Sok más mellett azt hiszem, van egy kimondatlan, mélyen meghúzódó oka is annak, hogy közéleti kérdésekben miért alakul ki hívők között is sokszor éles véleménykülönbség. Arról van szó, hogy eltérően ítéljük meg a társadalomban a „vallásosság” veszélyét. Vannak, akik a „vallásosságot” (értsd: félszívű, felszínes vagy névleges kereszténység) a közéletben rosszabbnak tartják a teljes hitetlenségnél is, szerintük ugyanis a vallásosságban jóval több megtévesztés és ármány van, összességében ártalmasabb a keresztény ügyre nézve, mint a dacos ateizmus vagy az agnosztikus szekularizmus. A nyíltan vállalt hitetlenség legalább őszinte alapállás, nem tettet semmit, ezért érettebb a megtérésre is. Amikor a hitetlen trágár, parázna vagy tisztességtelen, talán csak a világnézetével összhangban cselekszik, de amikor a vallásos teszi ugyanezeket, ott mindig van valami összezavaró széthangzás. A fenti hívők a politikusok közül is inkább a nyíltan hitetlent támogatják, mint a hitét felemásan felvállalót, és a művészek között is többre értékelik azt, aki dacol az Úristennel, mint azt, aki hiába veszi a nevét a szájára. Mert ugye a langyosat meg az Úr köpi ki a szájából.
Nem könnyű kérdés ez, de ha legalább ennyit ki tudunk együtt mondani, máris közelebb léptünk egymáshoz. Természetesen egyetértek azzal, hogy az újjászületés nélküli hit senkit sem tesz alkalmassá az Isten országára (Jn 3,3-8). Sokan mondják majd azon a napon: „Uram, Uram!”, de Jézus azt válaszolja majd nekik: „Nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem, gonosztevők!” (Mt 7,21-23) Jézus kivételesen keményen beszélt a farizeusokkal, akik a külsőt megtisztították ugyan, de bensőjük tele volt rablásvággyal és féktelenséggel (Mt 23,25); és óvott a farizeusok kovászától, a képmutatástól (Lk 12,1). Igazunk van tehát, ha kritikusan tekintünk a képmutató vallásosságra – nagyon sokat tud ártani a hit ügyének. De könnyen ki is billenhet az ítéletünk, ha az üres vallásosság ostorozása miatt túlságosan megengedővé válunk az istentelenséggel szemben. Mert a kérdés nem csupán az, hogy jobb-e a valódi hit a felszínes vallásosságnál, amire a válasz nyilvánvaló igen, hanem az is, hogy vajon a hitetlenség jobb-e a vallásosságnál. És bizony ez is fontos kérdés, különösen a közélet kapcsán, ahol más szabályok érvényesülnek, mint a hívők közösségében.
Vajon igaz lenne, hogy a vallásosság nagyobb veszélyt jelent a társadalomra, mint az istentelenség? Pál apostol szerint a bűnt a világban nem kérhetjük úgy számon, mint magunk közt, és ez nem csak az elvárásainkat és a reményeinket, de a mércénket is befolyásolja. Az egyházfegyelem az egyházban szükséges, a világhoz máshogy kell viszonyulnunk (1Kor 5,9-13). Jézus szerint sem szabad kiszaggatnunk a világ szántóföldjéből a konkolyt, mert esetleg a búzát is kitépnénk azzal együtt (Mt 13,28-30). A világ fiaitól mást várunk, mint az egyház tagjaitól. De ebből az következne, hogy akkor vessünk el mindenféle isteni mércét és az elszámoltatás gondolatát? Az a tény, hogy a világban nem alkalmazhatjuk az egyházfegyelmet, azt is jelentené, hogy jobb az olyan világ, ahol az istentelenség uralja a közéletet, mint az olyan, ahol jelen van a vallás valamely formája? A Szentírást olvasva ez számomra messze nem egyértelmű.
Ott vannak például Júda királyai, akik közül némelyek nyíltan azt tették, amit rossznak lát az ÚR. Ilyen volt Ámon, akiről ezt a jellemzést olvassuk: „Azt tette, amit rossznak lát az ÚR, ahogyan apja, Manassé is tette. Mindenben azon az úton járt, amelyen járt az apja: tisztelte azokat a bálványokat, amelyeket apja tisztelt, és azokat imádta. Elhagyta az URat, ősei Istenét, és nem az ÚR útján járt.” (2Kir 21,20-22) Manassé és Ámon uralkodása kongruens volt azzal, amit hittek (vagy nem hittek), de Isten előtt a hitetlenségük utálatosnak számított. Azt tették, amit rossznak lát az ÚR. Ugyanakkor van olyan király, aki csak ímmel-ámmal engedelmeskedett Istennek, mint Amacjá, az ige mégis azt mondja róla: „Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, bár nem annyira, mint ősatyja, Dávid, hanem mindent csak úgy tett, ahogyan apja, Jóás.” (2Kir 14,3) Hasonlót olvasunk Azarjáról is, akinek az idejében megmaradtak az áldozóhalmok (2Kir 15,3), sőt, ő maga vakmerően áthágta az ÚR törvényét, amikor áldozatot vitt be a szentélybe (2Krón 26,16-21). Mivel azonban nyilvánosan mégis megerősítette a hitet: „Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR.”
Ma nem teokrácia van, mint a régi Izráelben, és ez a különbségtétel fontos. Csupán arra akarok rámutatni, hogy Isten igéje egyértelműen jobbnak nevezte az istentelen királyok uralmánál a félszívű, csak „vallásos” vagy személyes életükben erkölcsileg elbukott királyok uralkodását is. Sőt, még a pogányok kissé ködös istenfélelme is számít. Ott vannak Jónás tengerészei, akikben „nagy félelem támadt az ÚR iránt; áldozatot mutattak be, és fogadalmakat tettek az ÚRnak” (Jón 2,16). Nem voltak Izráel népének tagjai, de az ige kiemeli és dicséri pogány istenfélelmüket, amit ebben az esetben az ÚR felé fordítottak. A kapernaumi századost is méltatták a zsidók, mert zsinagógát épített nekik (Lk 7,5). Vagy ott vannak az athéniek, akiknek a bálványai kapcsán Pál szíve háborgott, de akiket mégis megdicsér vallásosságukért: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket” (ApCsel 17,22). Ugyanez a Pál a zsidó nagytanács előtt a farizeusok mellé állt a lélek és a feltámadás valóságát tagadó szadduceusokkal szemben (ApCsel 23,6), mert a farizeusok vallásossága még akkor is közelebb állt Pálhoz, ha tudta, hogy az önmagában nem vezet üdvösségre, sőt, ellentétes a kegyelem evangéliumával.
Sok hívő úgy gondolkodik, hogy ha elsőkből lesznek az utolsók, akkor nem csupán a paráznák és vámszedők előzik meg a farizeusokat az Isten országában, de a hitetlen és istentelen emberek is. És valóban, lesznek istentelenek, akik végül bemennek az Isten országába, és lesz sok vallásos ember, aki nem megy be oda. Csak ettől még az istentelenség nem lesz jobb a vallásosságnál, különösen a polgári életben, ahol nem a szív rejtett indulatai, hanem a formák és a morális rend számítanak. A rendőröket, a bírókat és az adóellenőröket nem az érdekli, hogy egy ember miért tartotta meg a törvényt, hanem az, hogy megtartotta-e. De még a szív esetében sem pártolhatjuk az istentelenséget a vallásosság ellenében. A paráznákat és a vámszedőket gyakran a szégyen tartja távol attól, hogy istenes életet éljenek; a felvállaltan istentelen viszont dacos büszkeséggel áll ellen Isten tekintélyének és le akarja rombolni azt. Bizonyos értelemben persze mindenki, akit Isten megigazít, egykor istentelen (ἀσεβής) volt (Róm 4,5), de az istentelenség dölyfös felvállalása minősített formája az istentelenségnek.
Nekem úgy tűnik, hogy amikor a világban az istentelenség válik uralkodóvá, az általában rosszabb állapot (vö. Róm 1), mint amikor a puszta vallásosság dominál, amiben maradt azért még nyoma az istenfélelemnek. A félszívű vallásosságban van mindig egyfajta meghasonlás, ami keretet és lehetőséget ad a megtérésre, a tudatosan vállalt istentelenségben viszont egyértelmű a gonosz választása. Sámson és Gedeon vallásos élete csapnivaló volt, de az ÚR nevében fontos győzelmeket adtak a népnek. Manassé és Ámon viszont felemelt kézzel vétkeztek, szándékos istentelenségük romlást és pusztulást hozott népükre. (Manassé azért térhetett végül meg, elképesztő fordulatként, mert a vallás kerete ismert volt számára, Isten kegyelme pedig lenyűgöző és kiszámíthatatlan.) Bár Isten gyakran a hozzá legközelebb állókon mutatta meg szentségét (gondoljunk Mózesre vagy Dávidra), az uralkodó Isten előtti meghajlása akkor is áldás a népnek, ha esetleg csak félszívvel történik vagy felemás engedelmességgel társul. Nebukadneccár babiloni király legdicsőségesebb pillanatai azok voltak, amikor nyilvánosan elismerte, hogy az ÚR uralkodik a földön (Dán 2,47; 3,32-33; 4,34).
Igaz, és én sem akarom tagadni, hogy rengeteg szörnyűséget követtek el emberek a vallás nevében. Pál szerint sokan ezért gyalázzák Istent (Róm 2,24). Ezt mi is megerősíthetjük itt, a 21. századi Nyugaton, ahol a kereszténységet bukott vallásnak, a Biblia Istenét pedig bukott istennek tekintik, ráadásul épp a pravoszláv egyházfő áldásával zajlik a szomszédunkban egy véres háború. De ettől még Isten káromlása nem lesz jobb a felszínes vallásosságnál, amely legalább szájjal nem gúnyolja a Mindenhatót. És ha azt halljuk, hogy a vallás nevében sok szörnyűséget követtek el, jegyezzük meg azt is, hogy az istentelenség nevében lényegesen több szörnyűséget követtek el.
Az Isten ítéletétől való félelemnek ugyanis egyértelműen van visszatartó ereje. Vallásos emberek is tesznek megrendítően gonosz dolgokat, de akiben kritikus pillanatokban nincs semmi istenfélelem, azt vajon mi tartaná vissza? A huszadik században nem akkor szabadult el igazán a pokol, amikor vallásos uralkodók Isten áldását kérték a fegyverekre. A gonoszság akkor vált igazán fékevesztetté, amikor az uralkodó ideológia a vallások meghaladására épült, és annak képviselői nem hittek már senkiben, aki fölöttük állna. Hitlerre, Sztálinra és Mao Ce-tungra gondolok, meg a nemzeti- és a nemzetközi szocializmusra, amelyek mögött a keresztény vallás felvállalt, szándékos meghaladása állt. Ábrahám annak idején tudta, hogy ha nincs istenfélelem azon a helyen, ahova költözik, megölik a feleségéért (1Móz 20,11). A huszadik század bebizonyította, hogy ha az istentelenség ül a trónra, ennél jóval nagyobb és kiterjedtebb is lehet a pusztítás.
Nem biztos, hogy mindenki egyetért a következtetéseimmel, egy-egy olvasóm talán még felháborítónak is tartja azokat. De én most tovább is megyek. Valójában nem is akkor a legrosszabb az istentelenség, amikor rosszat akar tenni, hanem akkor, amikor jót. Az istentelenség nem erkölcstelen állapotában mutatja leggonoszabb arcát, hanem akkor, amikor saját erkölcsét képviseli. A vallásosok erkölcstelensége botrányt okozó meghasonlás, de a pusztítása semmi ahhoz képest, amit az istentelen erkölcs belső összhangja okoz. Mert bár a vallásos erkölcstelenség gyalázatot hoz a vallásra, nem forgatja ki a helyéről az isteni Rend fundamentumát. A vallásos erkölcstelenség a jót jónak mondja, csak a rosszat teszi. Az istentelen erkölcs viszont a rosszat mondja jónak, a jót pedig rossznak, és ezzel magát az erkölcsöt semmisíti meg. Amikor egy tanítót azon kapnak, hogy egy gyermeket molesztál, mindenki tudja, hogy a tanító bukott meg erkölcsileg. De ha ugyanez a tanító drag queen-nek öltözve neveli a gyermekeket az új erkölcsre, maga a molesztálás dicsőül meg. Amikor régen arról beszéltek, hogy egy istentelen lehet erkölcsösebb, mint egy vallásos, a keresztény erkölcs alapján mondták ezt, és így közvetve megerősítették a keresztény erkölcsöt. De ha az istentelen erkölcs válik a mércévé, az erkölcs alapjait rombolják le, és egy idő után a jóság nevében gyötrik azokat, akik ragaszkodnak a kereszténységhez.
Tehát nem azért kételkedem a fenti hívők bölcsességében, mert felmenteném a névleges vallásosságot, hanem azért, mert az Istennel szemben nyíltan vállalt dacot veszélyesebbnek tartom – társadalmi szempontból mindenképpen, de azt hiszem, egyénileg is – a vallásosság leplezett ürességénél. Nagyobb a baj, amikor kivész a szívből és a földről az istenfélelem valamely formája, mint akkor, ha az emberek egyszerűen csak nem élnek az isteni ideál szerint. Ha Isten ismerete halványan ott van az emberek fejében, van esély a megtérésre. Igazi sötétség akkor borul a földre, ha az istentelenség válik a normává.
Teljes mértékben egyetértek. Köszönöm az írást 🙂
Nagyon jó írás!
Természetesen a bukott világban minden bonyolult. Konkrétan ismerek olyan hívőt, akinek van gyerekei többek között azért távolodtak el a hitről, mert a közösségük úgy érezték hogy túl elnéző a NER lovagok viselt dolgaival szemben.
Tény hogy belesimulni nem szabad a ” vallásos” politikai erők mellé kritika nélkül. A prófétai hang meg kell hogy maradjon.
Viszont úgy látom, a ” vallásos” politikai erőkkel szemben kétféle keresztény hozzáállás van ( természetesen vannak átmeneti alakok)
Az egyik a német-anabaptista út, amit Amerika két kontinensén is megjelenik. Ez az út sok szempontból nemes és krisztusi, és szégyent hoz ránk joggal, ránk , közéletbe beleszólni akaró keresztény közösségekre. Az ő történelmük nem mocskos más emberek üldözése, máglyák és háborúk miatt.
Viszont ezek a közösségek elég csekély hatást gyakorolnak a környezetükre, ami a megoldás korlátait is mutatja.
A másik út a Philip Yancey-ik útja. Ami szerintem zsákutca. A ” nemes radikális, nem-farizeus igaz keresztény” hozzáállás, ami a végén a demokrata pártpolitika egy mérsékelt változata lesz, és az Amerikai Birodalom propagandájának baloldali változata. Bocs, de hallottam már élőben is Yancey-t, és ez a véleményem. Minden tiszteletem mellett, és a személyes hitét elismerve.
Cyprianus,
érdekes, hogy Yancey-t említed. Én is zsákutcának látom ezen a téren, amit képvisel. Egyoldalú, reagáló, és valóban a demokrata pártpolitikánál köt ki, ami minimum elgondolkodtató.
Ha jó ügyet rosszul képviselek, én vagyok a legbotránkoztatóbb.
Ha rossz ügyet jól képviselek, én vagyok a legveszélyesebb.
Bocsánat, az alábbi mondat utolsó szavát javítanám:
„Ábrahám annak idején tudta, hogy ha nincs istenfélelem azon a helyen, ahova költözik, megölik a feleségéért (1Móz 20,11).”
Igen, köszönöm, javítottam is!
„Isten mellett köteleződjünk el, és ne ügyek mellett.”
(F-K. A.)
.
Vö. még: Julien Benda: Az írástudók árulása.
Nagyon jó és fontos írás. Szájer József jutott az eszembe, akihez többek között az új alkotmány is köthető (apa-férfi, anya-nő, házasság férfi-nő között lehetséges), és aki a személyes életében nem bírt megküzdeni démonaival.
Ez nagyon fontos és jó írás. Megszívlelendő tanúsága van az ateistáknak is. Sok-sok évvel ezelőtt megírtam egy olvasói levélben a Magyar Narancs c. újságnak, hogy az embereket elsősorban – ma legalábbis – az vonzza a valláshoz, hogy a „szépet-jót”, az „erkölcsi világrendet” azonosítják a vallással. Az ateistáknak nagyon kell arra ügyelniük, hogy megértessék az emberekkel: az ateizmus NEM értékrelativizmust, nem az erkölccsel kapcsolatos szkepszist jelent. Ha az ateizmust az emberek az erkölcs-nélküliséggel azonosítják, akkor az ateizmus ügye elveszett.
„Amikor a pogány törvény híján a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvényszabta cselekedet a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik és önítélete, amely hol vádolja, hol menti majd azon a napon, amelyen evangéliumom szerint Isten Jézus Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött.” (Róm 2:14-16)
Érdekes részlet az Everett Ferguson: A kereszténység bölcsője című könyvből:
„Jézusnak a farizeusokról mondott éles bírálata, valamint Jézus ellenfeleiként történő gyakori megjelenésük elhomályosítja azokat a jelentős területeket, ahol egyetértés volt közöttük.
…sok mindenben azonos állásponton voltak…”
(433.old.)
„Jobb vánszorogni az igazság útján, mint nagy vidáman letérni róla.” (Kálvin)
Erkölcstelen vallásosság vagy istentelen erkölcs? Melyiket értékeljem jobbra? Meg kell hagyni, hogy ez egyáltalán nem összehasonlítható. Mindkét oldal egyaránt kártékony az Atya Szellem szemében, mert nincs benne tisztaság (Jel 22/15). A mostani háború ennek a két oldalnak a konfliktusára is visszavezethető, de a lényegi mutató a fegyver, amivel azt hiszik, hogy igazolhatják és ráerőltethetik az ideológiai nézetüket egymásra és az emberekre (Máté 26/52). Ezt kiszépíteni nem lehet, a helyes irányt pedig Dávid király is megtanulta (Zsoltárok 51). Csak az égi oltárra való őszinte, a Krisztus szerelmében izzó teljes áldozat lesz kedves az Atya előtt! A többi pedig az alapkérdés oldalaiban bújik meg.
Kedves Ádám!
Két gondolat.
1) Izgalmasnak tűnik az átmenet a bírák és a királyok között (mindenki azt tette, amit jónak lát -> nem azt tette, amit jónak lát az ÚR). Nyilván mindkettő negatív megjegyzés, nekem az egyik nem tűnik etikai értelemben jobbnak, mint a másik, de mintha tükrözné a váltás Isten „véleményét” a királyválasztásról. Amíg nincs felelős „megmentő”, jön a bűn következménye, de aztán Isten küldi a szabadítót. Amikor a király hivatott megvédeni a népet, Isten mintha passzívabb lenne, ha a király maga nem teszi azt, amit Ő jónak lát. Ha ilyen szabadítót választottatok, hát így jártatok. Persze a hosszútűrés és a kegyelem itt is megjelenik, de aztán van egy babiloni fogság, amiből nincs megmentő (azaz de, de ők meg funkcióban inkább a bírák korát idézik vissza). Nekem ez a legalább nem volt rosszabb, mint az apja dolog nem erkölcsi jóváhagyást tükröz, inkább egyszerű társadalmi jóléti szempontot, ami persze egyébként korrelál azzal, hogy mi Isten szemében a helyes.
2) folytatva, nekem viszont a társadalmi jólét nem mond semmit arról, hogy jobb-e az erkölcstelen vallás az istentelen erkölcsnél. Az isteni igazságosság „jogán” egyik sem áll meg, hogy mindkettő létezik, az egyaránt Isten hosszútűrésén múlik, nameg azon, hogy mindkettőt felhasználja a saját dicsőségére. Ergo a társadalmi haszon, de a társadalmi romlás is az Ő kezében van, és mindkettőnek megvan az üdvtörténeti helye. Ha viszont így van, azt mondani, hogy az erkölcstelen vallásosság legalább tudja, hogy hibázik etikai szempontból nem nagyon különbözik attól, hogy az istentelen erkölcs legalább őszinte. Ugyanannak a mentegetőzésnek a két oldala. Mindkettő ítélete ugyanaz, csak az egyik pillanatnyilag kényelmesebb nekünk keresztényeknek, és talán társadalmilag is. De mindkettőt csak úgy használja Isten, mint ahogy az amúgy istentelen királyokat szolgáinak nevezi, vagy akár ahogy a fáraó keménysége a tervének a része volt.
„Az amerikai elnöktől egy alkalommal megkérdezték, mit gondolt arról az állításról, hogy az embereknek két rossz jelölt közül kellett választania az elnökválasztáskor.
Az elnök (D.T.) azt válaszolta, hogy amíg nem a Názáreti Jézus lesz az elnökjelölt, addig mindig két rossz jelölt lesz.”
(internetről – parokia hu)
A téma azért lehet ellentmondásos, mert sem a vallásos eszmerendszerek nem homogének, sem a szekulárisok. Mindkét térfél jócskán tele van tűzdelve téveszmékkel, és jelen van az ezekhez köthető bigottság. Nem mindegy, hogy valaki az igazságra nézve félszivű, vagy a bigotthoz képest. A bigott és az igazságra nézve félszivű egyaránt elnyomja a lelkiismeretét.
Nagyon jó írás!
„Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű!” Ézs5:20 (RUF)
Az írás nagyon mély, a magam részéről a közéleten túl lényegében filozófiai — meta-etikai — vitát látok, közérthető szavakra fordítva… elsősorban az isteni parancs elmélet (divine command theory) queer kritikájára adott teleológiai választ látok benne…
Ennek a filozófiai vitának eléggé nyilvánvaló módon vannak közéleti implikációi is.
Kedves Adám, csak próbállak megérteni: ez az oka annak, hogy (szerinted?) még mindig támogatandóbb egy kvázi-keresztény politikai jobb oldal egy meleg-párti baloldalnál?
András, inkább ebben a konklúzióban van a mondanivalóm lényege: az Istennel szemben nyíltan vállalt dacot veszélyesebbnek tartom – társadalmi szempontból mindenképpen, de azt hiszem, egyénileg is – a vallásosság leplezett ürességénél. Nagyobb a baj, amikor kivész a szívből és a földről az istenfélelem valamely formája, mint akkor, ha az emberek egyszerűen csak nem élnek az isteni ideál szerint. Ha Isten ismerete halványan ott van az emberek fejében, van esély a megtérésre. Igazi sötétség akkor borul a földre, ha az istentelenség válik a normává.
Értem ennek a politikai teológiának az alkalmazása magyar kontextusban mégiscsak ez: szavazzunk a Fideszre, támogassuk a Fideszt – nem?
Az alapvető probléma szerintem a fenti érveléssel az, hogy (1) egy izraelita teokráciában ki lehetett mondani, hogy a képmutató királytól van mit elvárni, dacolni vele nem lehet, prófétálni viszont kell, méghozzá jó érzéssel (2) a nyíltan pogány királytól nincs mit elvárni, prófétálni sincs sok értelme (ld. Keresztelő János), legfeljebb dacolni lehet vele, de azt legalább hazafias jóérzéssel (ld. makkabeusok).
Ezt a helyzetet és tanulságait szerintem nem lehet alkalmazni Magyarországra, ami – ha jól tudom – nem teokrácia.
Adva van egy kvázikeresztény államvezetés, amitől a keresztény kisebbség és a politikai jobboldal igazából csak egyet vár el: ne támogassa a gender-ideológiát – különben azt művel, amit akar. A nem-keresztény többségnek és a keresztény kisebbség egy kis részének azonban más szempontjai is vannak, és dacolna az ellen, amit különben művel, illetve a képmutatása ellen, de legális eszközökkel nemigen tud. És amivel egy államvezetés azonosul (jobboldal? kereszténység?), azt magával rántja, ha egyszer eldől.
Tehát – minden tiszteletem mellett – ez a problémám a fenti bibliai szövegek mai politikai alkalmazásával. Értem, hogy Te ezt ebben a bejegyzésben nem tetted, de látva, mi ellen küzdesz, és mi ellen nem, nem tudom máshogy értelmezni. Szerintem ez a hozzáállás hosszú távon az egyház arcvesztését fokozza – és az a bajom, hogy elsősorban nem magunkat járatjuk le vele.
Kedves András,
valóban nem alkalmaztam a kérdésfelvetésemet a magyarországi helyzetre, mert más síkon akartam erről a témáról írni. Szoktam is kérni az olvasóimtól, egyszer egy külön cikkben is kértem, hogy ne tolják bele a mondandómat a Fidesz-nemFidesz mátrixba, mert nem az határozza meg a gondolkodásomat. (Ami nem azt jelenti, hogy nincs is véleményem a politikai folyamatokról.)
A teokrácia kérdését a cikkben én is említem, egyetértek veled abban, hogy az ószövetségi felállás teljesen eltért a maitól. Ugyanakkor érdekes, hogy az ószövetségi próféták a pogány társadalmakon is számon kértek isteni normákat (gondolj csak Ámósz vagy Jeremiás népeknek szóló jövendöléseire, vagy akár Jónásra és Náhumra).
Hogy én mi ellen küzdök, az legfeljebb azt mutatja, hogy az én lelkemre mely témák nehezednek különösen nagy súllyal. Örülök, hogy egyes témákról meg Te írsz, vagy más, mert nem tud senki sem minden fronton harcolni. De talán azt sem teljesen látod, hogy én mi ellen küzdök vagy nem küzdök. A Divinity csak része a szolgálatomnak.
Nagyon hasznosnak tartom- mint általában mindig- az itt megjelenő írásokat. Ritkán szoktam a vitába beleszólni, most is csak azért teszem, mert nem tudom megérteni, hogy néhányan-látszólag az egyházat és a kereszténységet védve- egy olyan kormányzatot támadva a sorok között elrejtve /nem úgy, mint a Bibliai tanács, hogy az igen legyen igen, a nem pedig nem/amelyik Kálvin szerinti feladatait teljesítve biztosítja az egyház /ak/ működési feltételeit /amelyek egy megelőző, közel 5 évtized alatt nagyon megromlottak/ Senki nem állította, hogy a kormányunk hívő emberekből áll de hasonló elhivatottságuk biztosan van, mint az általában templomba járók jelentős része. Akiknek ez nem szembetűnő, javaslom, hogy vigyázó szemeiket vessék a hazai másik oldal jelenlegi támogatóira, ahol az egyházak progresszív változásait megelőzően olyan törvények születnek, amelyek a Bibliát olvasó /vagy csak felületesen keresztény/ emberek számára elfogadhatatlanok. És láthatjuk, ahol a kormányzat megindul a korábbi bűnök értékké tételével, az ott működő egyházak /a németeknél a protestánsok már léptek, a katolikusok a Pápát unszolják/??!!/a progresszió elfogadására. Akik nem értik, hogy miért írok, javaslom, bízzák Istenre, majd eldönti – a ki nem mondott hazai vezetőkről is- hogy Istenfélő hívők, vagy képmutató keresztények voltak!
Kedves Ádám, hát, ha politikai teológiát művelsz (legalábbis nekem úgy tűnt), akkor nehéz nem gondolni a politikára. Csak arra reagáltam, amit itt és amit most írtál, ezért úgy tűnt, hogy nem csupán teoretikus a probléma, hanem van aktualitása, és hogy a mátrixon belül íródott :o)
András,
fordítva van. Valójában engem lep meg, hogy amikor a valóság olyan szegmenséről írok, amely bármiféle kapcsolatban van a politikával (és ez nem is olyan nehéz, hiszen még Jézust is politikai okokból ítélték el, és a korai keresztényeket is, amikor őt Küriosznak mondták), olyankor szinte menetrendszerűen jönnek a reakciók, hogy de a Fidesz, de OV, meg hasonlók. Ilyenkor meglepődök, majd hátralépek egyet és elkezdem átgondolni, hogy vajon mi zavarhatja a kommentelőket a cikkemben (azon túl, hogy talán túlságosan bevonódtak a napi politikai küzdelmekbe, vagy frusztrálja őket, hogy nem haragszom eléggé velük együtt). Ezekből az élményeimből születnek a mostanihoz hasonló írásaim.
Itt például azt a meglátásomat öntöttem szavakba, hogy némely hívőt talán az motivál, hogy a vallásosságot nagyobb veszélynek tartja az istentelenségnél. Ezt meg tudom érteni. Viszont láthatóvá tettem a saját előfeltevésemet: az üres vallásosságnak valóban vannak ártalmas következményei, de az istentelen erkölcsben én nagyobb veszélyt látok, mint az erkölcstelen vallásosságban. Ha ezt alkalmazni akarod a jelen helyzetre, nyugodtan tedd meg. De akkor más síkon gondolod végig ezt a témát, mint én. És számomra ez nagyon fontos. A világnézetem az élet minden területén befolyásolja az ítéletemet, legalábbis szeretném, hogy így legyen. De ez nem ugyanaz, mint amikor a politikai preferencia alakítja a világnézetet, vagyis a szekeret fogják be a lovak elé. Én – amennyire magamat ismerem – szekér nélkül is örömmel lovagolok.
Kedves Ádám, köszönöm, hogy leírtad, asszem értelek és megértelek, csak nem értek egyet :o)
Szerintem a képmutató vallásosság miatt tart ott Európa, ahol. És nem a politikában dagonyázom sokat, hanem a mainline egyházi etikával van problémám: az egyház egy-két téma miatt (fúj ateizmus, fúj gender) egy egész rendszer támasza lett, mert „ez még mindig jobb”.
Tudom, hogy Te nem ezt akartad itt megideologizálni, de az a helyzet, hogy kb. ennyi az ideológiai alapja ennek a politikai „teológiának”.
És tudom, hogy ez nem a Te felelősséged, de azon gondolkodtam, hogy vajon egyfelől hány ember számára igazol ez mindent, másfelől hány ember ábrándul ki emiatt a kereszténységből is, már megint?
Nem politizálok, hanem etikai problémázok, a tanulmányod konklúziójának gyakorlati teológiai alkalmazása a kérdés – legalábbis számomra. De ha ez itt off-topic, akkor elnézést kérek :o)
András,
annyiban van relevanciája annak, amit írsz, hogy ha a vallásosságot nagyobb veszélynek tartod, az a politikai ítéletalkotásodat is befolyásolni fogja. Ez a kommentjeidből érzékelhető is. Ha ezt értjük egymásról, az hívők közt az egymás véleménye iránti megértést, tiszteletet és elfogadást is növelheti, és a beszélgetéseink sem süllyednek a napi politikai küzdelmek kloákájába, ahol a 444-en vagy az Origón olvasott aktuális blődségeket böfögjük vissza egymásnak. Ennél nemesebb küzdelemre vagyunk elhívva, és bajtársai vagyunk egymásnak.
Vettem.
És ja, egy egyértelműen istentelen uralommal szemben egyértelműbb, ki hol áll és ez mibe kerül neki, de egységben lennénk. Egy képmutató uralom azonban megosztóbb: azért tartom veszélyesebbnek, amit velünk tesz: megoszt, és a saját bűneiért felelős társsá tesz.
Csak egy kérdés: a „vallásosság” ha jól értem, a szótáradban amolyan barthi summum negativum, a „csak vallásos”, de nem újjászületett stb. ugye?
András,
ezt írod: …egy egyértelműen istentelen uralommal szemben egyértelműbb, ki hol áll és ez mibe kerül neki, de egységben lennénk.
Ez sajnos nem biztos. Lásd USA, Kanada, Nyugat-Európa. Az istentelen uralom rendkívül zavaros állapotokat tud teremteni. Számomra kifejezetten ijesztő és nyomasztó, hogy a jelenlegi istentelen nyugati rezsimekben még az evangéliumi gyülekezetek, szervezetek is mennyire összezavarodtak.
Egy képmutató uralom azonban megosztóbb: azért tartom veszélyesebbnek, amit velünk tesz: megoszt, és a saját bűneiért felelős társsá tesz.
Tiszteletben tartom, hogy így gondolod, de ezzel nem értek egyet. Erről szól a cikkem.
Csak egy kérdés: a „vallásosság” ha jól értem, a szótáradban amolyan barthi summum negativum, a „csak vallásos”, de nem újjászületett stb. ugye?
Az első bekezdésben írom: „Sok más mellett azt hiszem, van egy kimondatlan, mélyen meghúzódó oka is annak, hogy közéleti kérdésekben miért alakul ki hívők között is sokszor éles véleménykülönbség. Arról van szó, hogy eltérően ítéljük meg a társadalomban a ‘vallásosság’ veszélyét. Vannak, akik a ‘vallásosságot’ (értsd: félszívű, felszínes vagy névleges kereszténység) a közéletben rosszabbnak tartják a teljes hitetlenségnél is, szerintük ugyanis a vallásosságban jóval több megtévesztés és ármány van, összességében ártalmasabb a keresztény ügyre nézve, mint a dacos ateizmus vagy az agnosztikus szekularizmus.”
Ebben benne van az is, hogy milyen értelemben használom a vallásosság szót, és az is, hogy ismerem és értem a kiindulópontodat. Amivel aztán vitába szállok a cikkben.
OK, megint egy téma, amiben eljutottunk oda, hogy nem tudunk egyetérteni, de talán nem is kell mindenben egyetértenünk :o)
Kedves Ádám és András,
Érdeklődéssel olvastam a vitátokat, ami izgalmas normatív etikai kérdéseket feszeget…
Félretéve azt, hogy kétségeim vannak afelől. hogy tudunk teljes rendezést, és hogy az istentelenség és képmutatás egyike mindenképp rosszabb vagy jobb mint a másik;
és félretéve azt is, hogy az istentelennek mondott oldalon nincs-e képmutatás is, és hogy a képmutatónak mondott oldalon nincs-e istentelenség is,
nem véletlenül említettem a metaetikát!
Szerintem sem nem az istentelenség, sem nem a képmutatás napjain igazán nagy kihívása, hanem az amoralizmus, avagy az erkölcsi nihilizmus. Ez az, ami végigszántott a nyugati világom és most kopogtat nálunk is.
Van egy olyan érzésem, Ádám talán az erkölcsi nihilizmust nevezi istentelen erkölcsnek… ha igen, ez a megnevezés szerintem félrevezető: mintha a normatív etika szintjén lenne csak a probléma…. de nem, a kihívás egészen meta-etikai szintű: már ott gondok vannak, hogy mi alapján hozunk normatív etikai döntéseket.
A magam részéről úgy gondolom, hogy az erkölcsi nihilizmus ha egyszer elszabadul, akkor a politikai-közéleti gondok (amelyek ma Magyarországon vitathatóan húsba vágóak tudnak lenni) csak a jéghegy csúcsa lesznek… egészen a mindennapi élet kapcsolataiban is jelentkeznek majd a gondok…
András, ha legalább az tiszta, hogy hol van a véleménykülönbség, az előrelépés. Remélem, tiszta.:)
Ez jó vita volt, egy triviális megjegyzésem van: az erkölcstelen vallásosság az egyházon belül tud nagyobb károkat okozni, mint az istentelenség. Mert itt az utóbbit a közösség általában a helyén tudja kezelni („legyen olyan előtted, mint a vámszedő”), de a „vallásos” mozzanatokkal már sokszor nehezebb helyes viszonyt kialakítani.
És még egy kérdés: „És valóban, lesznek istentelenek, akik végül bemennek az Isten országába” – itt kikre gondoltál Ádám? (akik ma istentelenek, de a belépéskor már nem – akkor értem).
Természetesen a megtért istentelenekre gondoltam. Ahogy Jézus, amikor arról beszélt, hogy a paráznák és vámszedők megelőzik a farizeusokat az Isten országában. Egyetértek azzal is, hogy az erkölcstelen vallásosság nagy károkat okoz az egyházban.
János, jogos az észrevételed: az, hogy az istentelenség vagy a képmutatás okoz-e nagyobb károkat, alighanem egy kontextusfüggő probléma.
Nem jó ötlet kontextusfüggetlen eszközökkel megelégedni kontextusfüggő problémáknál 🙂
Az erkölcstelen vallásosság szokott lehetőséget kapni Istentől, hogy valódivá legyen. Mindig vannak hiteles emberek, mozgalmak. Az istentelen erkölcs is, de onnan az út nehezebb, keményebb. Ha viszont a képmutató vallásosság elszalasztja ezt a lehetőséget, akkor a másiknak nyitja meg a kaput.