Cheryl Forbes írónő szerint „A szövegírók, költők, írók esetében azt élvezzük, hogy ügyesen használják a metaforákat (akkor is, ha legtöbben közülünk azt sem tudják, hogy ezeket a szóképeket metaforáknak nevezik).” (Imagination, 35) Arisztotelész úgy gondolta, hogy a metaforák mesteri használata a született zseni jele. Mindannyian használunk metaforákat, de a zseni a metaforák igazi mestere. Zseninek lenni nem csak kiváltság, de nagy teher is. A zseni általában tudja, mit kapott, ezért tudja azt is, hogy mit veszíthet (vagy vesztegethet) el. Én nem vagyok zseni, ezért nem hordozom ennek a kiváltságnak a terhét, de Jézus követőjeként tisztában vagyok azzal, hogy a zseni még a lelkét és az örökkévalóságot is elveszítheti. A zseni nem szent, de azzá válhat (ugyanazon a szoros kapun és keskeny úton át, ahogy bárki más). A zseni nem azért kapta a tehetségét, hogy imádják, nem is azért, hogy tehetségét a gonosz szolgálatába állítsa, hanem azért, hogy Isten megajándékozza általa a világot. Az egyik legszebb ajándék, amit Isten a zsenin keresztül a világnak adhat, a metaforák izgalmas használata.

A metafora a valóság egy darabját a valóság másik darabjával nevezi el, és a két valóság összekapcsolása által tágítja, gazdagítja a megnevezett valóságról alkotott képünket. A hétköznapi nyelvhasználat folyamatosan él ezzel a lehetőséggel. Lábnak hívja azt, amire az asztal támaszkodik. Napnyugtának azt, amikor a napkorong (még egy metafora!) a horizont alá bukik. Szőrszálhasogatásnak az értelmetlen kekeckedést. Makogásnak, ha valaki nem tudja kifejezni magát. A névadásnak ez a formája az ismert által fedezi fel a kevésbé ismertet, a régi segítségével az újat. A metafora mesteri használata azért a zseni jellemzője, mert a zseninek különös képessége van arra, hogy észrevegye a különbözőségekben rejlő hasonlóságot, miközben finom határt is tud húzni a régi és az új, az ismert és a megismerendő között. A zseni a metaforával egyszerre összeköt és elválaszt, izgalmas feszültséget teremtve a valóság különálló darabjai között. Ez a feszültség mozgásba lendít bennünket, megváltoztatja a világgal való kapcsolatunkat, és így hozzájárul a megismeréshez és a csodálathoz.

Robert Klein Engel New Orleans-i költő egyszer gyönyörű példával illusztrálta a metafora mesteri használatát. A Christianity and the Arts irodalmi folyóirat szerkesztőjeként leendő költőknek adott tanácsot, és egyik tanácsa a metaforák szerepéről szólt. Egy tanító azt a feladatot adta az osztályának, hogy írjanak verset arról, amikor Kánában Jézus a vizet borrá változtatta. A legtöbb diák rímekkel vagy a költői formák kifinomult használatával (jambusokkal, daktilusokkal) próbálta megragadni az esetet. (Feltételezem, hogy az Engel példájában szereplő osztály nem átlagos közösség volt, vagy ha mégis, a tanár igen magas színvonalon oktatta őket!) Sok jó vers született, de a tanár tetszését az a vers nyerte meg, amely egyetlen mondatból, egyetlen metaforából állt: „The simple water blushed / seeing its creator near” („Az egyszerű víz elpirult / teremtője közelében.”)

Az ilyen metafora a zseni jele. Isten ajándéka.