„…és e fölé is egy takarót borzbőrökből” (2Móz 26,14)

Uram, ahogy közeledek a szentélyedhez, egy állatbőrrel bevont egyszerű sátrat látok udvarral körülvéve. Ez isteni hajlékodként olyan meglepő látvány, amilyen a jászol volt Betlehemben. Ha közeledek hozzá, nem nyom agyon pompás látványával, mint egy Taj Mahal vagy egy Burj Khalifa. Ez a sátor olyan, amilyenek mi, emberek, vagyunk. A pusztában. Az udvarod kerítéseként szolgáló fehér lenvásznak sem olyanok, mint egy tekintélyt parancsoló kőfal, inkább olyanok, mint egy sérülékeny hártya, amely hajszálvékony határvonalat húz a tiszta és a tisztátalan közé. Csak a parancsod miatt nem hatolnak át rajta. A sátrat borító borzbőr (vagy delfiné? esetleg kosé?) a nomád életmódra emlékeztet. Te, Isten, velünk sátorozol, osztozva vándorló életünkben. A hajlékod vonzza a hajléktalant: emberi és megközelíthető. Jövevény lettél a földön, mint mi. Eljöttél hozzánk a pusztába. Kapcsolódtál hozzánk, hogy mi is kapcsolódhassunk hozzád. Uram, én akarom ezt a kapcsolatot. Jövök a szentélyedbe. Tégy alkalmassá a találkozásra! Ámen.