Amikor belenéztem a napba…

2011 aug. 6. | Divinity, Egyén, Rendszeres teológia | 3 hozzászólás

Elsőéves egyetemistaként sokat gondolkodtam azon, vajon mit is jelent kereszténynek lenni, és mi is az evangélium, amiben elvileg hiszek. Nem voltam tudatlan, rengeteg tanítást kaptam Istenről, Jézusról, Isten haragjáról, bűnről, bűnbocsánatról, a Szentlélek erejéről, Isten országáról, helyreállításról, gyógyulásról, Isten atyai szívéről, szenvedésről, önmegtagadásról, énigenlésről, szeretetről, újjászületésről, mennyországról és pokolról. Ezek azonban ahelyett, hogy szerves egységbe rendeződtek volna, inkább egymásnak feszültek és rendre kioltották egymást. Nem kérdőjeleztem meg, hogy az evangélium igaz, de egyre kevésbé értettem, hogy mi is az. Nem kételkedtem a megtérésem valódiságában, ahhoz túlságosan mély megtapasztalás volt, de a fejemben egyre nagyobb volt a köd és a zűrzavar. Isten kegyelméből ekkor került a kezembe John Stott The Cross of Christ (Krisztus keresztje) című könyve.

Balatonalmádiban laktam kollégiumban, onnan jártam be naponta a Veszprémi Egyetemre. Útközben a buszon olvastam Stott könyvét, aztán hazaérve az őszi Balaton partján sétálgatva folytattam. A vénasszonyok nyara lassan végéhez közeledett, rövidültek a nappalok és fehér köd szállt a balatoni tájra. A lelkemben ezalatt éppen az ellentéte játszódott le. Mintha helyet cserélt volna a bennem gomolygó kuszaság a balatoni napsütéssel, és miközben kívül fehér paplanba bújt a tó, belül, az értelmemben éles kontúrok jelentek meg, és kisütött a nap. Ahogy ezt írom, még mindig tisztán emlékszem arra a csodálatos érzésre, amit az evangélium újrafelfedezése jelentett számomra. Stott megfogta a kezemet, elvitt a keresztfához, minden titkok titkához, rámutatott, és elkezdett mesélni róla. Hetekig csak mesélt. Én pedig a nap felé fordítottam az arcom, és engedtem, hogy a fénye elkergesse a ködöt és a melege betakarja kételyektől didergő gondolataimat. A Szentlélek olyan igazságokat égetett akkor a lelkembe, melyek ma, tizenhét évvel később is a hitem középpontját alkotják.

Stott türelmesen és részletesen magyarázta a názáreti Jézus keresztjének jelentését. Megmutatta, hogy a kereszt nem a Biblia egyik témája a sok közül, hanem a központi témája. Jézus azért jött, hogy meghaljon. Stott a könyvében felsorolta, hogy mik és kik okozhatták Jézus halálát, és végső magyarázatként annál a lehetőségnél kötött ki, amelyik a legfelkavaróbb: Isten maga ölte meg őt, előzetes terve alapján. A kereszt titka éppen ebben a borzalomban rejlik. Hiszen a kereszt lényege az – állította Stott az Újszövetség alapján –, hogy Isten önmagát engesztelte ki a mi nevünkben, önmagának adott elégtételt, saját igazságát elégítette ki, mert ennyire szeretett bennünket. Az Atyát is és a Fiút is a szeretet vezette ebben az önfeláldozásban. Stott arra bátorított, hogy ne akarjak választani a kereszttel kapcsolatos elméletek között, hanem egyszerre lássam igaznak a jogi, a kultikus, a kereskedelmi és a kapcsolati metaforákat. Krisztus a kereszten megigazított, engesztelést szerzett, megváltott és megbékéltetett. Mindegyik kép lényege a helyettesítés. Maga Isten lépett a mi helyünkre, önmagát áldozta fel értünk, hogy egyszerre tölthesse be saját igazságát és menthessen meg bennünket az ítélettől.

Stott elmagyarázta nekem azt is, hogy Krisztus kereszthalála három fő eredménnyel járt. Krisztus a kereszten elérte, hogy bűnösök meneküljenek meg, kinyilatkoztassa Isten jellemét, és legyőzze a Sátánt. Isten úgy mentett meg bennünket, bűnösöket, hogy közben megdicsőítette önmagát. A kereszt egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá tette Isten szeretetének mélységét és Isten haragjának súlyát. A kereszten Isten igazságos haragja és önfeláldozó szeretete találkozott, és ez a találkozás telítve volt isteni dicsőséggel. Stott bibliai igék alapján azt is hangsúlyozta, hogy a kereszten bemutatott elégtétel elhallgattatta a Vádlót, megszégyenítette őt, és megtörte az erejét az életünk fölött. A korai egyházatyáknak igazuk volt, amikor azt hangsúlyozták, hogy Krisztus kereszthalála legyőzte a Sátánt (Christus Victor)!

Azon az őszön Stott nem hallgatta el előlem azt sem, hogy a keresztény élet a kereszt alatti élet. Jézus követői felveszik a keresztet a vállukra, és követik Mesterüket a halálba. Megfeszíttetnek a világ számára, és a világ is a számukra. Ez mégsem gyászmenet, hanem a valódi élet ünneplésének kezdete! A hívők eucharisztikus közösséget alkotnak: a Jézus halálára való emlékezés heti ünnepük lesz. A kenyér örömteli megtörése és a hálaadás poharának boldog kiürítése a kereszt alatti élet szimbólumai. Stott arra is rámutatott, hogy a keresztények azért tudnak önmegtagadó életet élni, mert Krisztusban teljesen önmagukká lehetnek. Az önmegtagadás Krisztussal az énigenlés legmagasabb foka. A kereszt alatt élő emberek szeretik az ellenségeiket is, mert Krisztus ezt a példát hagyta nekik, és amikor felszabadulnak erre a szeretetre, maguk sem kívánják többé a bosszút. Vállalják a gyalázatot és a szenvedést, mert tudják, hogy a dicsőség vár rájuk. A kereszt számukra mindent az ellenkezőjére fordít. Mint egy középpontos tükrözésnél: minden a kereszt által fordul meg és áll be a helyes irányba.

Ha Stott csak ezt az egy könyvet írta volna meg, engem azzal is kimondhatatlan hálára kötelezne. Tizenhét évvel ezelőtt az őszi Balaton partján a titkok titkát mutatta meg nekem és a napra irányította a figyelmemet. Arra tanított, hogy csak Krisztus keresztjével dicsekedjek, ahol Isten szeretete kioltotta Isten irántam érzett jogos haragját, ahol a világ megfeszíttetett számomra, és ahol a Teremtőm megbékéltetett engem önmagával. Azóta a kereszt számomra a nap: ha belenézek, egy időre mindig megvakulok. Olyankor nem akarok semmi mással dicsekedni. Ezek az idők a legjobbak.

 

3 hozzászólás

  1. B. Marci

    Örülök ennek a bejegyzésnek. Sajnos gyakran találkozhatunk a kereszt elszegényített értelmezéseivel, néha komoly hívők körében is: manapság divat a helyettesítő dimenzió eltagadása, elkenése, de éppígy előfordul, hogy valaki a kereszt mint “jurisztikus egyenlet” racionalista megközelítését abszolutizálja, és gyakran egyáltalán nem látják Isten szeretetét és dicsőségét a keresztben (“én a keresztben inkább az Isten ítéletét látom”, mondta valaki, pedig: “eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat”).

    Azt is szeretjük elfelejteni, hogy bár a kárhozatot valóban helyettünk és azért hordozta el, hogy nekünk ne kelljen oda mennünk, ugyanakkor, amikor “fájdalmainkat hordozta”, ez velünk-együtt-hordozást jelent, sőt azt, hogy megfordítva: Ő részesít minket az Ő szenvedéséből. Úgy érzem, ez a hit és a Jézussal való kapcsolat egyik alapigazsága – külünösnek tartom, hogy sok keresztény a Krisztus szenvedésében való részesedést az (esetleges) üldözésekre, a kifejezetten az Ő neve miatti szenvedésre korlátozza, mintha az “méltó” lenne rá, hogy Krisztusnak az ő Testében, az Egyházban való szenvedése része legyen, míg mondjuk egy fogfájás nem méltó. Szerintem egyik se “méltó”, a Krisztus szenvedésében való rész mindenestől kegyelem, a legnagyobbak egyike.

    Pál írta: “kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik” – tudta jól, hogy az ugyanakkor bevégzett és teljes. Ezt az igét sokan utalják a “nehezen érthető” kategóriába – nem tudom, nem azért-e, mert megijedünk tőle…

    “szenvedéseink nem a sajátjaink, Isten magára vállalja őket, a szívében vannak…” (Georges Bernanos)

    “az egyház…az a közeg, ahol Krisztus fénye beárad a még megváltatlannak tűnő történelembe; részesedik a világ bűnének hordozásában, de egyben ünnepélyesen hirdeti, hogy Ura már mindenestől elhordozta a teljes emberi bűnt” (Hans Urs von Balthasar)

  2. B. Marci

    Na nem mintha a kereszt igazságának bármely vetületét könnyedén, nagy hangon, “én már értem” stílusban hirdethetnénk. Nagyon jó a hasonlat: Nap, amelybe belenézni vakító, de belőle élünk. Persze az önmegvalósítás és az önbizalom mint alaperény (régebben alapbűnnek tartották) korában nehéz olyasmit vallani életünk középpontjának, amit nem értünk, sőt amitől néha visszahőkölünk. De azért csak valljuk, és valljuk, hogy igenis boldogok vagyunk, hogy rajtunk lehet a kereszt jele.

  3. Gergely Erzsébet

    “…………… Én pedig a nap felé fordítottam az arcom, és engedtem, hogy a fénye elkergesse a ködöt és a melege betakarja kételyektől didergő gondolataimat. ………….”   

    Ez oly gyönyörű!
    Mindig különös ajándék, ha bepillanthatok olyan lelki folyamatba, mikor valaki mély válságok után felismerésre jut. Tapasztalom hasonló. Minél didergetőbb a kételyt okozó gondolat, annál melengetőbb a “lélekbe égett igazság” feletti öröm.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK