Harminc éve születtem újjá. Aznap reggel sokadszorra mentem be a faházba, hogy döntést hozzak az életemről. Az akkori MEKDSZ nyári táborában vettem részt, vallásos hitetlenként. Minden reggel eltámolyogtam az imádságra kijelölt szobába, hogy nyomasztó önvizsgálatnak vessem alá magamat. Ahogy a szobába léptem, éreztem a korhardt fa és a tábori matracok összetéveszthetetlen szagát. Ez a szag a saját életem csődjére emlékeztetett. Aznap reggel is rettentő nyomorultul éreztem magam. Zsákutcába jutottam. Háromféle halált láttam magam előtt: az Isten nélküli élet abszurditását és értelmetlenségét, az Isten előtti megalázkodás poklát, és az öngyilkosságot. Nem vagyok szuicid típus, de a választási lehetőségek fényében akkoriban az öngyilkosság sem tűnt észszerűtlennek. Isten tagadásával minden reménytelen és sötét volt, noha ismertem a pillanat múló örömeit. Az Isten előtti kapituláció viszont olyan önfeladásnak tűnt, amely a halállal egyenértékű. (Ha az életemet Istennek adom, mi marad akkor nekem?) Beszorultam, mégis döntenem kellett.
Két rossz közül kellett volna választanom. Lehetetlen volt Istennek igent mondani, és ugyanilyen képtelenségnek tűnt a nem is. Kierkegaard szerint az emberi szorongás legfőbb oka a választás kényszere, és a választások közül is a legnehezebb a hit választása. A dán filozófus az Istennek való felelet szükségességét leginkább a házasságról szóló egzisztenciális döntéshez tudta hasonlítani. Istennek felelni olyan, mint az oltár előtt kimondani az igent, csak sokkal kockázatosabb. Hetvenezer öl mélység fölötti lebegés. Vagy inkább olyan, mint a lánynak a lánykérés, amikor tele van kételyekkel. Súlyos kételyekkel mentem be én is a szobába, és tudtam, ez az utolsó nap. Olyan voltam, mint a leölésre vitt bárány. Hangtalanul benyitottam és a szoba közepén letérdeltem. Ismerős volt a szertartás, a belső vita, a végkimenetel. Nem számítottam másra, mint a többi napokon. És akkor váratlanul – csak úgy magától – kimondtam a kimondhatatlant: Megadom magam. Amilyen képtelenség volt, olyan könnyen jött ki a számon. Ma már tudom, hogy „ez a magától, ez a kegyelem” (Reményik). Aki átélte, pontosan érti, miről beszélek.
Abban a pillanatban arra számítottam, hogy a kapitulációval a bennem dúló vihar valahogy elcsitul, és utána lesz egy nagyon szomorú és lemondásokkal teli életem, amely a végső elszámolásnál mégis jobb, mintha a másik utat választanám. Ismertem Krisztusban megkeseredett embereket, akik egyáltalán nem vonzottak. A döntésemmel közéjük álltam be, mint egy modern Mózes, aki Egyiptom gazdagsága helyett választja az Isten nyomorultjaival való közösséget, csak számítóbban, a végkimenetelre tekintve. Kész voltam nyomorulttá válni, de azért nem volt ennek olyan nagy tétje, mert enélkül is rendkívül nyomorultul éreztem magam. Egy vállalás volt, amelynek hirtelen meg tudtam fizetni az árát. Hirtelen, mert ez volt az a magától, ami a kegyelem. Úgy mondtam ki az igent, mint Flannery O’Connor novellájában a zsarnoki természetű nagymama, aki a rászögezett pisztoly hatására mindent tisztán lát. A halál árnyékában meg tudtam bánni a bűnömet, és vártam az ítélethirdetést. A halált, amit a halál helyett választottam.
Életem legnagyobb meglepetése következett. Először hömpölygő öröm áradt a lelkembe. Olyan öröm, amit soha, semmiben nem találtam előtte. Sok örömben volt részem, de ez mindegyiktől különbözött. Ez teljes öröm volt. Megteltem élettel. Beléptem a valóságba. Szabad voltam. Isten a barátom lett. Isten jó volt. Isten szeretett. Isten átölelt. Békességem lett az élő Istennel! Olyan nagy volt bennem az öröm, hogy hetekig azt gondoltam, az életem hátralévő részét bárhol, akár egy koncentrációs táborban is el tudnám tölteni, mert minden mindegy azon kívül, hogy Istennel barátságban lehetek. Elpusztíthatatlan reménység született bennem. Ez a reménység nem függött semmitől, ami mozdítható. Mozdíthatatlan volt, mert a forrása felül állt minden mozdíthatón. Ezt nem végiggondoltam, hanem éreztem akkor. Tudtam, hogy jó az Isten, mert megkóstoltam. Hazatértem lelkem Pásztorához és Gondviselőjéhez, és jó volt nála lenni.
A másik meglepetésem az volt, hogy azonnal és magától értetődően tudtam, hogy Jézus Krisztus él. Olyan volt, mintha egy másik ember lett volna mellettem, csak sokkal valóságosabban (lehet valóságosabb egy konkrét személy fizikai közelségénél?), mert valahogy bennem is volt. Ha valaki akkor azt kérdezte volna, hogy Krisztus fizikailag van-e jelen, nem tudtam volna a kérdésre válaszolni, mert csak azt tudtam, hogy a lelkem mélyéig meg vagyok rendülve tőle. Teljesen mindegy volt, hogy ennek a forrása a testem vagy a lelkem, mert a testem is érezte a következményét. Remegtem, amikor kijöttem a szobából, és kétségem se volt afelől, hogy valami új jött létre. Más ember lettem. Ahogy Whitefield mondta annak idején: „Isten élete” kezdődött el bennem. A Mindenható Isten Atyám lett, Krisztus arcán megláttam Isten dicsőségét, és bár ezt nem tudtam akkor, a Szentlélek költözött belém.
Harminc éve volt ez. A Szentlélek velem maradt. Az öröm is. Ismerem persze, milyen elveszíteni ezt az örömöt, de azt is, milyen visszanyerni. Krisztus arcának a dicsősége el tud halványulni, de a Szentlélek által rendre vissza is élesedik. Eleinte féltem, hogy egyszer majd nem jön vissza, de ma már számítok rá. A vétkeim le tudnak gyűrni, apró bosszúságok és nagyobb tragédiák néha a földre visznek, de Krisztus mindig felemel. Harminc éve követem Jézust, és ő nem hagyott el. Kimondhatatlan hála van bennem azért, hogy az életemnek ő lett a Pásztora. Sőt, Ura. Nem szégyellem ezt a szót sem, inkább méltóságot ad. Jézus számomra a Küriosz. Őt szolgálni megtiszteltetés. Sokszor rossz szolgája vagyok, de nem akarok más szolgája lenni. A magamé sem, mert azt kipróbáltam, és nem működött. Isten senkit sem úgy teremtett, hogy a maga ura (és egyben szolgája) legyen. Augusztinusznak igaza van, amikor így imádkozik: „Magadnak teremtettél bennünket ó Isten, és nyughatatlan a lelkünk, míg benned meg nem pihen.”
Újjászületésem óta most értem tizenkettedszer a Biblia végére és kezdem tizenharmadszor, lelkesebben, mint bármikor korábban. A Bibliában Isten szól hozzám és ez napi szinten formál engem. Harminc éve kezdem úgy a reggeleket, hogy kinyitom a Szentírást és hallgatom a Mester hangját. Harminc éve lélegzem Krisztust az imádságban, és ugyanúgy nem tudom elképzelni az életemet nélküle, mint levegővétel nélkül. Hozzá kiáltok, őt dicsérem, neki vallok bűnt, vele töltöm a napjaimat, hozzá térek vissza. A legnagyobb rémületet még mindig az okozza, ha Krisztus elrejti előlem az arcát. Olyankor mindent megtennék azért, hogy visszanyerjem a mosolyát. És a mosoly mindig vissza is tér. Harminc éve kegyelmet találtam Istennél, és nem találtam azóta se jobbat ennél. Isten tényleg jó, ahogy akkoriban mondták nekem. És hűséges is.
***
Amikor a zsidók legyőzték a filiszteusokat, „Sámuel… fogott egy követ, felállította Micpa és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Mindeddig megsegített bennünket az ÚR!” (1Sám 7,12) Legyen most ez a cikk is egy ilyen kő, rajta a harmincas számmal.
Köszönöm ezt a felállított követ! Köszönöm a bizonyságtételt.
„Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket…” (2Kor 5,14)
24יְבָרֶכְךָ֥ יְהוָ֖ה וְיִשְׁמְרֶֽךָ׃ ס
25יָאֵ֨ר יְהוָ֧ה ׀ פָּנָ֛יו אֵלֶ֖יךָ וִֽיחֻנֶּֽךָּ׃ ס
26יִשָּׂ֨א יְהוָ֤ה ׀ פָּנָיו֙ אֵלֶ֔יךָ וְיָשֵׂ֥ם לְךָ֖ שָׁלֽוֹם׃ ס
27וְשָׂמ֥וּ אֶת־ שְׁמִ֖י עַל־ בְּנֵ֣י יִשְׂרָאֵ֑ל וַאֲנִ֖י אֲבָרֲכֵֽם׃ פ
תודה
szia Ádám:)
egy kálvinista arminianista megtérési megemlékezése?
Köszönöm a bizonyságtételt 🙂 Jó ilyeneket olvasva visszaemlékezni saját megtérésemre és új erőre kapni ezáltal. Nem véletlen az „emlékeztesd” refrénszerűen visszatérő parancsolata Mózesnél, hiszen az elevenen tartott emlékek kapaszkodók a mindenkori nehézségek közepette.
Gyakorlatilag ha ez kegyelem, akkor hiába kérem hogy megtörténjen velem az, ami neked megadatott, nem?
Én nem tudom megszámolni hányszor is voltam úgy mint te, elvonultan, tudva, hogy mennyire ratyak az egész életem, és én nem tudom megváltoztatni. Csodát is kértem. Hosszú évekig, de ugyanolyan sőt nyomorultabb az életem, mint volt. Se bánni nem tudok semmit, de tisztelni, szeretni se, se érdekelni nem érdekel az élet. Isten számomra érthetetlen az egész evangéliummal együtt. Sokan sokszor mondták, pl. Nem kell ezen aggódni, mert úgyis eljön az ideje, ha úgy van. De én nem aggódom. Csak úgy érzem magam, mintha a pkolban lennék, s nincs bennem semmi sem. Illetve de, mélyről jövő gyülölet és közömbösség.
Lehet, hogy nem őszinte a kérésem Isten felé, hogy adjon új életet, a siránkozás meg nem vezet sehova, ahogy Reményik is megtapasztalta. De mégis: miért kapja meg ezt egyik ember, a másik meg miért nem? Úgy érzem, én túl gonosz vagyok, s túl érdektelen, s túlságosan a szívem mélyén nincs szükségem Istenre. S Ő ezért nem mutatja meg magát.
Kedves Km,
nagyon sokan tették már fel ezt a kérdést. És egyrészről igen, a Lélek ott fúj, ahol akar. Új életet egyedül ő tud adni. De Jézus, aki erről beszélt (Jn 3), mást is mondott. Azt mondta, hogy ő úgy fog felemeltetni, mint a rézkígyó a pusztában, hogy aki felnéz rá, meggyógyuljon a bűnből és lázadásból. (Érzékletesen írtad le ezt az állapotot a gyűlölet és közömbösség szóval.) Tehát Jézus nem azt mondta, hogy csendben várjunk az újjászületésre, vagy esetleg toporzékolva harcoljunk érte, hanem azt, hogy nézzünk fel rá, a megfeszítettre. Neked is csak ezt tudom tanácsolni, bármennyire banálisnak is tűnik ez a tanács. Ismeretlenül is imádkozom érted.
Nagyszerű ez az írás!
Kedves Km,
Ismerős számomra ez az állapot, amit leírtál. Ha jól sejtem, emögött van egy kialakult depresszió is. Azok mellett, amit leírtál szokott lenni még nyakas önérzet és dac is. Meg egy be nem látott, ki nem mondott büszkeség. Ismerős. Túl bűnös is vagy, emberileg nézve.
De figyelmedbe ajánlok néhány igazságot:
„Jézus rájuk tekintett és ezt mondta nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” Mt19:26
„Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” Zsolt51:19
„Nézd, itt állok az ajtód előtt, és kopogtatok! Aki meghallja a hangomat, és beenged, ahhoz bemegyek, és együtt vacsorázom vele.” Jel3:20
„Ha nem akarjuk elismerni, hogy bűnösök vagyunk, akkor csak magunkat csapjuk be, és nincs bennünk igazság. Ha viszont beismerjük bűneinket, akkor megtapasztaljuk, hogy Isten hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket, és teljesen megtisztít minden gonoszságtól.” 1Jn1:8-9
„Aki meg akarja őrizni a lelkét, vagyis az életét, az el fogja veszteni, de aki feladja az életét, az örökre megmenti.” Lk17:33
Szerintem nem új életre van szükséged, hanem bűnbocsánatra. Mert a bűnbocsánaton keresztül vezet az út az új élethez. Ehhez pedig töredelmes bűnvallás, bűnbocsánat kérés szükséges. Ez egy karnyújtásnyira van tőled, és a kegyelmet ingyen kapod cserébe. Ha szereted a bűneidet, akkor még nem ismerted fel azok utálatos voltát, és ragaszkodsz hozzájuk. Meg kell találnod a megbánás helyét (Zsid12:17), és ebben ez a három a legnagyobb ellenséged: önérzet, dac, büszkeség.
A depresszió semmi, mert Jézus Urunk egy óra alatt meg tud szabadítani belőle, ezt tapasztaltam, de ami kemény volt nekem, az ez a három.
Kedves Km,
Ugye még olvasol itt?
Én is neked szeretnék írni, mélyen megérintett a reményvesztettséged.
Az egyik lelkészünk (pesti refi élő gyülekezet) egy hozzád hasonló ( ez csak egy nagyon durva, felületes összehasonlítás a fenntebbi bejegyzésed alapján) férfival életgyónásra készült nemrég. Órákon át együtt voltak, hosszú évtizedeket vettek át bűn és minden egyéb tekintetében. Egy ponton a férfit olyan mélyen megérintette a kegyelem és a maga rászorultsága, hogy megadta magát…Valami ott maradandóan változott.
Bátorításnak írom. Van ilyen.
Szeretettel és imádsággal érted,
Barbara
Barabara, ÁB
szoljal a ref lelkesznek, hogy olvassa el a II.Helvet hitvallas gyonassal kapcsolatos reszet!!!!Amennyiben tovabbra is igy gondolja,akkor menjen at az evangelikus, vagy metodista felekezethez, mert nem ertette meg a kalvinista hitvallasok lenyeget. Semmi baj nem lesz ha atmegy..,de ez igynem fair
Kedves Kárvin,
Magas labdát adtál…de neked sem sikerült megértened a hozzászólásom lényegét.
Életgyónás-ez egy szóhasználat volt mindössze.
Barbara
Barbara
nincs gond nekem a gyonassal, de ezt kalvinista, MRE lelkesz nem csinal.
az urvacsorai liturgiankban van un. kozgyonas csak.
Kedves Kárvin,
szigorúan a Sola Scriptura alapján javaslom egymás mellé olvasni a Jak 5:16-ot meg az 1Pt 2,9-et indulásképpen.
Reformátusként én úgy olvasom a II. helvét hitvallást, hogy nem az egymásnak való testvéri bűnvallással van a probléma (sőt, az a nyakas kálvinista hozzáállás hogy én ugyan már csak Isten előtt vallok bűnt, kifejezetten problémás), hanem a gyónás intézményesíŧett papsághoz kötésével, intézményesítésével.
Szerény véleményem szerint az MRE lelkész is, ha igaz ember, testvéri és nem lelkészi minőségében elfogadhat bűnvallást és imádkozhat, mindezt a Szentírás tekintélye alapján.
Amúgy közgyónással is sajnos ritkán találkozni, mondhatni kisebb csoda, hogy ének formájában benn maradt az énekeskönyvben. Úgy látom, sikerült a témában sajnos sikerült a fürdővízzel együtt a gyereket is leengedni…
@Kárvin, miért vagy ennyire cinikus? mi bánt téged?
Üdv: András
II. Helvét Hitvallás XIV/6.
6. A papnak tett bűnvallás és a feloldozás. Hisszük mindazáltal, hogy ezt az őszinte bűnvallást elég egyedül Isten színe előtt elmondani, akár magánosan történik Isten és a bűnös ember között, akár nyilvánosan, a templomban elmondott általános közgyónásként; és a bűnbocsánat elnyeréséhez nem szükséges az, hogy bárki a pap fülébe súgva gyónja bűneit, és viszont, a pap kézrátétele mellett hallja meg a feloldozást, mert erre nézve a Szentírásban semmiféle parancsot, sem példát nem találunk. Erről tanúskodik Dávid, és ezt mondja: Vétkeimet bevallottam neked, bűnömet el nem fedeztem. Ezt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak – és te elvetted bűneimnek terhét (Zsolt 32,5). De az Úr is ezt mondta, amikor megtanított, hogyan kell imádkoznunk, és hogyan kell megvallanunk bűneinket: Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben; bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek (Mt 6,12). Tehát bűneinket Istennek, a mi Atyánknak kell megvallanunk, felebarátunkkal pedig ki kell békülnünk, ha őt megbántottuk. A bűnvallásnak erről a formájáról szólva mondja Jakab apostol: Valljátok meg bűneiteket egymásnak (Jak 5,16). De nem helytelenítjük, ha valaki bűneinek terhe alatt roskadozva vagy kísértéseinek útvesztőiben tévelyegve tanácsot, útbaigazítást és vigasztalást szeretne kérni, akár négyszemközt is, az egyház szolgájától, vagy más, az Isten törvényében jártas testvérétől. Ahogyan csak helyeselni tudjuk mind az általános, mind a nyilvános bűnvallást, amelyet a templomban és a szent összejöveteleken szoktak elmondani (amelyet az előbb már említettük), mert egyezik a Szentírással.
Kedves Kárvin,
Nem szoktam az értetlenséggel vitatkozni, de ezt most még hozzáteszem:
A fenntebb említett találkozás egy lelkigondozói beszélgetés volt.
Így talán magad is belátod mennyire felesleges köröket futottál.
Barbara
Kedves Ádám!
Érdekes olvasni a megtéréssel kapcsolatos leírásod. Érdekes, az én megtérés – élményem radikálisan más, nem is tudom, hogy volt-e ilyen pont („megtérés élmény”) az életemben. Keresztségem előtt sem volt ilyen kiemelt pont, nekem ez kevésbé volt választás, és sokkal inkább volt egy „racionális döntés”, az érzelmi oldal esetemben gyengébb volt. De az Isten keze nyomát mégis látom az életemben. Nyomorult és magányos tinédzserkor és egyetemista éveket követően nagyot fordult az életem, és ma egy nagyon is élhető, kiegyensúlyozott, boldog életem van. Átvitt értelemben betegnek születtem, és az is voltam, magatehetetlen, mégis tőlem független módon olyan apró történések zajlottak az életemben, amik révén esélyt kaptam a gyógyulásra, amiket csakis Isten keze nyomának tudok tulajdonítani. Így lettem egy depresszív, extrém zárkózott emberből boldog családfő, egy bizonytalan, diszlexiás-figyelemzavaros diákból szakmáját szerető mérnök, egy zárt, befelé forduló felekezet tagjából egy Istent talán egyre inkább megtaláló keresztény. És mindezért én nagyon hálás vagyok. SDG
Kedves Ádám!
Én is köszönöm ezt a megérintő bizonyságtételt!
Egy számomra szintén kedves verset is idéznék Lábnyomok címmel:
„Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”
(ismeretlen szerzőtől
Túrmezei Erzsébet fordítása)
Kedves Ádám!
Nagyon köszönöm a bizonyságtételedet,nagyon meghatott és magamra ismertem sok dologban,csak én nem tudom olyan jól leírni mint te.Engem a fájdalmak,nehézségek amik értek az vitt oda Istenhez igazán,és most már azt tudom mondani,hogy ezek mind kellettek ahhoz hogy teljesen átadjam az életemet neki.Nem volt kevesebb elég,most már hálát tudok adni a nehézségekért,és megértettem hogy ez a kegyelem,az az öröm és békesség amit akkor kaptam és azóta is bennem él,soha nem akarom elveszteni.Előtte azért igyekeztem bűnt nem elkövetni,mert féltem Isten haragjától,most már azért,mert őt mindenkinél jobban szeretem és nem akarok neki fájdalmat okozni.Azóta boldog és kiegyensúlyozott az életem,és senkivel sem cserélnék.Újjászületésem előtt a Bibliát kötelességből olvastam,most már minden reggel alig várom hogy mit mond az én Uram,és nem is tudom elképzelni az életem máshogy.SDG