellenségben, azt sem tudja, mit jelent küzdeni a hitért. Aki irtózik a háborús nyelvezettől, nem vesz tudomást a valóság természetéről, amely sok más mellett bizony egy hatalmas csatatér is. C. S. Lewis a megtérésekor jött rá, hogy az égtájak csatában álló óriások, és a hazavezető út veszélyekkel van tele. Bunyan Zarándoka fegyverzetet kapott az útra, és azt újra és újra használnia is kellett. A csata és a csatazaj elválaszthatatlan a keresztény lelkiségtől, ezt az atyák is pontosan tudták, és írásaikban gyakran emlékeztettek is rá. Az az őrszem, aki a félrevert harang zúgásától jobban fél, mint a falakon kívül meglapuló erőktől, akaratlanul is az ellenség kezére játssza a várost.

Az ellenséget észlelő őrszem számára pedig szinte semmi nem annyira frusztráló, mint az ilyen társ az őrszolgálatban. Az az őrszem, aki nem az ellenséggel foglalkozik, hanem azzal, hogy a harang kongása bosszantó, mert széttöri az éjszakai nyugalmat, alkalmatlan az őrszolgálatra. Csakhogy az egyházak ma tele vannak ilyen őrszemekkel. Ők azok, akik akkor is a békétlenségtől féltik az egyházat, ha valaki egy megtámadott hittétel megerősítését kéri, vagy legalább a tisztázást. Ők azok, akik kultúrharcot vívnak a kultúrharc ellen, és nem az ellenséggel, hanem a harcos nyelvezettel szállnak szembe. Ők azok, akik keresztbe fekszenek, amikor missziós szervezetük a kor életveszélyes eretnekségeire időszerű válasznyilatkozatot adna ki, és inkább az eretnekekkel megformált status quo-t védik a nyilatkozattól, mint a hitet az eretnekségtől. Ők azok, akik láthatóan nagyobb bajnak tartják, ha egy lelkész az LMBTQ-ideológia veszélyeiről beszél, mint magát az LMBTQ-ideológiát, amely a kultúra után a felekezetüket is szép lassan maga alá gyűri. Ők azok, akik a fundamentalizmus szélsőségétől óvnak, amikor valaki a fundamentumok felszámolása ellen emeli fel a szavát, és szinte mindig a tisztázást szorgalmazókat feddik, nem a hit alapjainak felszámolóit. És ők azok, akik mindezt kedvesen, mosolyogva teszik, amitől a harangzúgás csak még riasztóbbnak hat. A szelídség egyébként fontos erény, de ezek az emberek végzetes szereptévesztésük miatt felelősek lesznek a város bukásáért.

Vannak persze olyan őrszemek is, akiknek az idegei elpattantak az őrszolgálat hosszú óráiban, és olyankor is rángatni kezdik a harangokat, amikor tényleg csak a hegyek árnyékai tűnnek embereknek. Sőt, vannak, akik annyira tépik, cibálják a harangokat, hogy nehéz őket komolyan venni. De az is lehet, hogy az őrszem azért kongatja vadul a harangot, mert senki nem hajlandó kinézni a vár fokán a távolba, ahonnan a lopakodó veszély közeledik. Egy egész város szokásrendje épülhet arra, hogy nem nézünk a távolba és nem figyelünk a harangokra, mert nem hiszünk az ellenségben. Az ilyen város lakói a harangkongatást a vadsággal azonosítják, míg magukat a józansággal. De ha háború van és tényleg közeledik az ellenség, akkor ez simán csak ostobaság, a városlakók pedig emiatt olyan veszélyben vannak, mint a gondtalan kövér mókusok az örökké termő fa szigetén, mikor jön a sakál. Ha kényelmetlen is a harangzúgás, és ha érthetően jobban is szeretjük a békés lakmározást meg az evés utáni szunyókálást, mint a küzdelmet, becsüljük meg az éber őrszemeket! Az életünk múlhat rajtuk.