Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Itt olvasható Monostori Tibor felebarátom válasza az én neki írt válaszomra. Néhány apró dolog pontosítása és tisztázása mellett (ilyen például az, hogy nem a revizionista exegézis, hanem a progresszív hermeneutika mellett teszi le a voksát, vagyis annak ellenére támogatja az azonos neműek házasságát, amit az apostolok szerinte is tanítottak) számomra a lényeg a végén van, és ő is ebben látja a tétet:
A Magyar Narancs legutóbbi számában „Isten védelme felé” címmel Dr. Monostori Tibor (mostantól: MT) jelentetett meg egy teológiai okfejtésekre épülő cikket, amelyben a református közgazdász, történész amellett érvel, hogy a keresztény egyházak is támogathatják az azonos neműek házasságát és „jogukat az örökbefogadásra”. A cikk Márkus Tamás András református teológus-lelkész egy korábbi írásával száll vitába, és helyet kér a liberális, progresszív teológiai álláspontoknak is a közéleti kérdések keresztény megfogalmazásában, sőt, magának a kereszténységnek az újrafogalmazásában. A kettejük által tárgyalt téma fontossága miatt kapcsolódok be ebbe a vitába, de a válaszomban arra a konkrét kérdésre most nem fogok kitérni (máshol már elmondtam a véleményem), hogy helyes lenne-e, ha a magyar törvények a gyermekek elhelyezését homoszexuális pároknál is lehetővé tennék, illetve hogy a házasság társadalmi definícióját meg lehet-e változtatni olyan módon, hogy az azonos neműek kapcsolatát is jelölje, illetve egy ilyen újradefiniálásnak milyen következményei lehetnek. Arra viszont szeretnék válaszolni, mert ez a fontosabb kérdés, hogy vajon maga a keresztény teológia megváltoztatható-e olyan módon, hogy ezeket a törekvéseket támogassa.
„Ha valaki rabszolgáját vagy rabszolganőjét úgy megüti bottal, hogy az meghal a keze között, annak bűnhődnie kell. De ha egy vagy két napig még életben marad, ne bűnhődjék az ura, hiszen a saját pénzéről van szó.” (2Móz 21,20-21)
Vannak olyan mondatok a Bibliában, amelyeket zavarunkban néha legszívesebben elrejtenénk, nehogy egy kétkedő vagy hitetlen ember véletlenül meglássa. Ez a két mondat pont ilyen. Először is mit keres a Tórában a rabszolgaság intézménye? Miért engedélyez ilyet a Mindenható? Hogy szabályozhat olyan gonosz intézményt, mint a rabszolgaság? Másodszor mi az, hogy ha a rabszolga nem hal bele az ütésbe, akkor az ura büntetlen marad, hiszen csak az ő pénze bánja? Hogyhogy büntetlen marad? Miért marad büntetlen? Mi ez egyáltalán? És hogy kerül a Bibliába?!
A keresztények elbizonytalanodtak, ezért egyre ritkábban van szó arról, hogy Isten megtérésre szólítja fel a világot, amely engedetlenségben él vele szemben. Az evangéliumot is úgy ajánljuk az embereknek, mint pusztán egy lehetőséget, amelyet ha kedvük van, megragadhatnak, de semmiképpen ne vegyék tolakodásnak, hogy előhozakodunk vele. Ez lehetne bölcs taktikai meggondolás is, de félek, többről van szó. Az evangéliumot természetesen senkire sem kényszeríthetjük, és nem is a világ elítélése a feladatunk, hanem a kegyelem hirdetése, hiszen mi is kegyelmet kaptunk. Ez mégis időnként olyan értelemben tesz bennünket megengedőkké, ahogy Isten nem megengedő. Nemcsak a lázadást „engedjük meg” a világnak, ahogy Isten, hanem a lázadás világi értelmezését is. Ilyenkor akaratlanul is felmentjük a világot a felelőssége alól, ahelyett, hogy az Istennel való megbékélését sürgetnénk (2Kor 5,20). Hadd mutassak négy mondatot az Újszövetségből, amelyből teljes mértékben hiányzik ez a félreértelmezett nagyvonalúság.
A szociológiában és a közvéleménykutatók között ismert jelenség az ún. „társadalmi kívánatosság” (social desirability) faktor, vagyis az a jelenség, hogy a véleményünket könnyen igazítjuk ahhoz, amiről úgy gondoljuk, hogy társadalmilag kívánatos, hogy ezáltal elkerüljük a megbélyegzést, a megszégyenítést, az elutasítást. Ez a jelenség ugyanúgy ismert a tudomány, a művészet és a teológia világában, mint a hétköznapi életben. Ez a tényező az egyik legveszélyesebb csapda annak a számára, aki Jézus Krisztus követője akar lenni.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK