Van egy angol nyelvű felirat a nappalinkban, amely magyarul így szól: Élvezd a kis dolgokat az életben, mert egy nap rájössz, azok voltak a nagy dolgok. Gyakran eszembe jut ez a mondat, amikor a napi rutinhoz tartozó tevékenységeimet csupán a valódi feladatokhoz vezető ösvény szürke állomásainak látnám, vagy az apró-cseprő ügyek szakadatlan ismétlődése miatt azt a bosszúságot érezném, mint amikor egy svéd bútorboltban lehetetlenül hosszú labirintuson át kell eljutnom az egyetlen megvásárolni kívánt tárgyig. A felirat emlékeztet, hogy a nagy dolog éppen az, amikor egy kis problémát megoldok, egy rutinfeladatot elvégzek, egy apró bántást szelíden fogadok, egy jelentéktelen pillanatot megragadok. A nagy dolog az, amikor megiszom a reggeli teámat és közben váltok pár szót a feleségemmel, vagy kiülök a teraszra és figyelem az égen cikázó fecskéket, a felettük lomhán úszó felhőket, vagy a munkásokat, akik épp a füvet készülnek lenyírni. Az a nagy dolog, ha ilyenkor feltűnik, hogy a parkban ültettek egy fát, kivágtak egy bokrot, vagy megjavították a hintát. Vagy ha észreveszem a kutyáját sétáltató tagba szakadt szomszédot, és mosolyt csal az arcomra a felismerés, hogy a kutya mégsem mindig a gazdájára hasonlít (a szomszéd ugyanis már csak akkor üthetne el jobban a háziállatától, ha egy aranyhörcsögöt sétáltatna). Az a nagy dolog, ha ilyenkor szeretettel gondolok rá.

A felirat igazsága azonban egyáltalán nem magától értetődő. Miért pont a kis dolgok lennének a nagy dolgok? Ha valaki a részletek embere, szemlélődő típus, vagy meggyőződött valamely buddhista gyökerű meditáció helyességéről, annak persze ez vitán felül áll. De én egyik sem vagyok, ráadásul akkor szocializálódtam, amikor az egész világ tágult, bővült és gyarapodott. A nyolcvanas években a vasfüggöny mögött arra vágyakoztunk, hogy kinyíljon a világ és végre mi is utazhassunk, mint a németek vagy az amerikaiak, és lássuk a nagy dolgokat is. Lássuk az Alpok láncait, Párizs előkelő utcáit, New York és Chicago felhőkarcolóit, India színes, leírhatatlanul örvénylő emberfolyamait, Marakes ősi medináját, a Titicaca tavat, vagy épp a határtalan szibériai fenyőerdőket. Aztán jött a globalizáció néhány évtizede, amikor a világ egyetlen nagy faluvá zsugorodott, és mindez lehetővé vált. A legváltozatosabb helyekről posztoló digitális nomádok lettek a kor ikonjai. Sőt, mint egy gigantikus turkálóban, a világ összes portékája össze lett öntve, és ami korábban helyi kuriózumnak számított, az a glóbusz minden pontjára olcsón szállított kínai tucatáru lett. Egy texasi helyi kereskedésben jószerével ugyanazt lehetett már kapni, mint egy holland vagy egy bolgár kisboltban, és az számított igazi fogásnak, amikor mégis sikerült valami helyi különlegességre bukkanni, amit csak ott, helyben lehetett megvásárolni.

Majd jött a világjárvány és a háború, amely megingatta a globális beszállítói láncokat, meg a fillérekért röptető légitársaságokat, és felsejlett, hogy talán mégis a kis dolgok a nagy dolgok, és lehet, hogy mindenütt jó, de azért a legjobb otthon. De már korábban, a globalizáció nagy évtizedeiben megjelentek az olyan hangok, mint a lokalista kiáltvány, amely szerint „a szabadság csak akkor tartható fenn, ha egyben tiszteljük a korlátainkat is”, és „az ember barátai és szomszédai társaságában tud kiteljesedni igazán, akikkel közösen osztozik egy helyen a világban”. A lokalizmus mind a politikai jobboldalon, mind a politikai baloldalon egyaránt vonzó alternatívává vált, csak míg előbbiek a világot újra otthonossá, kezelhetővé és ismerőssé akarják tenni, utóbbiak inkább a globalizmust bírálják annak igazságtalanságai miatt, ezért fordulnának a helyi megoldások felé.

G. K. Chesterton szerint a világpolgárok eleve elszámolják magukat, mert azt hiszik, hogy tágasabbá teszik a világot, miközben éppen ők azok, akik miatt a világ lényegesen kisebb lesz. „Az igazság az, hogy a felfedezés és a gyarapítás megkisebbíti a világot. A távíró és a gőzhajó megkisebbíti. A teleszkóp szintén. Csak a mikroszkóp növeli meg!” (Eretnekek, 29) A brit író már a huszadik század elején megjósolta a globalisták és lokalisták mai viszályát. „Hamarosan a teleszkopisták és a mikroszkopisták háborúja fogja kettéhasítani a világot. Az előbbiek a terjedelmes dolgokat tanulmányozzák, és kicsiny világban élnek; az utóbbiak a kicsiny dolgokat tanulmányozzák, és terjedelmes világban élnek. Kétségkívül, van abban valami lelkesítő, hogy az ember végigszáguld egy motorkerékpárral a földön, s közben úgy találja, hogy Arábia örvénylő homoktenger, Kína pedig felvillanó rizsföldek sora. Arábia azonban nem csupán örvénylő homoktenger, és Kína sem csupán a rizsföldek sora. (…) Meghódítani e helyeket annyit tesz, mint elveszíteni őket. Az az ember, aki ott áll konyhakertjében, melynek kapuján túl már Tündérország kezdődik: a nagy eszmék embere. Szelleme távolságokat teremt, míg a motorbiciklis korlátoltság lerombolja azokat.” (Eretnekek, 29)

Chesterton is lényegében arról ír, hogy a kis dolgok a hely nagy dolgai, a nagy dolgok viszont a világ kis dolgai. „Mihelyt egy bizonyos helyen gyökeret eresztünk, a hely elenyészik. S miként a fákat, úgy éltet bennünket a világegyetem összes ereje.” (Uo, 28) Aki részt vesz a hely történetében, szinte végtelenre tágítja azt, míg aki távoli vidékeket száguld körbe, hogy felfedezze a világot, valójában apróvá zsugorítja az egész kozmoszt. A világpolgár élete a sivárabb. „Mennél élettelenebb, aszottabb és koszosabb egy dolog, annál többet van úton; ilyen a por, a bogáncspihe és a dominiumi főbiztos Dél-Afrikában. A termékeny dolgok egy kicsit nehezebbek. Gondoljunk a gyümölccsel teli fákra, melyek gyökeret eresztettek a Nílus bőséges iszapjában. Forrófejű ifjúságunk meddő éveiben egyikünk sem ismerte el szívesen a közmondás igazát, mely szerint guruló kövön nem terem moha. Inkább ezt kérdeztük: »Kinek is kellene a moha, hacsak nem a szenilis vénasszonyoknak?« Aztán egyszerre csak kezdjük sejteni, hogy a közmondás igaz. Mert a guruló kő ugyan szikláról sziklára pattan, de a guruló kő halott. A moha csendes, mert a moha él.” (Uo, 29)

Az élet egyik paradoxona abban áll, hogy amikor a felebarátunkért lemondunk az egész világról, mind a felebarátot, mind benne az egész világot megnyerjük. Amikor azt mondjuk, „mint cseppben a tenger”, a kicsiny csepp szinte a végtelenbe tágul, és ezáltal felmagasztosul. Ez fordítva azonban nem áll meg. Mert bár igaz, hogy a tenger cseppekből tevődik össze, de ha azt mondjuk, „mint tengerben a csepp”, és a tengerre helyezzük a hangsúlyt, a csepp megalázó jelentéktelenségét tesszük láthatóvá. A teleszkóp megkisebbít. A mikroszkóp tesz naggyá. Van, akinek persze épp a tengert kell felfedeznie, hogy tudja, mi van a cseppben. De ha szeretnénk megtapasztalni a végtelent, élvezzük a kis dolgokat, és figyeljünk Salamon figyelmeztetésére: „Az értelmes ember előtt ott van a bölcsesség, de az ostoba szeme a föld végén kalandozik.” (Péld 17,24)

A Prédikátor könyve is az egyszerű, hétköznapi dolgok ünneplését hangsúlyozza: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten akarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és ne hiányozzék fejedről az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt.” (Préd 9,7-9) Vagy ahogy Jeremiás Báruchnak mondta: „Így szól az ÚR: Nézd csak, amit építettem, azt most romba döntöm, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre – így szól az Úr –, de te ajándékul kapod az életedet, bárhová is mégy.” (Jer 45,4-5)

Élvezd a kis dolgokat az életben, mert egy nap rájössz, azok voltak a nagy dolgok. És ha ezt teszed, egyszer csak, mint a mesebeli szegény embernek, egy hétköznapi tyúkból előbújhat az aranytojás: az időben az örökkévaló. És egy nap hallod a biztatást: „Jól van, jó és hű szolgám! Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután.”