Kálvinisták szerint az Újszövetségben kétféle hívást láthatunk. Az egyik az evangélium meghívása, mely Krisztust ajánlja fel a bűnös embereknek (vö. Máté 22,1-4), a másik a Szentlélek belső elhívása, mely előidézi bennünk, bűnösökben az evangélium hívására adott pozitív reakciót (vö. 2 Timóteus 1,9). Az evangélium külső meghívása mindenkinek szól, a Szentlélek belső elhívása csak a választottaké. Az evangélium hívása a lehetőséget adja a megmenekülésre, a Szentlélek hívása a hit kegyelmét ajándékozza a meghívottaknak, hogy éljenek is a lehetőséggel. A külső hívás visszautasítható, a belső hívás hatékony.
Ebből adódik a feszültség: hogyan lehet őszinte az evangélium hívása, ha Isten nem mindenkinek adja meg a hatékony elhívás kegyelmét is? Nem mézesmadzag így az evangélium, amit Isten az emberek előtt elhúz? Bár megtehetné, hogy mindenkinek hitet ad, ő csak hívogat, pedig tudja, hogy a hit ajándéka nélkül úgysem fogadják el a meghívást?
Kedvem lenne pusztán annyit írni: „Kicsoda vagy, ó ember, hogy kérdőre vonod Isten motivációit?!” De persze értem, az őszintétlenség vádja mögött nem az a feltételezés áll, hogy Isten tényleg nem őszintén ajánlaná fel a kegyelmet, hanem az, hogy valójában nincs különbség külső és belső hívás között. A valódi állítás az, hogy a kálvinista különbségtétel mesterkélt. Egyetlen hívás van csak, az evangélium hívása, az pedig visszautasítható.
Először ezt hadd tisztázzam. Ahelyett, hogy (túllépve egy blogbejegyzés kereteit) igehelyek hosszú listájával demonstrálnám, hogy igenis van a Szentírásban két – egymástól különböző – hívás, egyetlen igeversre hadd irányítsan most a figyelmet. Pál a Római levél 8. részében felrajzolja az üdvösség láncolatát. Ez a láncolat így kezdődik: akiket Isten eleve ismert (ennek jelentésébe most nem megyek bele, bár megérne ez is néhány gondolatot), azokról elrendelte, hogy Fia képéhez hasonlókká váljanak. Aztán így folytatódik: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (30) Az az apostol érvelésében a legfontosabb, hogy mindazok, akik Isten egyik kegyelmében részesültek, részesülnek a többiben is: a láncolat megszakíthatatlan. Erre építi Pál az üdvbizonyosságra vonatkozó bátorítását, melyet a fejezet végén pásztori érzékenységgel és gyönyörű képekkel fejt ki.
Ha a láncolat az eleve elrendelés és a megdicsőülés között valóban megszakíthatatlan, és mindazok, akiket Isten elhívott, meg is igazultak, akkor érdekes dilemma előtt állunk. Amennyiben az evangélium külső hívása és a Szentlélek belső hívása között nincsen különbség (tehát az elhívás az evangélium hívása), nem kevesebbet állítunk, mint azt, hogy ha valakinek egyszer az evangéliumot hirdették, az automatikusan meg is igazult („akiket elhívott, azokat meg is igazította”)! Ugye, ezt senki nem hiszi? Elengedhetetlen tehát, hogy különbséget tegyünk külső és belső hívás között. Pál ebben a versben a Szentlélek belső elhívásáról, a hit ajándékáról beszél, melyet a választottak kapnak. Ez a példa szerintem önmagában is elég arra, hogy lássuk az evangélium meghívása mellett a hatékony belső hívás valóságát is. További bizonygatás helyett át is térnék az Isten őszinteségét firtató kérdésre.
Nem tudom belátni, miért lenne őszintétlen Isten részéről az, ha akkor is kegyelmet kínál a bűnös embernek, ha tudja, hogy ő nem fogja elfogadni ezt a kegyelmet. János evangéliuma szerint Jézus mindvégig tudta, ki fog hinni benne (6,64), ő ennek ellenére az Isten országának evangéliumát hirdette mindenkinek. Nem lett volna őszinte? Belső elhívás nélkül a külső hívás értelmetlen és megtévesztő pótcselekvés? Jézus egy nagy mennyegzői vacsoráról tanított, amelyre a király várja a vendégeket. Ebben a történetben is sántít talán valami? Mivel a király tudja, hogy a sok meghívott közül csak a választottak fognak elmenni (vö. Máté 22,14), meghívása mézesmadzag csupán? A király nem őszinte, amikor annak ellenére sokakat hív, hogy a választottak kevesen vannak?
Az én szememben óriási kegyelemnek tűnik már az, hogy Isten kész kegyelmet adni a bűnösnek, ha megalázza magát és hisz. Őszinte szándéknak látom (bár ki vagyok én, hogy a Mindenhatót védjem?!), mivel Isten tényleg megadná az ajándékot, ha a bűnös hozzá menne. Ha a bűnös nem él ezzel a kegyelemmel, az nem Isten hibája, hanem az emberé – még inkább megmutatva, mennyire mélységesen mély a szívünkben lévő gonoszság. Isten megnyitja a börtön ajtaját, és kiengedi a bűnöst. Ha a bűnös nem megy ki a cellából, az nem azt jelenti, hogy az ajtó nincs nyitva és az elengedés szándéka nem komoly.
Ha Isten ennél is tovább megy, és megfogva a bűnös kezét kivezeti őt a cellából, az már egészen különleges kegyelem. Hogy ezt a kegyelmet Isten nem mindenkinek adja, azt nem lehet számon kérni rajta. A kegyelem ugye kegyelem, ebből kifolyólag nem jár nekünk. Istennek joga van arra, hogy igazságosan ítéljen. Ne rajta kérjük számon, hogy ha az emberek még azzal a lehetőséggel sem élnek, hogy elfogadják Isten feléjük, lázadók felé kinyújtott kezét. Nem Isten őszinteségét kérdőjelezi meg, ha az emberek ebbe a kézbe beleköpnek.
Isten nem játszik velünk, emberekkel. A Fiát vonta be a történetbe, nagy árat fizetve a szabadulásunkért. Ne kérdőjelezzük meg kegyelmének őszinteségét, amikor az embereket az örök életre hívja! Hogy titkos tervében ezen túlmenően további kegyelmet is gyakorol sokak irányában, az indítson bennünket csodálatra és hódolatra. Nem érdemeltük meg.
Köszönöm az írást.Mindennel egyetértek. Különösen a záró két mondatot köszönöm.
Akik nem tudják a kegyelmet teljesen felfogni, őket szeretném vígasztalni, hogy nem is lehet (mert természete alapján nem véges, mi emberek pedig azok vagyunk), de törekednünk kell rá és kitartóan keresnünk.
A becsületes gondolkodáshoz talán segít az alábbi idézet is:
„A lélek természete az, hogy hisz, az akaraté pedig, hogy szeret; ezért ha nem találnak maguknak igazi tárgyat, szükségszerűen hamisakhoz kötődnek.” (Blaise Pascal)
Isten kegyelme fordítsa minden figyelmünket önmagunkról Jézusra!
Isten kegyelmének az őszinteségét nem vonja kérdőre sem a kálvini hit, sem a nem kálvini hit!
Véleményem szerint ez az állítás csak elviszi a figyelmünket a lényegről, a valódi tévedésekről.
Igen, Isten pontosan tudja, hogy ki fog hinni és ki nem! Egyetértünk! Az egyet nem értés abban van, hogy az üdvösségre elrendelés nem XY-ra vonatkozik. Isten kegyelme nem csinál válogatást, hanem felkínálja a hit általi üdvösséget. Az üdvösség elrendelése a Jézus Krisztus általi szabadulás útjára vonatkozik, nem személyekre!
Ádámtól idézet:
„A kegyelem ugye kegyelem, ebből kifolyólag nem jár nekünk. Istennek joga van arra, hogy igazságosan ítéljen. Ne rajta kérjük számon, hogy ha az emberek még azzal a lehetőséggel sem élnek, hogy elfogadják Isten feléjük, lázadók felé kinyújtott kezét.”
Veled egyetértve, ezt nem kéri számon a nem kálvini hitű (sem).
Ádámtól idézet:
„Nem Isten őszinteségét kérdőjelezi meg, ha az emberek ebbe a kézbe beleköpnek.”
Ezzel az állítással minden evangéliumi hívő egyetért!
Isten kálvini őszinteségét az az állítás kérdőjelezi meg, hogy Isten egyes személyeket eleve kiválaszt a kegyelemre, függetlenül a tenyérbe köpéstől. Az az állítás kérdőjelezi meg, hogy akár szeretnél hinni, akár nem, el foglak vinni arra a felismerésre, hogy bűnös vagy, és kiáltani fogsz Istenhez és uradnak fogod felismerni. Erre mondja a kálvini hitű: Hát nem ez a kegyelem? De igen, ez kegyelem, de ez a személyválogató kegyelem. Isten pedig SZENT!
A börtönajtó képénél maradva megpróbálom összefoglalni a kálvini állítást:
Egyeseknek „csak az ajtó van nyitva”, ez a külső hívás (szól az evangélium)
Másokat pedig „felemel az Úr és kivezeti”, ez a belső hívás (a hatékony evangélium)
Ne csodálkozzon senki, ha ezek után úgy fogalmazunk, a kálvinizmus küzd a magyarázkodással, hogy bár nem személyválogató az Isten, mégis egyeseket a kegyelmébe fogadva megfog és kivisz, másoknak pedig azt mondja, jogos a jussod.
Aki persze „beleköp e kézbe” az naná, hogy a jogos jussát kapja! Azonban a kálvini hit szerint Isten személyválogatástól mentes kegyelme nem nézi, hogy ki köp vagy ki nem köp, esetleg könyörög, mert szabadulni akar, a köpők közül is, és a könyörgők közül is egyeseket eleve kiválaszt a kegyelemre. Vagy nem jól mondom ezt?
Hitem szerint a bibliai kegyelem a nyitott börtönajtó képénél maradva:
A bűnös oda van láncolva a bűneinél fogva a börtön falain belülre.
Hiába van nyitva az ajtó, nem képes kijönni! Nem tudja a szabadulást magáévá tenni!
Egy lehetősége van. Felismeri a helyzetét, és segítségért kiált a Kegyelem Urához, aki azt állítja: Kiálts hozzám, és megfelelek …
Hívj segítségül … és megszabadulsz …
A sort folytathatná a kálvini hitű is, csak valamiért nem ad hitelt neki.
Mindezektől a szemüvegektől függetlenül szeretnék maradni szíves olvasód.
Isten szuverenitását elfogadni az embereknek, akik saját fontosságuk tudatában élnek nem könnyű. (Természetesen magamból indulok ki.)
Egy időben azt gondoltam, hogy ez olyan, mint amikor egy ember a terepasztal fölé hajolva rakosgatja a bábukat. Most is úgy gondolom, hogy van hasonlóság, mert Isten azt hajtja végre a Földön, amit eleve eltervezett, annak kegyelmez meg, akinek akar.
A nagy különbség számomra az, hogy az ember nem adja életét a terepasztal bábuiért, Krisztus azonban igen. Ez valami felfoghatatlan szeretet, amit ha megértek, eltölt a hála és a csodálat Isten hatalmas kegyelméért.
Kedves Jónás!
Magam is olyant tradícióból jövök, mint te, és még én sem értem a kálvini kegyelem minden pontját. De a börtönajtós hasonlatnál maradva két dolog:
1, Miért kegyelmesebb és szeretőbb az az Isten, aki csak azokat menti meg a nyitótt ajtajú börtönből, akik kiáltanak, a többieket pedig láncra verve hagyja, annál, aki azokat, akiket ő választ?
2,Az általad felvázolt börtön-képben sem látom, hogy lenne választási lehetősége az embernek. Ebben a képben méginkább képmutatónak tűnik, hogy az evangélium azt mondja, jöjjetek! Hisz itt mindenki láncra van verve.
Ebben a másik (kálvinista) kép ott következetesebb, hogy a jöjjetek olyanoknak szól, akiknek tényleg nyitott ajtót és szabad lábat ad az Úr. Csak épp emberségüknél fogva nem élnek ezzel.
De lehet, hogy rosszul látom.
Szeretettel:Dávid
Dávidnak:
Az 1-es érdésedhez: Én e kontextusban inkább a miért „igazságosabb” jellem szót használnám (a kegyelmesebb, szeretőbb helyett).
A miért szeretőbb kérdésre: (Máshol már írtam) a szeretet a kényszer nélüli (elrendelés nélküli) viszont szeretetnél értelmezhető.
Melyik okoz neked nagyobb örömet? Ha az általad szeretett nő a szabad döntése szerint te miattad szeret téged, vagy ha kényszeríted (elrendeled) a viszont szeretetre?
2-es: Az ige szerint a bűn rabja minden ember. A bűn fogva tart minden embert, mégpedig úgy, hogy saját erejéből senki nem tud szabadulni.
Persze ezt az emberek nem mindíg tekintik láncra vert rabságnak! Eddig egyetértünk?
Amikor rabságban érzi magát az ember, vagy amikor felismeri a rabságot az ember, az egyáltalán nem automatikus, hogy a jézusi hívást választja. Gyakran más „szabadulás” után néz. Vagy azt mondja (mint a nagyapám), majd ha X éves leszek, akkor elfogadom azt a szabadítást.
Igen, az Úr valamilyen módon minden embert hív. „Jöjj”! A kérdés, hogy ezt elogadom-e, vagy más szabadulási mód után nézek.
Az álításaid itt a 2-esnél elég meglepőek:
Miért nem látható ebben az ember választási lehetősége?
Ugye a képmutató csak személy lehet. Az evangélium hívása = Jézus hívásával! Ő mondja a magától szabadulni nem tudónak, hogy jöjj. Ki a képmutató itt?
Idézet:
„Az én szememben óriási kegyelemnek tűnik már az, hogy Isten kész kegyelmet adni a bűnösnek, ha megalázza magát és hisz. Őszinte szándéknak látom (bár ki vagyok én, hogy a Mindenhatót védjem?!), mivel Isten tényleg megadná az ajándékot, ha a bűnös hozzá menne. Ha a bűnös nem él ezzel a kegyelemmel, az nem Isten hibája, hanem az emberé – még inkább megmutatva, mennyire mélységesen mély a szívünkben lévő gonoszság.”
Az eleve elrendelés szerint az, akiről nincs elrendelve, h üdvözül, az nem képes felismerni a kegyelmet, nem? Ezért az ajándékot sem tudja elfogadni.
De ennek oka ő maga, saját bűnössége.
Szabados Ádám szerint:
2011. január 12. szerda – 23:55
De ennek oka ő maga, saját bűnössége.
Igen, feltétlenül igaz, hogy az elveszés a saját bűne miatt következik be az embernél. Ugyanakkor világos, hogy az első ember bukása juttatta ide az embert, amiről az azt követő emberiség nem tehet, nem tud bűnt nem cselekedni mert nincs meg az a szabadsága mint az első embernek.
Krisztus áldozata által éppen ezért van megoldás erre, tudatos döntést követően.
A felszólíts ezért jár felelősséggel: higgy az Úr Jézusba!
Kedves Ádám.
Ma megint lenyűgözött ez az írásod,annyira jól elmagyaráztad! A tegnapiért meg bocsi,sztem azzal mást akartál elmagyarázni,és bennem volt a hiba (később vettem észre!)
Mi a tanulság ebből? Még körültekintőbben kell megvisgálnom mi okból íródott. Nagyon jól magyarázol! Megkérdezhetem,hogy te milyen lelki ajándékot kaptál az Úrtól? (nyilván az egyik éppen ez,hogy tanítasz)
Köszi:alex.
Köszi, Alex:). Azt hiszem, igen, a tanítás az egyik ajándékom, szeretem csinálni.
Köszönöm az írást! Az jutott eszembe erről a két hívásról, hogy azért kellett egy visszautasíthatatlan hívásnak is lenni, mert különben mindenki elkárhozott volna. Lebecsüljük a saját lázadásunk mértékét, hogy mennyire nem akarjuk alapból Istent. Ha Isten nem győzőtt volna le minket, akkor semmi sem védett volna meg bennünket attól, hogy ostobán lemészároljuk magunkat. Isten jobban ismer minket és tudta, hogy mit NEM bízhat ránk!