Amikor az evangéliumi mozgalmak nyomás alá kerülnek, különleges folyamatok veszik kezdetüket. A nyomásnak általában mennyei oka és célja van. Isten népének el kell hagynia a régi, bejáratott medreket, hogy a Szentlélek kiáradhasson és megöntözhesse az elhanyagolt földeket. A pogányok felé végzett misszió annakidején úgy kezdődött, hogy a jeruzsálemi gyülekezet a hatóságok nyomásgyakorlása miatt szétrebbent, és a tagjai vitték magukkal mindenfelé az evangélium üzenetét (ApCsel 8,1-4). Mintha ez történne most is. Napok óta mély öröm és derű jár át, ha az evangéliumi kisegyházak ügyére gondolok. Mindaz a méltánytalanság, amit velünk csinálnak, emberileg nézve elkeserítő és fájdalmas. Mégis az a vidám meggyőződés hömpölyög bennem, hogy ez valahogy az evangélium terjedését fogja szolgálni. A Szentlelket nem lehet pénzen megvenni, de nem lehet állami kivéreztetéssel elvenni sem. Sőt, a dicsőség Lelke leginkább akkor ereszkedik alá kiterjesztett szárnyakkal, amikor Isten népét – vagy annak egy részét – bántják.

Eszembe jutott, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést Kálvin genfi egyháza franciaországi missziójáról, a történelem egyik legfantasztikusabb gyülekezetplántáló mozgalmáról. Amikor félelmetes nyomás nehezedett a francia evangéliumkövetőkre, Kálvinék beindították a történelem talán legbátrabb, leghajmeresztőbb evangéliumi vállalkozását. Misszionárius-lelkészeket képeztek, hogy a határon átdobva őket erősítsék a franciaországi gyülekezeteket. Sokakat elfogtak, megkínoztak, megégettek, de a francia evangéliumi mozgalom néhány éven belül robbanásszerű növekedésnek indult. A kisegyházak jogfosztása kapcsán Magyarországon is látom a növekedés új lehetőségét. Üldözés egyelőre nincs (ha üldözés alatt olyasmit értünk, ami a hugenottákkal történt), de történelmi átrendeződés zajlik a magyar egyházi világban. A megszokott folyómedreket el kell hagynunk, hogy új területekre áradhassanak ki a Szentlélek élő folyamai. Amikor múlt héten baptista testvérek kérték, hogy az Evangéliumi Egyházak Fóruma nevét változtassuk inkább Fórum az Evangéliumi Egyházakért névre, nyilvánvaló volt, hogy ők sem akarnak kimaradni abból, ami most vár az evangéliumi világra. Ne is maradjanak ki belőle! Szükségünk van egymásra. A hívő reformátusokra és evangélikusokra is. Mindenkire, aki az Úré. A valódi ügy nem az állam ügye, nem is a jogfosztott kisegyházak ügye, hanem a Szentlélek ügye.

***

Bár nem tartom magam bátor evangélistának, saját szolgálati területemen sem akarom kihagyni a krízisben rejlő lehetőséget. Érzem, ahogy Isten Lelke megtölt bátorsággal és örömmel. Tegnap az istentiszteletünk (hivatalosan: „zenés egyesületi rendezvényünk”) után a feleségemmel és a fiaimmal elmentünk a veszprémi InterSpar melletti patikába gyógyszert venni. Amint kiszálltam az autóból, egy hajléktalan ember jött oda hozzám, és kérdezte, hogy nem segíteném-e ki pár forinttal. „Pénzt nem szoktam adni, de ha velem jön, szívesen veszek Önnek valami ételt.” Örült az ajánlatnak. Odamentünk együtt a hotdogárushoz, és közben beszélgettünk. Elmondta, hogyan lett hajléktalan. Elég sok koldus sztoriját hallottam már ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni a mesét a valóságtól. Ez az ember nem mesélt, őszintének éreztem, amikor előbuggyant belőle a szomorú történet. Úgy beszélt, hogy szinte nem is érdekelte, figyelek-e rá. Félig inkább magának mondta: „Az albérlet megemelkedett összegét nem tudtam fizetni, fizikai munkát a betegségem miatt nem végezhetek, az utcára kerültem, esélyem sincs arra, hogy egyenesbe jöjjek.” „Egyre többen vagyunk” – tette hozzá. A hotdogárus is bekapcsolódott a beszélgetésbe: „Máshol is reménytelen a helyzet, borzasztó.” „Nagyon sajnálom” – mondtam, mikor szóhoz jutottam. „Nem tudom, mi a megoldás” – kezdte újra a hajléktalan, és beleszagolt a levegőbe. „Nem is merek ennek a bódénak a közelébe jönni, mert akkor éreznem kell a hotdog illatát.” A hotdogárus éppen a mustárt nyomta a virslire. „Talán már csak fegyveres forradalom segítene!” „Utána még többen kerülnének az utcára, olyan helyzetbe, mint Ön” – válaszoltam, és a hotdogárus egyetértően bólogatott. „Akkor nincs igazi megoldás” – mondta a koldus halkan, lemondóan, miközben átvette a forró kiflit. A bőrén és a szeme alatt láttam, hogy többnyire a mámorban keresi a vigasztalást.

„Mi most veszítettük el az egyházi státuszunkat, lelkész vagyok” – tereltem más irányba a beszélgetést. „Igen, melyik egyház lelkésze?” – kérdezték szinte egyszerre. „A Magyar Evangéliumi Egyházban szolgálok.” „És kibabráltak magukkal is?” „Igen, de nekünk azért nem olyan rossz, mint az Ön helyzete” – fordultam a koldushoz, akinek láthatóan nem csak fedélre, de fogorvosra is nagy szüksége lenne. „Viszont most én is átélem, milyen a méltánytalanság” – folytattam. „És ha már szóba hozta, a valódi megoldás nem a forradalom, hanem az Isten országa. Nekünk is ez a megoldás, Önnek is. Jézus Krisztus azért jött, hogy meghívja ebbe az Országba azokat, akik hisznek benne.” „Szóval maga is hívő! Ma este imádkozni fogok magáért!” – mondta leplezetlen büszkeséggel a koldus, egy pillantást vetve a hotdogárusra, majd hozzátette: „Olvasom ám a Bibliát! Ha maga lelkész, akkor tudja: a Máté evangéliumában az van, hogy Isten megjutalmazza, aki az ő nevében ad. Maga jutalmat fog kapni, mert megvette ezt!” – és a hotdogra mutatott. Ezek szerint nem én voltam az első, aki bizonyságot tett neki. Kezet fogtunk. Ő balra ment, én jobbra, a hotdogárus pedig a gondolataiba mélyedve a helyére tette a mustáros flakont. Visszasétáltam az autóhoz, ahol a családom már várt rám.

Mély öröm töltött be egész nap. Valami új kezdődött. A bizonyságtétel most sokkal könnyebben ment, mint máskor. Úgy tűnik, nyomás alatt tényleg kiárad a Szentlélek. Az evangéliumi világ átalakulóban van. Izgalmas idők elé nézünk!