A Bibliában a gonosz hangja is megszólal. Ott van ez a hang az Édenben, amikor a kígyó megkísérti Évát, ott van Ádám hangjában, amikor az asszonyra hárítja a felelősséget, és ott van az asszony hangjában is, amikor a kígyót hibáztatja. Ott van a történetben később is. A gonosz hangja megszólal bűnös embereken keresztül is, és a Sátán és démonai által is. A Biblia olyan történet, melyben a gonosznak sok arca van, és valamennyi szemben áll a Teremtő Istennel. A Biblia valódi gonosz hangját leplezi le a mindenható és jó Isten világában. Vajon segíthet-e a szerző analógiája abban, hogy közelebb férkőzzünk a gonosz problémájának megoldásához? Segíthet-e abban, hogy jobban értsük, hogyan lehet valódi a gonosz, ha Istennek minden fölött hatalma van, és közben tökéletesen jó is? Az előző bejegyzésben többféle szerzői felfogást mutattam be, melyek Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez köthetők. Melyik felfogás tükrözi inkább a Biblia világképét?

A gonosz hangja a szerzői modellekben

A gonosz problémája nem ábrázolható biblikus módon sem a tolsztoji monologikus szerzői felfogásban, sem Bahtyin „baloldali” Dosztojevszkij-értelmezésében. A tolsztoji felfogás teológiai alkalmazása komolyan veszi Isten mindenhatóságát, de mivel a szerző hangja egyeduralkodó és mindent eszközként használ saját hangja felerősítésére, ez a felfogás végső soron Istent tenné meg a bűn szerzőjévé. Ez viszont ellentétben áll a bibliai kinyilatkoztatással, ahogy ezt egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem. A „baloldali” Dosztojevszkij-modell radikális polifóniájában a gonosz hangja a szerző hangjától független, önálló hang. A szerző nem felelős a vele szembenálló karakterek hangjáért, hiszen szabadságot adott nekik. Ez a modell megoldást ad a monologikus felfogás teológiai problémájára, csak az a baj vele, hogy cserébe lemond Isten mindenhatóságáról. A tolsztoji monologikus szerzői felfogásban Isten jósága kérdőjeleződik meg, a radikális polifóniában Isten szuverenitása.

A „jobboldali” Dosztojevszkij-modell – a dialogikus polifónia – az a szerzői felfogás, amely képes úgy kezelni a gonosz kérdését, hogy az a Biblia szemléletével megegyezzen, és némi világosságot is gyújtson a probléma megoldásához. A dialogikus polifóniában is sokféle hang van, de ezek nem kerülnek ki a szerző irányítása alól. Valódi polifóniáról van szó, hiszen a szerző önálló hang-ideákat hoz létre, melyek megtestesítenek egy-egy – a szerzőétől akár gyökeresen eltérő – világlátást. A karaktereknek saját hangjuk van. A szerző hozza létre a hang-ideákat, de a hang-ideák függetlenek a szerző hangjától. A szereplők saját lényük belső logikája szerint cselekszenek és beszélnek. Iván Karamazov hang-ideája különbözik Mitya hang-ideájától, és különbözik Aljosa hang-ideájától is. Egyikük hangja sem azonos Dosztojevszkij szerzői nézőpontjával. Dosztojevszkij nem rombolja le szereplői önállóságát, és nem használja őket egyszerű szócsőként, hanem párbeszédet folytat velük. Mégis ő a szerző. A hang-ideák a szerző engedélyével szólalnak meg, viszont ha a szerző úgy dönt, el kell hallgatniuk. Ez nem monologikus felfogás, de nem is radikális polifónia. A sok önálló hang nem fullad kakofóniába, a polifónia végül csodálatos szimfónia lesz, melynek a szerző a karmestere.

A gonosz hangja Kierkegaard szerzői tevékenységében

A dialogikus polifónia igazi mestere szerintem Søren Kierkegaard volt. Kierkegaard nem csak egy könyvén belül teremtett önálló hang-ideákat, de egész szerzői életművén belül is. Teljes köteteket jelentetett meg álnéven úgy, hogy azok semmilyen szempontból nem az ő nézőpontját tükrözték. Saját nézőpontját az épületes beszédekben mutatta meg, dialógust folytatva többi könyvének hang-ideáival. A dialogikus polifónia a Vagy-vagyon belül is, de a Vagy-vagy és az épületes beszédek, A szorongás fogalma és a Félelem és reszketés, a Filozófiai morzsák és a Halálos betegség hang-ideái között, és szerzői tevékenysége többi hang-ideái között is fennállt. Az életmű mégsem kakofónia; Kierkegaard olyan karmester, aki a különböző hang-ideákkal folytatott dialógusát képes mindenható és kreatív szerzőként saját szerzői céljaira használni. Ebben a tekintetben Kierkegaard a „jobboldali” Dosztojevszkij-modell képviselője, és szerzői felfogása közel áll a Biblia istenképéhez.

A Biblia Istene megengedi, hogy a teremtményei az ő hangjától radikálisan eltérő – gonosz – hangon szólaljanak meg. Megengedi, hogy szembeforduljanak vele, és saját lázadó világnézetük belső logikáját kövessék. Megengedi, hogy vétkezzenek, és szerzői legyenek olyan cselekedeteknek, melyek ellentétesek az ő szerzői megnyilatkozásaival. Isten mégis ura a helyzetnek. A polifónia is az ő szerzői tevékenysége. Miközben megengedi, hogy az övével ellentétes szerzői szándékok álljanak cselekmények és események mögött, biztosítja, hogy a végső hang ne kakofónia, hanem szimfónia legyen. Egy bibliai példával szeretném ezt illusztrálni.

A gonosz hangja egy népszámlálásban

Dávid népszámlálására gondolok, melyet a Biblia többféle perspektívából is megmutat. Az egyik perspektívából azt látjuk, hogy Dávid király felfuvalkodottságában rendeli el a népszámlálást, és ezt később nagyon megbánja (2Sám 24,1-10). Dávid gőgös szándéka – melyhez hasonló szándék miatt pár évszázaddal később Nebukadneccárt Isten egy időre elmebajjal sújtja – szabad utat kap. Dávid hamis hangja megszólalhat. De nem csak az övé, hanem a Sátáné is! Ez a másik perspektíva. A Krónikák könyvéből megtudjuk, hogy igazából a Sátán vette rá Dávidot, hogy megszámlálja a népet (1Krón 21,1), mert rá akart támadni Izráelre, hogy ártson Isten népének. Ugyanazzal a dologgal tehát Dávidnak is és a Sátánnak is volt szándéka, bár a két szándék különbözött egymástól. Isten megengedte a Sátánnak is, hogy hang-ideája megszólaljon. A Szerző lehetőséget ad a történetben a polifóniára, így akár kétféle hang is állhat egy konkrét esemény mögött. Dávid (büszke) hang-ideája belesimul a Sátán (gyilkos) hang-ideájába, és egy célt szolgálnak: így együtt a Sátánét. Dávid hangja a saját hangja, végül mégis a Sátán hangját erősíti. Ha a történetnek nem lenne még egy nézőpontja, ez már akkor is tanulságos lenne. Ezek szerint elképzelhető, hogy egy hang-idea egy másik hang-idea része legyen, úgy, hogy közben mégis a saját jogán létezzen.

A történetet azonban még egy magasabb perspektívából is nézhetjük. Sámuel első könyvében azt olvassuk, hogy maga az ÚR ingerelte fel Dávidot (a Sátán által), hogy megszámlálja a népet. Istennek is volt szerzői szándéka: meg akarta büntetni népét a gonoszságai miatt. Három különböző hang, három különböző szándék egyetlen cselekedet mögött. Dávid látni akarta, hogy mekkora nép fölött uralkodik; a Sátán ártani akart Isten népének; Isten igazságos ítéletet akart végrehajtani a hűtlen Izráelen. A szándékok polifóniájából mégsem lett kakofónia. Dávid hangja belemisult a Sátán hangjába, Dávid és a Sátán hangja belesimult Isten hangjába, és mindez anélkül történt, hogy Isten Dávid vagy a Sátán hangjával azonosult volna. Isten szemben állt Dávid gőgjével is és a Sátán ártó szándékával is, de az ő hangjukat részévé tette saját hangjának, és általuk szólalt meg. A szerző hang-ideája nem monologikus, mert a dialogikus polifónia révén bontakozik ki, de nem is erőtlen, mert ő a transzcendens szerző.

Ez a szerzői analógia visz bennünket valamivel közelebb a gonosz problémájának megoldásához. A népszámlálás történetében is megfigyelhető dialogikus polifóniában Isten megengedi a gonosznak, hogy saját jogán, önálló hang-ideaként létezzen. Teret ad neki arra, hogy beteljesítse gonosz szándékait. Ezek a szándékok egy másik perspektívából nézve mégis Isten szent és jó szerzői szándékait szolgálják. A dialogikus polifónia esetében Isten közvetlenül nem szerzője a gonosznak, mert az ő szándékai soha nem gonoszak. A különböző hang-ideák ennek ellenére végső soron isteni célt szolgálnak. A Biblia Istene azt ígéri, hogy egy nap mindenki számára láthatóvá válik majd a gonosz szándékok mögött a tiszta isteni szándék is. Azt hiszem, Pál is valami ilyesmit próbált elmagyarázni a római keresztényeknek az iparművészeti metaforával: „Az Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megláttassa dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített…?” (Róm 9,22-23)

Isten és a világ kapcsolata: jó a szerző analógiája?

A szerző analógiája: Tolsztoj vagy Dosztojevszkij?