Az előző bejegyzésben a szerző analógiájának előnyeiről és veszélyeiről írtam Isten és a világ kapcsolatában. A Pál által használt iparművészeti metaforához hasonlóan az irodalmi metafora is kockázatokat rejt magában, de Isten mindenütt (és mindenkor) jelenvalóságának problémájához és a megtestesüléshez új módon közelít. További távlatokat nyithat meg a teológiai gondolkodás előtt, ha megvizsgáljuk, hogy a szerző analógiájában pontosan mit jelent a szerző uralma az alkotása felett. Az analogia auctoris Isten szuverén uralmát ugyanolyan erőteljesen ábrázolja, mint a fazekas-edény hasonlat, de tisztázásra szorul, hogy milyen irodalmi felfogás jellemzi a szerző és a karakterek közötti kapcsolatot. Vajon lehetséges valódi interakció a karakterek és a szerző, a véges szabadsággal rendelkező teremtmények és a végtelen szabadsággal bíró Teremtő között? Előfordulhat, hogy a szereplők visszautasítják a szerző autoritását, és felülírják az ő akaratát? Gyakorolhat hatást a szerző által megalkotott világ magára a szerzőre? Más szóval: a szerző és a szereplők kapcsolata vajon monologikus vagy dialogikus kapcsolat?

Tolsztoj vagy Dosztojevszkij szerzői felfogása?

A kérdések megválaszolásához Kevin Vanhoozer Remythologizing Theology c. könyvében Mihail Bahtyin irodalomkritikai elméletéhez fordul segítségért. Bahtyin szembeállítja Tolsztoj és Dosztojevszkij felfogását a szerző szerepével kapcsolatban. Tolsztoj epikus szerző, munkáiban nincs dialogikus kapcsolat a szerző és hősei között. Tolsztoj szerzői felfogása monologikus: a szerző teljes ellenőrzés alatt tartja a cselekményt, a szereplők az ő akaratát teljesítik, az ő gondolatainak a szócsövei, az ő értékeinek és nézőpontjának kifejezését szolgálják. A szerző mindenható és egyeduralkodó. Tolakodó jelenléte elhallgattat minden más hangot a sajátján kívül. Dosztojevszkij egészen más szerzői felfogást részesít előnyben. Dosztojevszkij regényírói zsenialitása abban áll, hogy az általa használt irodalmi forma (regény) ellenére nem epikai, hanem drámai szerző. Karakterei dialógusban állnak egymással is, és vele mint szerzővel is. Regényeinek szereplői különös szabadságot élveznek, és a szerző akaratától való viszonylagos függetlenségük miatt a cselekmények dinamikája és végkifejlete is kiszámíthatatlan.

Ha az analogia auctoris mentén képzeljük el Isten és a világ kapcsolatát, vajon melyik szerzői felfogás áll közelebb a Biblia tanításához? Vanhoozer óvatosan foglal állást. A tolsztoji modell erőssége szerinte az, hogy megőrzi Isten szerzői transzcendenciáját. Isten szerzői szerepében kifejezésre jut a teremtő kreativitás. Tolsztoj felfogásában a szerző ex nihilo teremt, nincs szüksége előzetesen rendelkezésre álló anyagra, hogy abból gyúrja meg alkotásait. A tolsztoji modell a tökéletes isteni szabadságot ábrázolja. Isten monológja nem függ senkitől és semmitől; nincsen más hang, mely kérdőre vonhatná, nincs más nézőpont a sajátján kívül, nincs lehetőség sem arra, hogy ilyen nézőpont megjelenjen. Vanhoozer szerint azonban éppen ez jelenti a legfőbb problémát is ezzel a modellel. Tolsztoj felfogásában a szerzői jelenlét olyannyira tolakodó és mindent elborító, hogy nehezen illeszthető a Biblia világképéhez, ahol Isten valódi kapcsolatban áll teremtményeivel, és az övétől idegen emberi hangok is megszólalnak.

Ebből az következik, hogy Dosztojevszkij szerzői felfogása a biblikusabb analogia auctoris? Vanhoozer szerint ez attól függ, hogy hogyan alkalmazzuk Bahtyin Dosztojevszkij-értelmezését a keresztény teológiában. Bahtyin elméletének létezik ugyanis „baloldali” és „jobboldali” interpretációja. A „baloldali” értelmezés szerint Bahtyin Dosztojevszkij esetében „radikális polifonikus” szerzői immanenciáról beszélt, melyben a szerző hangja egy a sok hang közül. A „jobboldali” értelmezés szerint Dosztojevszkij „dialogikus polifonikus” szerzői felfogást valósított meg, mely egyaránt megőrzi a szerző immanenciáját és transzcendenciáját. Mielőtt valaki itt elvesztené a fonalat, hadd magyarázzam meg egyszerűbb szavakkal, hogy miről van szó.

Radikális polifónia?

A „baloldali” Bahtyin-értelmezés arra helyezi a hangsúlyt, hogy Dosztojevszkij önálló és valódi hangokat (hang-ideákat) teremtett, melyek teljes mértékben függetlenek a szerző saját hangjától. Ivan Karamazov autonóm szereplő, ahogy Mitya és Aljosa is azok. A három testvér hangja három egymástól megkülönböztethető, autonóm hang-idea. A szerző nem erőlteti rá nézőpontját a regényre, ehelyett megengedi karaktereinek, hogy lelkük belső szövetei szerint éljenek és beszéljenek. Dosztojevszkij nem használja a szereplőket, hanem beszélget velük és meghallgatja őket. Valódi párbeszéd jön létre, és a végén sem lesz belőle több független szereplők dialógusánál. A szerző immanens résztvevője a dialógusnak, és ebből a szerepből soha nem is lép ki. A mű ezért tökéletesen demokratikus. Mi következik ebből a szerző analógiájának teológiai alkalmazására nézve? A válasz egyértelmű: a „baloldali” Bahtyin-interpretáció mint analogia auctoris az egyenrangú Isten-ember párbeszéd kedvéért Isten transzendenciáját és szuverenitását áldozza fel.

A „baloldali” Bahtyin-értelmezések beleilleszkednek abba a huszadik századi irodalomkritikai trendbe, melyben a szerző halála a legfontosabb alapvetés. Roland Barthes és Michel Foucault egyaránt azt hangsúlyozzák, hogy a hagyományos monologikus felfogásban a szerző elnyomó alak, aki akadályozza a szereplők szabad kibontakozását. Pedig a szerző inkább csak „helyszín”, ahol az írás „történik”. Barthes szerint „a nyelv beszél, nem a szerző”. A szerző halálát és a radikális polifónia lehetőségét már 1939-ben megfogalmazta Flann O’Brian At Swim-Two-Birds c. regényében. A történet névtelen narrátora maga is regényt ír egy Dermot Trellis nevű másik íróról, aki részben lopott, részben maga alkotta karakterekkel népesíti be saját regényét. A narrátornak nem tetszik, ahogy Trellis hatalmat gyakorol a karakterei felett. „Mindegyiknek jár magánélet, döntési szabadság és megfelelő életkörülmények.” Trellis azonban uralkodik a szereplők felett. Kivéve, amikor alszik. Olyankor a karakterek szabaddá válnak, hogy azt tegyék, amit akarnak. Egyszer rájönnek a módjára, hogyan tudják meghosszabbítani szabadságukat: bedrogozzák a szerzőjüket, aki így több időt tölt öntudatlan állapotban. Az egyik szereplő közben regényt is ír Trellisről, és ebben a regényben rossz dolgok történnek vele. Megfordul tehát a kocka: a szereplők bosszút állnak elnyomó szerzőjükön!

A „baloldali” Bahtyin-interpretáció a Dosztojevszkij-féle szerzői felfogásban a szereplők felszabadulását ünnepli. A polifónia radikális. A szerző nem képes többé irányítani alkotásait, közülük való lesz. Vanhoozer egyetlen lényeglátó kérdést tesz csak fel ezzel kapcsolatban: mi a garancia arra, hogy a radikális polifónia nem sülyed kakofóniába, melyben mindenki azt teszi, ami jónak látszik a szeme előtt? Az ilyen kakofónia persze lehet, hogy nagyon is kívánatos ebben a „baloldali” mátrixban. Sőt, a bibliai narratívában sem ismeretlen (vö. Bír 17,6). De ha a szerző analógiájának teológiai alkalmazásáról beszélünk, vajon összeegyeztethető-e a bibliai szemlélettel a végső kakofónia lehetősége? Ha nem, márpedig nem, akkor a „baloldali” Bahtyin-interpretáció nem lehet az analogia auctoris alapja.

Dialogikus polifónia?

A „jobboldali” Bahtyin-értelmezés szintén hangsúlyozza Dosztojevszkij szerzői felfogásában a polifóniát (hogy a szerző hangja mellett sokféle más hang is lehetséges), és azt is, hogy a szerző hangja és a karakterek hangja között valódi dialógus alakul ki, de emellett megőrzi a szerző és a szereplők közötti asszimetriát is. Dosztojevszkij műveiben a szereplők önálló hangok, a hangok pedig különálló nézőpontok, melyek párbeszédet folytatnak egymással is, de akár a szerző nézőpontjával is. Bahtyin a „jobboldali” interpretáció szerint is valamiféle autonómiát lát Dosztojevszkij karaktereiben, sőt, eszerint az interpretáció szerint is van a regények cselekményében kiszámíthatatlanság. A karakterek szabadok arra, hogy belső törvényeik szerint ellentmondjanak a szerző nézőpontjának. A „jobboldali” értelmezés két ponton azonban eltér a radikális polifóniától. Először is a szerző hangja nem válik teljes mértékben immanenssé, szerzőként képes „kívülről” megszólalni. A szerző megőrzi transzendenciáját, ezért a szereplők neki tartoznak felelősséggel – akár elfogadják ezt, akár nem. Ha a szerző megszólítja őket, a feleletük – akár elfogadás, akár elutasítás – sorsdöntő rájuk nézve. Másodszor, Dosztojevszkij „jobboldali” Bahtyin-interpretációja meghagyja a lehetőséget, hogy a szerző szerzői hatalmával elérhesse, hogy a hangja pozitív visszhangra találjon az alkotásában. A teológiában ez a kiválasztó kegyelem.

A kegyelem dialogikus vagy stratégiai cselekedet?

Mi különbözteti meg a „jobboldali” Bahtyin-értelmezést a tolsztoji monologikus szerző-felfogástól, ha a szerző az előbbiben is el tudja érni, hogy a karakter engedelmeskedjen az akaratának? Vanhoozer szerint a kulcs a kegyelem kommunikatív jellege. A „jobboldali” Dosztojevszkij-modellben a kegyelem úgy jut el a szereplőhöz, hogy a szerző hangja nem teszi a szereplőt puszta szócsővé. A szereplőben a szerző hatékony kommunikációja valódi dialógusban váltja ki a kedvező reakciót.

Talán segít ezen a ponton, ha egy pillanatra kölcsönveszünk egy másik megkülönböztetést. Amit Bahtyin Tolsztoj és Dosztojevszkij kapcsán megfigyelt, azt Jürgen Habermas német filozófus a társadalomelmélet összefüggéseit vizsgálva fogalmazta meg. Habermas különbséget tett dialogikus cselekedet és stratégiai cselekedet között. A stratégiai cselekedet eszköznek, a dialogikus cselekedet kommunikációs partnernek tekinti a másikat. A tolsztoji modellben a szerző stratégiai cselekedetek útján éri el, hogy a szereplők az ő nézőpontjának a szócsöveivé váljanak. A „jobboldali” Dosztojevszkij-modellben a szerző ugyanezt dialogikus cselekedet útján éri el. A beszédaktus-elméletben ez utóbbit perlokúciónak nevezik, ami nem más, mint a szerző kommunikációjának a hallgatóra gyakorolt hatása. Egy transzcendens szerző képes az általa kívánatosnak gondolt hatást úgy garantálni, hogy közben valódi dialógust folytat a karaktereivel. Erről szól Dosztojevszkij szerzői felfogása – legalábbis akkor, ha Bahtyin „jobboldali” értelmezőinek van igazuk.

Az analogia auctoris alkalmazása tehát nagyobb körültekintést igényel, mint ahogy elsőre gondolnánk. A teremtmények Istennel való kapcsolata egészen máshogy néz ki, ha a tolsztoji szerző-felfogás van a szemünk előtt, mint akkor, ha Dosztojevszkij modelljére gondolunk. De még Dosztojevszkij esetében sem mindegy, hogy a szerző és a karakterek kapcsolatát radikális vagy dialogikus polifóniaként értelmezzük-e. Vanhoozer Bahtyin „jobboldali” Dosztojevszkij-értelmezését ajánlja az analogia auctoris alapjának. A Bibliát olvasva egyetértek a következtetésével. Ha Isten és a világ kapcsolatát irodalmi metaforával ábrázoljuk, sem a monologikus determináció, sem a radikális polifónia nem hozható összhangba a bibliai kinyilatkoztatással. Isten kapcsolata az emberekkel valódi párbeszéd, de ebben a párbeszédben soha nem szűnik meg a Teremtő és a teremtmények közötti ontológiai szakadék, és nem sérül Isten szuverenitása.

Isten és a világ kapcsolata: jó a szerző analógiája?

A gonosz hangja a szerző analógiájában